Loboncos haj, napszemüveg, rossz szabású ruhák, egy gitár, szájharmónika és persze egy utánozhatatlan hang. Bob Dylan zsenije méltán került a zeneművészet Pantheonjába, ám meg lehet e fogni ezt a titokzatos figurát egy életrajzi filmen keresztül? James Mangold mozija, a Sehol se otthon (A Complete Unknown) erre tesz kísérletet, az eredmény pedig az utóbbi idők talán legjobbja a zenész-biopic darabok sorában.

Bob Dylan figurája egy kiismerhetetlen rejtély. Az amerikai folkzene legendás alakja rengeteg csodálatos örökzölddel ajándékozta meg közönségét, ugyanakkor ki nem állhatta a műfaji skatulyákat. Egyetlen dalszerzőként érdemelte ki az irodalmi Nobel-díjat, és művészete által egyfajta modern trubadúrrá, krónikássá vált.

Az énekmondó költő, aki erőteljes, mágikus jelenléttel bírt a színpadon, miközben személye maga volt az örök talány.

Bob Dylan már korábban is megmozgatta a filmesek képzeltét. 2007-ben Todd Haynes I’m not there – Bob Dylan életei címmel készítette meglehetősen elvont, látomásszerű alkotását, melyben Dylant olyan sztárok idézték meg, mint Christian Bale, Heath Ledger vagy éppen Cate Blanchet. 2005-ben Martin Scorsese No Direction Home című dokumentumfilmjével adózott a nagy muzsikus előtt. James Mangold rendező is meglátta az alapanyagot Dylanben, és az utóbbi idők zenész filmjeinek hullámát meglovagolva elkészítette saját értelmezését a muzsikusról. Mangold azonban már korábban is bizonyította rátermettségét a műfajban, A nyughatatlan (Walk the Line) című filmjében Joaquin Phoenix keltette életre az amerikai country és rockabilly legendát, Johnny Cash-t.

E korábbi ajánlólevél hatása a Sehol se otthonban is érződik. Mangold nagyon jó érzékkel építi fel a történetet és nem engedi, hogy filmje egy puszta MTV-s zenei promóciós anyaggá változzon, mint például a Queen-t bemutató Bohém Rapszódia esetében. A Sehol se otthon lassan, fokozatosan építkezik, de A nyughatatlanhoz hasonlóan a dalok itt is rendkívül fontos, narratív szereppel bírnak. Egy híresebb szám felcsendülése valóságos varázslattal ér fel a vásznon. Különösen igaz ez Dylan egyik legnagyobb klasszikusára, a The Times They Are A-Changin’ című dalára, melybe fokozatosan a közönség is bekapcsolódik a koncert során. Bár nem egy látványfilmről beszélünk, Mangold alkotását mindenképpen érdemes moziban megtekinteni, mert a film hangmérnökei ugyanolyan parádés munkát végeztek, mint a színészek.

Mangold ezúttal is kitűnő érzékkel választotta ki szereplőit. Akárcsak A nyughatatlan esetében Phoenix, úgy Timothée Chalamet arca sem hasonlít feltétlen Dylanére. Ugyanakkor a fiatal és tehetséges színész mégis tökéletesen elkapja a folklegenda manírjait, hanghordozását és beszéd stílusát, miközben játéka mégsem fordul át paródiába vagy bohóckodásba.

Amikor pedig Chalamet dalra fakad, teljes mértékig Dylanné alakul.

A nyughatatlanhoz hasonlóan a színészek itt is maguk énekelték fel a dalokat, és hatalmas energiát fektettek abba, hogy pontosan jelenítsék meg a filmben látható zenészlegendákat.

Márpedig legendákból bőven akad a Sehol se otthon esetében. Dylan mellett a legfontosabb karakter a folkénekesnő, Joan Baez, akit a Top Gun: Maverick-ben is látható Monica Barbaro formál meg. Az ifjú hölgy énekhangja szinte teljesen megegyezik Baez-éval, Chalamet-éval együtt pedig nagyszerű párost alkotnak. Közös jeleneteikben végig érezni a kémiát, a közös alkotó kapcsolat szenvedélyét. Visszafogott, mégis fontos játékkal támasztja alá mindezt Elle Fanning, aki Dylan párjaként kénytelen megélni nehéz természetű, magának való partnere allűrjeit, kiszámíthatatlanságát és hűtlenségét.

Fontos szerepet tölt be a folk mozgalom élharcosát, Pete Seegert megformáló Edward Norton, aki tulajdonképpen egy frankeinsteini szereplő is egyben. Seeger ugyan kezdetben istápolja a feltörekvő Dylant, ám az ifjú titán nem tud megmaradni a szigorú műfaji keretek között, a film végére pedig a teremtmény szembefordul alkotójával. Rendkívül érdekes viszont Dylan példaképe, Woody Guthrie (Scoot McNairy) jelenléte. A folkmozgalom korábbi nagy alakja egy degeneratív betegség miatt elvesztette beszédkészségét, így az egykori énekesnek csupán a legendája maradt meg és a filmben már nem hallhatjuk megcsillanni tehetségét. Alakja mégis fontos inspiráció Dylan számára, és azt is fontosnak tartja, hogy a súlyos beteg művész utolsó időszakát megszépítse. Guthrie jelenetei éppen ezért bár nyomasztóan hatnak, mégis felemelő érzéssel töltik el a nézőt, ahogyan Dylan még mindig a példaképet látja egy magatehetetlen emberben.

Érdekes adalék, hogy Johnny Cash alakja ebben a filmben is megjelenik, itt azonban Phoenix helyett Boyd Holbrook alakítja a countrylegendát. A nyughatatlannal szemben, itt Cash komikusabb oldalát láthatjuk, és mulatságosan hathat, amint a mámoros állapotban lévő zenész a parkolással vesződik. Azonban aki A nyughatatlant is látta, az tisztában lehet a humoros képsorok mögötti szomorú igazsággal.

A Sehol se otthon mindezek mellett egy kiváló korrajz is a ’60-as évek Amerikájáról. A polgárjogi mozgolódás, a folkzene politikai oldala, vagy a kubai rakétaválság iszonyata egyaránt megjelennek a filmben.

A főhős szemüvegén keresztül azonban mindezek egy sajátos, cinikus értelmezést is kapnak, és tökéletesen érthetővé válik, miért is érzi magát Dylan kívülállónak. A Sehol se otthon viszont nem rendelkezik egy olyan erőteljes konfliktussal, mint A nyughatatlan. Dylan botrányai messze elmaradnak Johnny Cash-étől, és a Joan Baez-el való kapcsolata sem olyan mesébe illő, mint Johnny Cash és June Carter szerelme. A sehol se otthon a kábítószerrel való küzdelem rettenete helyett a korlátok közül való kitörés kellemetlen érzésérő szól. Emellett olyan kérdéseket vet fel, amik mai napig foglalkoztatják a művészeket. Tartozik-e egy alkotó a közönségének azzal, hogy mindig folyamatosan a kedvükre tegyen és a megújulás helyett a régi slágereket játssza újra és újra? Elvárható-e egy zenésztől, hogy mindig legyen hű a műfaji keretekhez? Van-e értelme műfajokban, zsánerekben gondolkodni?

A Sehol se otthon egy csodálatos film mindenkinek, aki kedveli Bob Dylan muzsikáját. Bár A nyughatatlan hatását nem múlja felül, mégis egy nagyszerű darabja a zenészekről szóló életrajzi filmeknek. A film megtekintése után pedig érdemes elővenni a nagy művész albumait, és alaposabban elmerülni egy félreértett alkotó zsenijében.