Amerikában nem telhet el év Stephen King-adaptáció nélkül, amivel semmi bajunk nem lehet, elvégre ennél csak keserűbb dolgok történhetnek a nyugati-parti filmgyártásban. No persze, a töménytelen mennyiségű filmből, sorozatból, játékból, ami a regényeiből és novelláiból elkészült, jócskán született fércmű is – azért az éves horrorfelhozatalt mindenképp felpezsdítik, gazdagítják a veterán szerző agyszüleményei. A legújabb példa erre az 1980-as novellából inspirálódó A majom című horror, ami egyáltalán nem nevezhető fércműnek, de az olyan klasszikusok közé sem fog emelkedni, amikre évek távlatából gondolnak vissza a műfaj rajongói.

A film (a novelláról nem tudok nyilatkozni) fókuszában egy ikerpár áll, Hal és Bill Shelburn (Christian Convery, majd a felnőtt ént megformáló Theo James) akiket anyjuk, Lois (Tatiana Maslany) egyedül nevel, miután apjuk, Petey váratlanul felszívódott. A hátrahagyott holmijai között az ikrek találnak egy fehér díszdobozt, benne egy méretes játékmajommal, amit, ha valaki felhúz, a kezében lévő dobszettel áldatlan hangzavarba kezd. Igen ám, de a klimpírozás végén egy környéken lévő ember mindig valamilyen valószerűtlenül szörnyű balesetet szenved. Miután a majom már mindkettejük számára nyilvánvaló módon véres gyilkosságok sorozatát okozza, az ikrek próbálnak tőle megszabadulni, de az nem megy annyira könnyen, mint azt gondolják.

A formula, vagyis az elkerülhetetlen halál nagyon emlékeztet a paródiába hajló Végső állomás szériára, annyi különbséggel, hogy itt van egy objektum, ami a borzalmakat katalizálja. Ez egyrészt kidomborítja a film vígjáték-jellegét, elvégre az írók szabadon engedhették a fantáziájukat abszurd halálnemek terén, másrészt jókora logikai nehezék, mivel a gonosz nem önálló akarattal rendelkező entitás abban az értelemben, hogy mindig emberek indítják be a láncreakciót, ehhez pedig hihető indítékok kellenek. A majom mitológiája különösebben izgalmas megoldásokat nem kínál, ezért nem is lehet rá építkezni.

Szerencsére Stephen King horrorfilmjei sosem simulnak be úgy a Hollywood-i tucathorrorok közé, mint az évente esedékes ünnephez kötött slasher és démonűzős mozik, melyek az egyszerű szórakoztatáson kívül többre nem törekednek. A rá jellemző elemek itt is helyet kapnak, az új-angliai kisvárosi miliő, a mély karakterábrázolás, a természetfeletti megjelenése, ami egyben szimbolizálja a főszereplő(k) belső vívódását. A majomban főszereplő, apa nélkül felnövő Shelburn ikreken keresztül King és a filmet rendező Osgood Perkins (tavaly a közepesre sikeredett Longlegs rendezője) a múlttal való megküzdés, megbékélés, valamint a gyermekkori traumák hosszú árnyékának témáját járja körbe.

A szem mellett az agy is kap táplálékot, azzal együtt viszont, hogy a film bír szinte a sikeres King-adaptációk minden jellemzőjével (hogy egy eddig nem említett hozzávalót említsek, a biztonságot és melegséget adó gyermekjáték megtétele a gonosz forrásának szintén nagyon Kinges), ezeken keresztül szinte semmi friss, újnak ható konklúzióval vagy fordulattal nem bír a film, ami kiemeli a hasonszőrű alkotások átlagából, főleg azzal együtt, hogy King most már horrorfilmesek generációját inspirálta a stílusával. Ezért a rövid játékidő alatt nem sok meglepetés ér, illetve ami van, az is kicsit erőltetettnek hat, mintha csupán a történet továbbgörgetésére szolgálna. A majom hozza a betonbiztos kötelezőt, amit egy ilyen filmtől várna az ember. Túl komolyan venni nem érdemes, csak hagyni kell, hogy a film véres és bizarr humora magával sodorjon.