Film

Amíg a halál el nem választ – Társ kritika

Mi a legrosszabb, ami történhet, ha életed szerelmével egy világtól elzárt luxusvillában töltesz egy baráti összejövetelt? Elvégre minden adott a kikapcsolódáshoz: buli éjjel-nappal, végtelen étel és ital egy festői tájkép ölelésében, a külvilág pedig mintha sosem létezett volna. Valami azonban mégsem stimmel. Furán néznek rád – kifejezetten megvetően –, és talán nincs is olyan mozdulatod, amelyet ne kísérne egy megsemmisítő pillantás. Válaszokat persze keresve sem találsz, mígnem az egész szituáció odáig fajul, hogy a ház tulajdonosa, egy rejtélyes orosz milliárdos, rád mozdul. Te pedig ösztönösen megvéded magad, hiszen nincs más, aki segítsen. Ekkor végre kiderül rólad az igazság.

A nap, amikor megismerted szerelmedet, sosem történt meg. Nincsenek valós emlékeid, csupán előre legyártott képzelgéseid. Egy szexrobot vagy, akit arra gyártottak, hogy feltétel nélkül kielégítse társa minden vágyát. Legyen szó akár egy gyilkosságról. Hiszen ki más is vigye el a balhét, mint te, aki valójában nem is létezel?

Ebben a szituációban találja magát Iris (Sophie Thatcher), a Társ főszereplőnője, aki párja, Josh (Jack Quaid) öncélú – ám saját tervére nézve inkompetens – módosításainak hála lehetőséget kap arra, hogy küzdjön a túlélésért. Ahogy ő fogalmaz a film első két percében: életének két meghatározó pillanata volt. Az első, amikor megismerte Josht, a második, amikor megölte.

Drew Hancock egész estés debütálása egy groteszk történetet mesél el, amely abszurd módon ábrázolja a nem is oly távoli jövőt. A mesterséges intelligenciát boncoló filmek nagyjaival – például az Ex Machina (2015), A nő (2013) vagy a Páncélba zárt szellem (1995) – ellentétben ez a darabnem ígér nagy megfejtéseket, pusztán egy szórakoztató, feszes tempójú, okos gondolatkísérletet, amely emberi kapcsolataink tárgyiasítását veszi górcső alá – méghozzá a tárgy szemszögéből.

Mivé fajulhat, ha a magányunkból fakadó űrt egy tökéletes szolgával töltjük ki? Tetszik-e a játékszernek, hogy senki sem tartja többre egy játékszernél? A Társ ezeket a kérdéseket veti fel, miközben science fiction és thriller toposzok között profizmussal lavírozik. Nincs szükség faltól falig expozícióra, ha a közeljövő technológiai vívmányait a készítők a cselekményen keresztül organikusan tudják a közönség elé tárni. Ez a megközelítés gördülékenyen építi a film világát, amely túlmutat a cselekményen, és a már ezerszer látott szituációkat is képes izgalmassá, egyedivé tenni.

A Társ összességében egy meglepően jó alkotás. Alapkoncepciójából kifolyólag könnyen lehetett volna belőle egy tucat-horror, azonban ezt a gondolatot mind esztétikai szempontból – a fényképezés, a díszlet és a jelmezek –, mind narratív szempontból – a forgatókönyv és a rendezés – zárójelbe tehetjük. A film szíve az Irist alakító Sophie Thatcher, akit a 2021-es Yellowjackets sorozatból és a 2024-es Eretnek című filmből ismerhetünk. Aprólékos játéka, amely sokszor a hátán cipeli a filmet, ismét bizonyítja, hogy a filmipar egyik legígéretesebb feltörekvő tehetségével van dolgunk. Ha könnyed, vicces, pörgős filmre vágysz, ami a hollywoodi kommersz keretein belül még elgondolkodtató is, ez lesz a tökéletes választás.