„Magyar urak jőnek Buda városába…”. Talán sokunknak ugranak be a Mesék Mátyás királyról rajzfilmsorozat főcímdalának sorai, ha a hollócímeres famíliáról hallunk. Ha pedig van olyan életút, amely igazán nagyszabású, epikus feldolgozásért kiált, az bizony a törökverő Hunyadi Jánosé, akit úgyis emlegettek, mint a „Hadak villáma.” A Hunyadi képében minden idők legdrágább magyar mozgóképes vállalkozása született meg, de vajon áttörést hozott a szériára fordított hatalmas erőforrás és a nemzetközi koprodukció?

„Hunyadnak karjai”

A magyar történelmi filmek és sorozatok sajnos hányattatott sorsot tudhatnak maguk mögött, és az igazán jó darabok egyelőre oly ritkák, mint a fehér holló. Az elmúlt években ugyan társadalmi és politikai akarat egyaránt mutatkozott arra, hogy felélesszék a halottnak hitt zsánert, ezek a próbálkozások felemás eredménnyel jártak. Az Aranybulla, a Hadik és a Most vagy soha! után a legtöbb néző keserű szájízzel távozott a mozikból, míg a Semmelweist többségében pozitívan fogadta a közönség. Sorozatok terén a Tündérkert alkotói igyekeztek megeleveníteni az erdélyi fejedelemség korát, ám Móricz Zsigmond regénysorozatának adaptációja sem vált a zsáner kiemelkedő képviselőjévé.

Az irodalom területén egészen más helyzettel állunk szemben. Míg a filmek megvalósításának korlátokat szab a költségvetés, egy regény szerzőjének képzelete és történelmi ismeretei szabadon szárnyalhatnak. Bíró Szabolcs Anjou-könyvsorozata kimondottan népszerű lett a historikus regényeket kedvelők körében, ám igazi elismertségre Bán János (írói álnevén Bán Mór) Hunyadi könyvsorozata tett szert. A regények adaptációja már a 2010-es évek elején felmerült, a magyar származású, kanadai producer, Robert Lantos által, de egészen 2025-ig kellett várni, míg Bán Mór munkája kosztümös szériaként a képernyőre került. Lantos korábban olyan filmek producereként működött közre, mint Szabó István rendezése, A napfény íze, de a testhorror királyával, David Cronenberggel is együtt dolgozott. A sorozat kreatív igazgatását és felügyeletét Lengyel Balázs látta el, aki korábban például az Aranyélet egyik forgatókönyvírójaként próbálhatta ki magát.

A Hunyadi – angol címén Rise of the Raven, vagyis A holló felemelkedése – azt mutatja be, miként válhatott a havasalföldi származású, középnemesi család sarjából a korabeli Magyar Királyság egyik legnagyobb hadvezére, egyben a keresztény Európa, és a törökök elleni harc hőse, „akiért a déli harang szól”. Az alkotók számára magyar mércével hihetetlen összeg, több mint húsz milliárd forint (hatvan-hetven millió dollár) állt rendelkezésre. Ez nemzetközi és főleg hollywoodi mértékben még mindig nem számít átlag fölöttinek, gondoljunk csak a Gladiátor II. háromszáz millió dolláros vagy Amazon A hatalom gyűrűi sorozatának egymilliárdos költségvetésére. Kis országunk léptékeiben viszont ez bőven felülmúlja a legdrágább magyar mozifilm, a Most vagy soha! hét milliárdos büdzséjét is.

Egy ilyen horderejű, kormánytámogatást élvező darab óhatatlanul közéleti csatározások kereszttüzébe kerül, és értékelését sokszor nem pusztán művészi értékei, hanem a befogadó világnézete és politikai hovatartozása határozzák meg.

Az alábbi cikkben igyekszünk elvonatkoztatni ezektől, és a Hunyadit kizárólag filmművészeti és történelmi szemszögből vizsgáljuk meg.

A holló ötven árnyalata

A Hunyadi látványvilága és filmtechnikai megoldásai köröket vernek az utóbbi évek hasonló hazai történelmi filmes projektjeire. Már a széria intrója is olyan gondos munkát sejtet, ami bátran odatehető például a Disney sorozata, A sógun főcíme mellé. A Hunyadi operatőri munkája, vizuális effektjei nemzetközi összevetésben sem maradnának szégyenben. Pompásan néz ki a budai királyi udvar, vagy a török szultán háremének otthont adó palota. Más pontokon azonban a Hunyadin tetten érhető a nem megfelelő, a hazai trendeknek betudható szerencsétlen helyszínválasztás.

Az utóbbi időben rengeteg videoklip és film (köztük például a fentebb említett Hadik) a komáromi erődben forgott, melynek robusztus falait a Hunyadi is kölcsönveszi. A komáromi erőd viszont minden, csak nem egy XV. századi lovagvár, ráadásul agyonhasznált volta miatt a hazai néző számára unalmassá válhat. A díszletek mellett a jelmezek szintén magukon viselik a hektikus megvalósítást. Míg az alkotók helyenként egészen jól eltalálják a XV. századi páncélokat, fegyvereket, addig máskor a Trónok harca és a Vikingek fantasyba, de leginkább motorosfesztiválra való bőrpáncéljai köszönnek vissza. Ennek ellenére a Hunyadi látványvilága összességében egységes képet ad, és inkább tekinthető középkorinak, mint például a Mel Gibson rendezésének, A rettenthetetlennek skót szoknyás harcosai.

Természetesen a harci jelenetek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Az első epizódokban még kisebb nagyságrendű ütközeteket láthatunk, melyeknek fényképezése és koreográfiája korrektnek mondható.

Csalódás viszont, amikor a Galambóc vára alá érkező királyi sereget maroknyi emberrel reprezentálják az alkotók, akik mindenféle taktika nélkül, össze-vissza kaszabolják a törököt. Ráadásul Zsigmond király megfelelő testőrségben sem részesül, ami egy középkori összecsapásban elképzelhetetlen volt. A politikusok, államférfiak és főleg uralkodók védelmére már ezekben az időkben sokat fordítottak, egy király pedig gyakorlatilag megközelíthetetlennek számított. A későbbi részekben reményeink szerint már igazi nagyszabású csatákat is láthatunk, reméljük ezek kárpótolnak majd.

A szereplőválogatás hazai és nemzetközi ismert kiválóságokat vonultat fel, ugyanakkor éppen a főszereplő, Kádár L. Gellért eddig ismeretlennek számított. Ennek határozott előnye, hogy egy korábban nem látott, ismeretlen arcot a néző jobban be tud helyettesíteni egy történelmi személy képébe.

A fiatal erdélyi származású színész fizimiskája kifejezetten illik egy középkori filmbe, ám személy szerint Hunyadi Jánost egy szigorúbb tekintetű, marconább figurának gondolnám. Kádár L. Gellértet rögtön első jelenetében félmeztelenül pillanthatjuk meg, és ez a fajta sokszor már nevetséges testiség a sorozat későbbi pontjain egyaránt negatívan hat az összképre.

A színész nagyon igyekszik belebújni Hunyadi bőrébe, ám a forgatókönyv eddig nem adott neki igazán kiemelkedő pillanatokat tehetsége megmutatására. Érdemes viszont kiemelni a Cillei Ulrikot megformáló Fekete Ernőt, valamint a szerb despota, Brankovics György lányát, Marát alakító Törőcsik Franciskát. Láthatóan ők azok, akiknek tehetsége találkozik a forgatókönyvírók kreativitásával így karaktereik biztosan okoznak még meglepetéseket. Némileg komikusnak hat Luxemburgi Zsigmond, akit Gálffi László játszik és ez a kissé öreguras alakítás talán kevésbé társítható az egykori magyar királlyal és későbbi német-római császárral.

A széria igyekszik erős, határozott női karaktereket ábrázolni, de sajnos beleesik a hollywoodi történelmi filmek hibáiba.

Szilágyi Erzsébet, Hunyadi János felesége, Hunyadi László és Mátyás anyja ugyan valóban karakán hölgy volt, Rujder Vivien alakításában azonban egy magyar Jean D’Arcot láthatunk. Bár a középkorban is akadtak női harcosok, mint az előbb említett Orleans-i Szűz, a kor keretei viszont szigorúan szabályozták a nők feladatait a társadalomban. A harc pedig egyértelműen a férfiak dolgának számított, egy nemesi hölgytől pedig még inkább illetlennek számított a férfias viselkedés és ruházat. Ráadásul a Hunyadi-sorozatban nem Szilágyi Erzsébet az egyetlen nemes hölgy, aki fegyvert ragad.

Rengeteget ad a sorozathoz, ha valaki nem a teljesen magyar nyelvű szinkronos, hanem a rendezői verziót tekinti meg, melyben a karakterek nemzetiségüknek megfelelő nyelven szólalnak meg, többnyire anyanyelvi színészek által – hasonlóan Tarantino klasszikusához, a Becstelen brigantykhoz. A szerb, török, német, cseh, olasz nyelv sajátos dallama valóságos zene a fülnek, és a különböző kultúrák érintkezése még jobban átélhetővé válik a nyelvi különbségek által. Ha valakinek gondot okoz a feliratolvasás, akkor először tekintse meg a magyar nyelvű verziót, de a rendezői változat multikulturális hangsávját semmi sem tudja visszaadni. Arról nem is beszélve, hogy a magyar verzió utószinkronja bántóan nem illeszkedik a szereplők szájmozgásához.

A soknyelvűség alátámasztja azt a szándékot, hogy a magyarok mellett más népek motivációit is megismerjük. A Hunyadi a magyar nézőpont ellenére tisztelettel fordul a környező népek és a törökök történelemképe felé, még Murád szultánban is próbálja a fenséges ellenséget mutatni. Sajnos a nyelvhasználatban találunk komoly következetlenséget. Zsigmond király Bécsbe látogatva tolmácsra szorul, amikor lányának férjével, Habsburg Alberttel beszélget, pedig a Luxemburgi-ház uralkodójának a német volt az anyanyelve.

Rettenetesen kizökkentő hatású viszont, amikor a párbeszédekben teljesen modern, mai szlengek hangzanak el. „Hülyének nézel?”, „Ez meg ki a bánat?” és hasonlók.

Természetesen senki nem várja el, hogy a színészek az Ómagyar Mária-siralom nyelvezetén nyilvánítsanak érzelmeket, de ettől archaizálóbb, ősibbnek ható dialógusok egészen biztosan jót tettek volna az összképnek. Az udvari etikett szabályainak az alkotók szinte teljesen elfelejtettek utánajárni. Nem kellene nagyon messzire menniük, hiszen nagyjából ezek a szabályok érvényesek az angol királyi udvarban, vagy bármely monarchikus állam felső köreiben. Egy alattvaló nem feleselhet vissza a királynak, nem ül le a jelenlétében engedély nélkül, nem mászkálhat előtte össze-vissza miközben urával beszél stb.

Még negatívabban hat a sorozat dinamikájára és hangulatára az, ahogyan a készítők a testiséget és az erotikát kezelik. A Trónok harca vagy A szürke ötven árnyalata szabados szexjelenetei nyomán a Hunyadi az első epizódjaiban is rengeteg erotikus, már-már pornográf elemben bővelkedik.

A Hunyadiban gyakorlatilag többet szexelnek, mint amennyiszer a Dallas Jockey Ewing-ja whiskeyt töltött.

Az erotika, a szeretkezés, vagy a szex ábrázolásával önmagában nem lenne gond, amennyiben egy csatajelenethez hasonlóan a karakterek testi érintkezése narratív szereppel bírna. A Hunyadi esetében ez teljesen öncélú és értékes játékidőt veszt el a karakterépítéstől, a cselekmény előre lendítésétől, a történelmi kontextus bemutatásától.

Magyar Szulejmán?

A sorozat eddigi epizódjait sajnos olykor a Trónok harca hatás mellett jellemzi a szappanoperai intrika, a török sorozatok, leginkább a Szulejmán hatása. Mintha a készítők igyekeztek volna a lehető legszélesebbre nyitni a Hunyadi lehetséges célcsoportját, ami magába foglalja a kereskedelmi TV-csatornák idősebb, és a streaming szolgáltatók fiatalabb közönségét. Ezt a fentebb említett magyar nyelvű és rendezői verzió is jelzi, mivel egy soknyelvű kópiát az alkotók nem éreztek elég befogadhatónak ahhoz, hogy fő-műsoridőben vetítsék az ország egyik legnépszerűbb TV-csatornáján.

A Hunyadi nem kísérletezik igazán egyedi, szerzői megoldásokkal, formanyelvvel, cselekmény és karakterépítéssel, mindenben a korábbi elődök munkáit igyekszik utánozni, afféle jó iparos munkaként.

Mert a Hunyadi a számottevő hibái mellett bizony egy szórakoztató, fordulatos darab, ami leköti a néző figyelmét. Ráadásul nem tartalmaz olyasfajta, a nemzet és történelemtudatra károsan ható képzeteket, mint például a Most vagy soha!, vagy a Hadik. A Hunyadi persze – tényeket szabadosan kezelve egyértelműen – tovább építi a törökverő legendáját, összetettsége pedig kimerül hűtlen, szoknyapecér természetében. Kérdés azonban, hogy a későbbi epizódokban és esetleges további évadokban mennyire árnyalják majd az alkotók eddig meglehetősen sematikus karaktereiket. Ha valaki, hát Hunyadi János megérdemelné, hogy egy nagyszabású mozgóképes alkotással méltóképpen emlékezzenek róla.

A Hunyadi széria nem hozza el az igazi áttörést. Bár a Netflix Barbárok sorozatánál, a Vikingek: Valhallánál vagy A tél királyánál mérhetetlenül szórakoztatóbb, ám még mindig messze elmarad olyan történelmi kidolgozottságától, mint a Róma vagy A sógun. A Gladiátorhoz vagy a Mennyei királysághoz hasonló filmeposzt pedig egyelőre főleg ne várjon senki! Ettől függetlenül érdemes próbát tenni a Hunyadival, a készítőknek pedig a tanulságokat levonva kell munkálkodniuk azért, hogy akár a törökverő vitéz, akár más magyar hősök életét méltó módon dolgozzák fel. Mutassák meg, ki a Jani!