A koronavírus tombolása idején, mikor a sorozat írója és atyja, Mike White tető alá hozta a Fehér Lótusz első évadát mintegy étvágycsökkentőként a (sorozat)élményekben szűkös időszakra, aligha hihette volna, hogy a harmadik felvonás már a többször újrabrandelt Max egyik elsőszámú attrakciója lesz. Márpedig így történt, a nézőközönség megsokszorozódott, a jobbnál jobb A-kategóriás színészek pedig egymásnak adják a kilincset, hogy fellendítsék vagy új életet leheljenek a karrierjükbe a világ frekventált, tengerparti turistaparadicsomaiban. Hawaii és Szicília után ezúttal a luxus szállodalánc thaiföldi wellness hotelje a fő helyszíne annak, hogy alámerüljünk a nyugati elit lelki tipródásaiban.

A sorozat szorgosan pipálja ki a már hagyományosnak mondható történeti és narratív elemeket: rögtön tudtunkra adja, hogy az eddigi két évadhoz hasonlóan valaki (vagy valakik?) most sem fogja túlélni az egyhetes vakációt. Ismét hajó szállítja a vendégeket a szállodának otthont adó idilli szigetre, akik ismét három csoportba verődve érkeznek: itt van három negyvenes éveiben járó, gyerekkori barátnő, akik hosszú idő után veszik fel újra a fonalat (Leslie Bibb, Michelle Monaghan és Carrie Coon); Rick (Walton Goggins), egy középkorú, hallgatag és mogorva férfi az évtizedekkel fiatalabb, lelkét pátyolgató barátnőjével, Chelsea-vel (Aimee Lou Wood); és az öttagú, észak-karolinai Ratliff-család, ahol a családfő, Timothy (Jason Isaacs), egy dúsgazdag tőkebefektető, és azért jött Thaiföldre nyaralni a feleségével (Parker Posey), a két fiával (Patrick Schwarzenegger, Sam Nivola) és a lányával (Sarah Catherine Hook), hogy utóbbi diplomamunkáját segítse a buddhizmusról.

Szintén hagyománya a sorozatnak a visszatérő karakter, aki ezúttal az első évadból megismert Belinda lett, aki tanulmányútra érkezett a maui Fehér Lótuszból. A szálloda személyzetből a fókusz ezúttal nem a menedzseren van (akit az Érdekvédelmi terület Rudolf Hösse, Christian Friedel alakít), hanem a legfőbb nézőpontkarakter Gaitok (Tayme Thapthimthong), az egyik biztonsági őr, aki a szintén ott dolgozó lánynak, Mook-nak (Lalisa Manobal) a kegyére hajt.

Az évad az eddigieknél is hosszabb, nyolc epizód terjedelmű, ráadásul egy mozifilm-hosszúságú évadzárója is van, szóval Mike White-nak több ideje van elmerülni a különféle jellemhibákkal és múltbeli vétkekkel terhelt karakterei lelkivilágában. Ahogy megszokhattuk, a mostani évadnak is van egy átívelő főtémája, ami valamiképp megnyilvánul minden főbb karakter történetszálában – az első évadban az osztálykérdések, vagyoni egyenlőtlenségek és az ebből fakadó társadalmi hierarchia került a terítékre, míg a szicíliai évad ennél belsőségesebb irányba indult el, a párkapcsolatokat és szexualitást vette górcső alá, utóbbit mint mozgatórugót és mint fegyvert.

A harmadik évad még beljebb hatol az emberi lélek feltáratlan vadonjaiban, és egy olyan kevésbé megragadható fogalmat jár körbe, mint az identitás – hogy mi adja az identitásunkat, hogyan és miben találjuk meg az életünk értelmét, mit teszünk, ha az énképünk sebet kap, és hogy képesek vagyunk-e megbékélni saját magunkkal, és elfogadni, amink van. Mike White ezt jóval egyszerűbben úgy fogalmazta meg, hogy az első évad a pénzről szól, a második a szexről, míg a harmadik a spiritualitásról. Tudniillik a harmadik évadnak ad egy erős hátteret a thai helyszín, mivel a fent említett témák főleg a buddhizmus tanításainak kontextusában jelennek meg.

Az évad során számtalan olyan véleménnyel találkoztam, miszerint az évad unalmas, eseménytelen, minőségben elmarad az eddigiektől, és hogy kiszámítható, sőt összecsapott. Magam részéről egyáltalán nem értek egyet ezekkel a kritikákkal – a sorozat harmadik évadának ugyanazok az erősségei, amik eddig is megvoltak. A karakterek életszagúsága, jellemfejlődése, vívódásai, a remekül megírt interakcióik, a színészi játék, a humor, a meseszerű operatőri munka és helyszínek, no és Cristobal Tapia de Veer zenéje, ami olyan szinten egybeforrt a sorozattal és alapozza meg annak egyszerre idilli, szatirikus és vészjósló hangulatát, hogy szinte elképzelhetetlen nélküle. Nagy érvágás lesz a sorozat számára, ha a zeneszerző nem tér vissza a negyedik felvonásra.

A lényeg azonban, hogy aki az erősségei miatt szerette a Fehér Lótuszt, az az eddigieknél is aprólékosabban megírt és sűrűbb cselekményt kap Mike White-tól. Nem számít, ki hány teóriát gyártott és mennyi mindent jósolt meg a finálé történéseiből, a Fehér Lótusz nem egy gyilkosság történetét dolgozza fel és nem krimi, sosem állította magáról. Nem az kell, hogy adja az élvezeti értékét, hogy ki és miképp hal meg az utolsó részben, hanem az odavezető út, ami a szereplők rossz és még rosszabb döntéseivel van kikövezve. Azért jó nézni a sorozatot, mert lehet boncolgatni, közösen megbeszélni, kérdéseken elmerengeni, és mert olyan hús-vér figurákat ábrázol, akiknek nem kell a néző szájába rágni az egész addigi élettörténetét, mégis valósnak hatnak és elhisszük, hogy léteztek és létezni fognak a vakáción kívül is.

Ami számomra egy kis hiányérzetet okoz, az az, hogy mindegyik évad egyre kevesebb időt tölt a szálloda területén belül, és hiányzik az első évad izolációja, ahol a Fehér Lótusz még egy külön szereplőnek érződött, a mindennapi világ peremén kívül és annak szabályszerűségeitől mentesen. Ebben persze közrejátszott a járványhelyzet és a kisebb költségvetés is, és a külső helyszínek is hozzáadtak a sorozat miliőjéhez a második és harmadik évadban, mégis úgy érzem, az arányokat el lehetne billenteni az ellenkező irányba.

Ahogy az lenni szokott, a szereplők útja különböző konklúzióval zárul. Van közülük, akinek útja pozitív véget ér, másé látszólag ér pozitív véget, de ennek ára önmaga elvesztése, megint más szereplőé látszólag ér negatív véget, mégis belső megnyugvásra lel, valakié pedig teljes katasztrófával zárul. White arra is nagyon figyelt és tudomásul vette, hogy harmadszorra jóval inkább kiismerték őt a nézők, mint az előző két alkalommal, és még annak is nagy figyelmet szentelt, hogy félrevezesse őket: olyan csalikkal, zsákutcába futó szálakkal pakolta meg a forgatókönyvet, melyeknek egyetlen célja felmutatni a középső ujját a különböző internetes fórumokon teóriákat gyártó fanoknak. Ebből nem egy nagyon vicces pillanat is származik az évadban.

Bőven vannak olyan figurák is, akikre méltán fogunk emlékezni a sorozat után is. Hármat említenék meg közülük, Patrick Schwarzenegger öntelt seggfejet játszó Saxonja talán az eddigi legtenyérbemászóbb szereplője a Lótusz mikrokozmoszának, ennek ellenére fokozatosan képes elnyerni a nézői szimpátiát, ami nagyrészt a színész érdeme, aki számára egyértelműen ugródeszka lehet a sorozat. Másodikként Carrie Coon Laurie-ját hoznám fel, a háromtagú csapat New York-i ügyvéd tagját, amely történetszál talán a legegyszerűbb, de ebből kifolyólag legtöbb mindenki számára átélhetőbb karakterdinamikákat és pillanatokat szállította (legalábbis lánybarátokkal rendelkező lányok elmondása alapján); Laurie ominózus monológja az évad legerősebb pillanatai közé sorolható. És ott van harmadikként a Parker Posey által megformált Victoria, aki egyenesen lubickolt a déli, gazdag családanya szerepében, és akinek a legviccesebb pillanatok jelentős részét köszönhetjük.

A Fehér Lótusz immár a jól bejáratott formulát alkalmazva tért vissza egy harmadik évadra, és most sem vallott szégyent, Mike White-nak bőven maradt még elmesélnivalója és gondolata, hogy ne érződjön erőltetettnek vagy önismétlőnek ugyanaz a recept, és még annak ellenére is fenntartja az érdeklődésem a már biztosan érkező negyedik évad iránt is, hogy az egyik legfontosabb színfoltja, a zeneszerzője kreatív nézeteltérések miatt távozik a stábból. Ez eddig háromból három, jó irányba halad a Fehér Lótusz, hogy a HBO/Max egyik all time-klasszikusává váljon.