Merész húzás volt a Warner Bros. Discovery részéről, hogy nem sokkal az első Dűne film kirobbanó sikere után, az akkor kötelezőnek mondható folytatás berendelése mellett máris univerzum építésre adták a fejüket, hiszen a Frank Herbert által megteremtett Dűne világa bőven tartogat még olyan elmesélésre történeteket, amelyek a nagy vászonra vagy épp a televíziók képernyőjére egyaránt érdemesek.

Annál is inkább, ugyanis a Frank Herbert fia, Brian Herbert és Kevin J. Anderson által jegyzett Sisterhood of Dune című előzmény tökéletes alapanyagnak tűnt ahhoz, hogy a Dűnével még csak ismerkedő szélesebb közönség is egyre mélyebbre tudjon ásni Herbert nem kevés politikai intrikával átszőtt fantasztikus világában. Pláne, hiszen Villeneuve eddigi két Dűne mozijában kulcsszerepet játszó Bene Gesserit rend története önmagában véve érdekfeszítő, arról nem is szólva, hogy a pilot epizód alapján a „boszorkányok” ráhatása a Dűne világára jóval nagyobb, mint azt az egyszeri néző, netán olvasó valaha is gondolta volna.  

A végül Dűne: Prófécia névre keresztelt HBO Original sorozatban az ő felemelkedésüket követhetjük majd nyomon, ami a közel hetven perces pilot epizód alapján kifejezetten töményre sikeredett. Természetesen érthető, hogy az írók igyekeznek az expozíciót a lehető legérthetőbb módon lehetőleg minél gyorsabban lezavarni, azonban a történet nagyjából első negyedórája szinte semmi másról nem szól, minthogy egy tucatnyi nevet, helyszínt, na meg eseményt kellene nagyon rövid idő alatt a memóriánkba vésni. Másképp ugyanis azon fogjuk kapni magunkat, hogy kapkodjuk a fejünket, most akkor ki-kicsoda, és ki-ki miért akar megházasodni vagy épp mi okból kifolyólag ellenzi mindezt. Ha ez az egész nagyon ismerősen hangzik, az nem véletlen, ugyanis valóban láttunk már hasonlót, legyen szó akár a Sárkányok házáról vagy épp magáról a Trónok harcáról, ahol az alkotók szintén bedobtak minket a mély vízbe, ha a különböző, ám végül összeérő történetszálak felvezetéséről volt szó. 

Amibe viszont egyelőre nehezen lehetne belekötni az a látvány, amely már az első pillanatoktól kezdve árasztja magából a „Dűne” hangulatot, ámbár azt is érdemes lehet megjegyezni, hogy az igen kiélezett nagy költségvetésű sorozatok közötti versenyben bár láttunk már olyat, amely jobban nézett ki, azonban a többet ésszel, mint erővel elve szerencsére itt is okosan érvényesül. Az elképesztő részletességgel kidolgozott belső terek, jelmezekre egyetlen rossz szavunk sem lehet, elvégre a stáb jelentős része, akárcsak Villeneuve Dűnéi esetében, ezúttal is hazánk fiai és leányai közül került ki.

Bár a pilot epizód kissé nehezen követhető, sűrű történetszövése miatt egyelőre nehéz egyértelműen máris az egekbe magasztalni a Dűne: Próféciát, azonban mint ahogyan azt fentebb is említettem, nem egyszer láttunk már hasonlót, legutóbb például a szintén óriási sikerré váló Pingvin esetében, hogy egy kissé döcögősebb indulás, végül egyöntetűen meghozza a gyümölcsét. A Dűne: Prófécia esetében ráadásul már csak az is a folytatás mellett szól, hogy az íróknak sikerült egy olyan cliffhangerrel lezárnia az első fejezetet, amely bármennyire is fantasztikus, azért mégiscsak a klasszikusan bosszantó kategóriába tartozik. Na nem amiatt, mert nem működik, hanem épp ellenkezőleg.

A lassú építkezés tehát senki ne vegye el, ugyanis ha visszagondolunk Villeneuve Dűnéjének első fejezetére, ott is roppant hasonló, megfontolt világ építésnek lehettünk szemtanúi, amely aztán nem is oly sokára, bőven meghálálta a bizalmunkat. Jelen esetben is hasonlóra lehet számítani, pláne hogy a világban zajló világpolitikai események közepette, talán nem is baj, ha kicsit belátunk a kulisszák mögé, a hatalom valódi természetét illetően.