Amerika kapitány (vagy Steve Rogers?) az MCU húzóneve, Pókember után és Vasember mellett a Marvel legismertebb és legnépszerűbb képregénykaraktere. A filmes univerzumban művésznevén az első bosszúálló, a Bosszúállók szellemi vezetője, a szuperhősökből verbuválódott csapat lelkiismerete. Mint évtizedes popkulturális jelenség, és mint a Chris Evans által évtizedig megformált karakter is megkerülhetetlen. Hozzá fűződtek a filmes univerzum legerősebb és legfontosabb (hiszen falkavezérként önálló kalandjai is kihatással voltak az egész falkára) felvonásai.

A probléma persze ott kezdődik, mikor a képregényes világ időtlensége összetűzésbe kerül az emberi biológia lelombozó rögvalójával. Chris Evansnak három önálló és négy csapatszintű megmérettetés után elege lett a nemzeti színű pajzsból és a végtelen kövekből, és átadta a stafétát az eddig a Sólyom névre hallgató fegyverhordozójának, Sam Wilsonnak (Anthony Mackie). Mert hogy Amerika kapitány nélkül nincs Marvel, Chris Evans viszont annyira összenőtt Steve Rogers karakterével, hogy logikus döntésnek bizonyult, hogy egy másik szereplő ölti magára a hősgúnyát. Ahogy azt a keményvonalas képregényrajongók is biztosan tudják (nálam valószínűleg jobban), Sam Wilson már ellátta ezt a szerepet a karakter veretes múltjában, tehát a hiba itt sem keresendő.

Steve Rogers és Sam Wilson azonban nem mérhető egy lapon. Sam talán az MCU egyik legsemmitmondóbb mellékszereplőjeként asszisztálta végig az elmúlt 11 esztendőt, Rogers kapitány kevésbé karizmatikus és bivalyerős alteregójaként. Tudjuk róla, hogy szintén katona, hogy helyén van az esze és a szíve, illetve származása, hányattatott családi háttere is alkalmassá teszi őt a rokonszenvünkre, akárcsak Steve-t. De nagyjából ennyi, egy unalmas jófiú, mínusz évtizedek kultikus történetei, mínusz a képregényesen rikító eredettörténet, és mínusz Chris Evans karizmája. A karakter a Végtelen Szágát követő minisorozat-hullámból az egyik elsőként profitált A Sólyom és a Tél katonája révén. Bucky Barnes-szal alkotott párosuk remekül is működött, és noha a szériának bőven voltak kritikusai, a buddy movie-vonulata mégis az erősségei közé tartozott. Steve hivatalosan a Végjáték végén ruházta rá Samre a kapitányi felelősséget, a minisorozat pedig ezzel a felelősséggel való megbirkózásról és megbarátkozásról szólt, aminek fontos része volt a Marvel-filmben ezúttal debütáló Isaiah Bradley (Carl Lumbly).

A szép új világ az új kapitány első filmje, és igyekezett hozni a Russo-tesók által szerzett Amerikai kapitány-filmek hangulatát a kezdő rendező Julius Onah-val a fedélzeten, jóval kevesebb, mint több sikerrel. A bő lére eresztett felvezetést néhány fontos konklúzióval zárnám: a film végtelenül súlytalan, a Marvel filmes univerzuma fáradt és enervált, Sam Wilson karaktere egyszerűen nem elég izgalmas, hogy egyedül elvigyen a hátán egy egész estés mozit, FŐLEG nem Bucky nélkül, aki nélkül a sorozata sem működött volna, és FŐLEG egy olyan sarokpontnak számító szerephez nem elég, mint Amerika kapitány.

Ami, akárhogy csűrjük és csavarjuk, mégiscsak Steve Rogers, ahogyan Pókemberről is örökre Peter Parker jut az embereknek, és ahogyan minden „legacy” karakter sótlan lenyomata az eredeti megfelelőjének, mivel nem kreatív szempontok indokolták a létrejöttüket, szimplán financiális elgondolások némi ideológiai mázzal leöntve. Ennek semmi köze bőrszínhez, vagy hogy Amerika kapitány nem lehet fekete. Az Amerika kapitány identitás szervesen nőtt ki Steve Rogers jelleméből és adottságaiból, míg az utána következőnek ez csak egy cím, egy szerep, amihez egy éthosz társul.

Samnek nincs igazi története, illetve ami jellemfejlődése volt, azt az utat a sorozatban végigjárta. Sajnos a Disney is tisztában van vele, hogy hiába kísérletezett a kis képernyővel, a széria átültetése nem sikerült maradéktalanul, ezért szegény Samet is arra kárhoztatják, hogy járja végig ugyanazt a lelki utat, csak jóval langyosabb és elnagyoltabb kivitelezésben. És lőn a Szép új világ névre hallgató kötelező kör, ami arra alkalmas, hogy a nagy történések epilógusa és az elkövetkezendő nagy történetek prológusa legyen. Újra vetettünk egy pillantást kedvenceinkre, akik olyan sok és szép pillanatot okoztak nekünk fiatalabb korunkban, de nem emiatt fogunk rájuk emlékezni a jövőben. Illetve elvarrásra került egy-két nagyon régóta elvarratlan történetszál az MCU távlataiban. Ezenkívül nincsenek se célok, se új elmesélnivaló, se jelentékeny történések, amik tíz órát követően is bentmaradnának az ember fejében.

De legalább kaptunk egy Harrison Fordot, aki akármilyen szerepet kap a nagy vásznon, képes abból jelenlétet varázsolni magának, elvégre egyike az utolsó mozisztároknak. A film még őt is képes volt majdnem eltékozolni, de ha valaki miatt emlékezni fogsz erre az unott ujjgyakorlatra, az a felbőszült, vörös Harrison Ford. A szép új világ meg egy oldal lesz egy két év múlva érkező kísérőkönyvben, amit öt éve meg is vettem volna. Még két lábjegyzetet fűznék hozzá: egy, a Marvel nagy slamasztikában van, amennyiben ennyire telik a húzónevektől is. Kettő, az önző, maga körül törni-zúzni vágyó, magát jog fölött állónak gondoló, egomán amerikai elnök szerepe legalább annyira poetikus 2025 februárjában, mint tavaly ugyanekkor a Dűne második része.