Tisztán emlékszek, hogy életem első, megterhelő vizsgaidőszaka végszava után álltam neki laikusként az első évadnak. Mads Mikkelsen és Hugh Dancy már akkor elbűvölt. A lágy elegancia és gyilkosságok tömkelege valahogy összeférhetetlennek tűnnek. Ám Dr. Lecterben mégis testet öltött eme összeférhetetlennek tűnő és egymással szembenállónak tűnő két dolog. A továbbra kattintva olvasható a kritikám.

FIGYELEM A KRITIKA SPOILERT TARTALMAZ! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD EL!

Az első szezon hibája az epizódok különválasztása volt. Mindig egy új történetet meséltek el a készítők. Néha egy bizarr hegedű esten vettünk részt, aztán voltak angyalok, akik egy furcsa bungee jumpingot választottak fizikai testükből való kiugrásra, továbbá egy felszarvazott nőt is láthattunk. Megismerkedtünk egy hasfelmetszővel és egy gébiccsel. Lecter pedig sikeresen manipulálta Willt, mivel egy elmegyógyintézetben nyert ideiglenes nyugvóhelyre. Bár valóban ez volt a nagy hibája az évadnak, ugyanakkor szükséges is volt, mivel jó pár szál visszatért a folytatásban. Kedvenc zavarodott Willünk bár rácsok mögé volt zárva, de így is megőrizte zsenialitását és még tovább fejlődött. Dr. Lecter pedig futószalagon gyártotta az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb fogásokat. Amit kiemelnék az továbbra is Dr. Lecter. Kezd bennem megerősödni az az állítás, hogy itt nem is Will a főszereplő. A Doktor imádja a szem portrékat, az állat kannibalistákat gyűlöli, ám lábakat és orrot… Bár kellett a feszültségkeltés, de a 7. és 8. rész elég lagymatagra sikerült. Szépen lassan azonban visszatért önmagához a sorozat. És egy látványos, sokkoló desszerttel ért véget, amit még sokáig fogunk emészteni. Rengetegszer visszatér az az íz, amit akkor éreztünk. A tizenharmadik epizód után pedig egy koktélcseresznyét is kaptunk a desszertre, amolyan végső zárásként. A digestive azonban elmaradt, ami megkönnyítené a csodálatos, ízekben gazdag fogás emésztését. De jó is így. Bár tele vagyunk, mégsem nyugodhatunk meg teljesen. Maradt itt még bőven hozzávaló, amiken agyalhatunk.

 A sztori hatalmas pozitívum volt a 2. évadban. Ami még szintén zseniális volt az a zene. Ennyire jó és „méretre varrt ruhát” borzasztó ritkán kapunk. Kétségbeejtő, félelmetes ám mégis lenyűgöző szólamok érték fülünket. A hegedű szólót direkt kiemelném. Valamint a 13. epizódban hallható Vörös Vacsora is egy-egy kiemelkedő darabja a soundtracknek.

Személy szerint én élveztem a második évadot. Kellően hátborzongató és elgondolkodtató volt. Rengeteg kérdés merült fel, amikre csak az újabb szezon adhat választ. Remélem a legjobbakat. Bár jól átfőtt évadot kaptunk mégis egy parányit rágósra sikerült. Aki látta az első évadot annak csak ajánlani tudom. Aki szereti a nem átlagos és beteg sorozatokat az pedig ne habozzon. Én már korgó gyomorral várom az újabb évadot. 10/9,5