Sok évvel ezelőtt egy titokzatos búzatáblán egy római harcos simította végig a kezét, és ezzel útjára indult minden idők egyik legnagyobb történelmi kalandfilmje, a Gladiátor. Ridley Scott eposzának hőse, Maximus azonban sírba szállt, és úgy tűnt ezzel az esetleges folytatás lehetősége is. Ám a brit rendezőlegenda máshogy gondolkodott és végül hosszas küzdelem és számos zsákutca után végül elkészült a Gladiátor II. De minek?

A Gladiátor mai napig fontos pozíciót foglal el a történelmi témájú filmek között. Az alkotás egy magával ragadó történetet tárt a nézők elé Maximusról, a hadvezérből lett gladiátorról, aki szembeszállt a császárral. A Russel Crowe által játszott hős azonban végül az elysiumi mezőkre távozik meggyilkolt szeretteihez, ezért egy második rész gondolata elsőre teljességgel értelmetlennek tűnt. Ennek ellenére a Gladiátor folytatása régóta terítéken volt az álomgyárban, és számtalan változat született belőle. A legképtelenebbet Nick Cave, az ausztrál származású rockzenész írta, melyben a római istenek újra életet leheltek volna Maximusba, aki ezek után még a II. világháború csatatereit is megjárta volna. Egy másik, földhözragadtabb ötletben Maximus afrikai származású társa, Juba (Djimon Honsou) lett volna a főhős, ám végül ez a verzió sem valósult meg.

Eközben viszont úgy tűnt, hogy Scott több más történelmi jellegű filmjében igyekezett megidézni a Gladiátor képi világát, hangulatát és cselekményét. Erre talán a legjobb példa az Exodus-Istenek és királyok című rendezése, melyben a bibliai Mózesből valóságos Maximust faragott, aki hadvezérként száll szembe az egyiptomi fáraóval népe érdekében. Szintén a Gladiátor stílusjegyei köszönnek vissza a Mennyei királyságon és a Robin Hoodon, a kék szűrővel fényképezett erdei rajtaütésekkel, csatajelenetekkel. Scott rendezői teljesítménye ezalatt folyamatosan zuhant, miközben az őt ért kritikákat egyre arrogánsabb stílusban kezelte. A történelmi filmek mellett az Alien-franchise bővítésével szintén felemás sikert aratott. Míg a Prometheus viszonylag kedvezőbb fogadtatásra talált, addig az Alien: Covenantot már egyértelműen negatívan fogadta a közönség. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Gladiátor folytatása teljességgel értelmetlen, főleg Scott lejtmenetbe kapcsolt teljesítményét elnézve.

A Gladiátor II. – szigorúan római számmal – történetének főhőse az első részben megismert kisfiú, Lucius (Paul Mescal), Marcus Aurelius unokája anyja, Lucilla (Connie Nielsen) utasítására Numidiába menekül. Két évtized múltán azonban Róma árnyéka itt is utoléri, ahol a hódító hadvezér Acacius (Pedro Pascal) elfoglalja városát. Luciust Rómába hurcolják, ahol a vérszomjas közönség már alig várja a minden eddiginél nagyobb szabású gladiátorjátékokat. A Birodalmat a két őrült testvérpár, Geta és Caracalla császárok (Joseph Quinn és Fred Hechinger) irányítja, míg a rabszolgasorból felemelkedett római arisztokrata, Macrinus (Denzel Washington) egyre nagyobb hatalomra vágyik. Eközben Lucius nem csupán a túlélésért, de nagyapja álmáért, egy szebb és igazságosabb Rómáért is küzdelmet folytat az arénában.

A történet már első olvasásra rengeteg hasonlóságot tartogat az eredeti film cselekményével, ám a Gladiátor II. az előzmény felvizezett, logikátlanságokkal és ordítóan buta narratív hiányosságokkal teletűzdelt verziója.

A historikus hitelességet ezen a filmen számon kérni nem lehet, mivel már az első rész is olyan messze állt a történelmi tényektől, mint Makó, vagy akár Róma Jeruzsálemtől. Az azonban persze elvárható lenne, hogy a Gladiátor II. ne alacsonyodjon le egy ZS-kategóriás fantasy szintjére, és próbáljon a realitások talaján állni. Az első részben az arénabéli küzdelmek és csaták nyersek és brutálisak voltak, és a néző azt érezhette, hogy a látottak akár a valóságban is megtörténhettek volna. Mindezt a visszafogott és okos CGI-használat is alátámasztotta, mert Scott és csapata akkor még csupán ott nyúlt a számítógépek segítségéhez, ahol az valóban szükségesnek bizonyult.

A II. részben azonban a digitális effektek már szinte arcátlanul tolakodóak, és a harcok koncepciója is jobban illeszkedik egy Asterix és Obelix-filmbe. Érdemes tisztázni, hogy a rómaiak ugyan képesek voltak vízzel elárasztani a Colosseumot (legalábbis annak kezdeti időszakában), és valóban rendeztek tengeri csatákat az arénában. Ugyanakkor az, hogy annak vizében cápák úszkáljanak teljességgel lehetetlen, ráadásul a ragadozó halak digitális animációja már a Sharknado-széria és a Cápák a Szajnában igénytelenségét idézi meg. Hasonlóan szürreális az a jelenet, melyben Lucius egy rinocéroszháton lovagló gladiátorral száll szembe. Bár az arénában valóban feltűntek orrszarvúak, az afrikai vadon eme jószágai az elefántokkal ellentétben nem idomíthatóak, így a rajtuk lovagló harcos képe komolytalan és felesleges.

Ugyancsak röhejesen festenek a harci páviánok, melyek még egy videojátékban is kilógnának a környezetükből. Ezeket a szekvenciákat különösen érdemes a régi film tigris-harca mellé helyezni, ahol érezni, hogy valódi állatokat használtak a forgatásra. Természetesen a filmes állatvédelem és a biztonság sokat változott az évek alatt, és teljességgel elfogadható, ha ma már egy produkció nem akar hús-vér vadállatokat szerepeltetni. Ebben az esetben viszont vagy a történetet kell úgy alakítani, hogy ezt elkerüljék, vagy az effekteket kell sokkal jobban kidolgozni. A Pi életének tigrise, valamint A visszatérő grizzley medvéje a bizonyíték rá, hogy ez lehetséges.

A Gladiátor II.-ben viszont az orrszarvú olyan művinek hat, hogy már azon sem csodálkoznánk, ha Ace Ventura mászna ki annak hátsó feléből.

További nevetséges és képtelen jelenet, amikor a rómaiak kávézókban ülve nyomtatott újságokat (Römische Allgemeine Zeitung) olvasnak, ópiumot szívnak és a James Bond-filmekre emlékeztető rejtett ajtókat nyitnak ki, „gombnyomásra.” A történet és a szereplők történelmietlensége sokkal könnyebben megbocsátható, ám az ilyen momentumok kizökkentik a nézőt a római, vagy legalábbis rómaias korszakból. A Gladiátor II. viszont cselekményével és karaktereivel is szégyent vall az első rész előtt. A főszereplő, Paul Mescal gyakorlatilag végig balta arccal, kifejezéstelenül játssza Luciust és karizmája sehol sincsen Maximuséhoz képest, érzelmi kitörései, indulatai pedig nevetségesnek hatnak.

Denzel Washington ugyan nagyon igyekszik az epikus és emlékezetes ókori keresztapa megjelenítésén, de gesztusai túl teátrálisak és ripacskodóak. A két őrült császár figurája, szintén elhalványul az első rész Commodusa mellett, akit Joaquin Phoenix keltett életre hidegrázós színészi játékkal. A Getát és Caracallát játszó két ifjú színésznek viszont azért sincsen könnyű dolga, mert a játékidő nagy részében nem igazán derül ki, miért olyan őrült és veszélyes ez a császár duó. Míg Commodus saját kegyetlenségét rögtön apja meggyilkolásával demonstrálta, Geta és Caracalla csupán folyamatosan ordítozik, furán viselkedik és a kardját lóbálja, de a film legnagyobb részében nem törnek senkinek az életére.

Pedro Pascalt ugyan üdítő végre nem joviális védelmező szerepben látni, de sajnos az ő játéka sem elegendő ahhoz, hogy megmentse a produkciót. Az első film két visszatérő színésze, Connie Nielsen és Derek Jacobi szintén próbálkoznak, de sajnos be kell érnünk azzal, hogy a rendező megint a hatalomátvételt előkészítő politikusok szerepét osztja rájuk. Mindemellett viszont megtudhatjuk, hogy Lucius valójában Maximus gyermeke, amit a rendező mindenféle magyarázat nélkül hagy. Ha belegondolunk azonban, hogy Maximusnak az első részben már családja és egy Luciustól némileg fiatalabb fiacskája volt, akkor a hűség mintabálványának tekintett tábornok már egyáltalán nem olyan példamutató férj, mint hittük. Scottnak tehát akaratán kívül sikerül bemocskolnia előző filmje tisztaságát, és ellenszenvessé tennie a Róma becsületéért küzdő hadvezért és gladiátort.

Kolosszális, de korántsem a legnagyobb probléma, hogy a Gladiátor II. a sok akciójelenet ellenére is hosszú, érdektelen és kifejezetten unalmas. A rendező sajnos már egyáltalán nem érzi, hogyan kellene atmoszférát és feszültséget teremtenie, ami az eredeti moziban a film első percétől az utolsóig működött. A búzatáblán végigkúszó kéz, a túlvilági látomások belesimultak a történetbe és tovább mélyítették az alkotás tartalmát. A II. rész viszont már kínosan sokszor nyúl vissza elődjéhez, ami a film intrójában és a záróképekben is visszaköszön, akárcsak a fantáziátlan zenehasználatban.

A Gladiátor II. legnagyobb hibája viszont az, hogy teljességgel feleslegesen készült el.

Az első rész a készítők bevallása szerint Maximus hazatérésének története, és bár nem a hagyományos formában, de ez maradéktalanul beteljesedik, amikor a római generális az elysiumi mezőkre költözik. A főhős halála, másvilági utazása és céljának beteljesülése minden szempontból szükségtelenné teszi, hogy ezt a történetet bárki folytassa. Scott megtehette volna, hogy a Római Birodalom más, izgalmas korszakaihoz nyúl a királyság, a köztársaság vagy a kései császárkor idejébe, de Maximus históriája az első résszel teljesedett be. Aki egy kicsit is szereti az eredeti mozit, az valószínűleg egyáltalán nem fogja örömét lelni abban, ahogy Scott méltatlanul bánik saját magnum opusával és annak örökségével. A Gladiátor II. megtekintése helyett ezért mindenkinek inkább az első részt valamint a rendező úr jobban sikerült alkotásait ajánlom újranézésre. Ridley Scott már biztosította, hogy neve visszhangozzék az örökkévalóságban, és megérdemelné, hogy ne a pocsékul sikerült második, hanem a klasszikussá nemesedett első rész alapján emlékezzen rá az utókor.

Gladiátor pedig csak egy lehet, és az Maximus Decimus Meridius!