Omar
Az ember igazán nem gondolná az elmúlt hetek (hónapok, évek, évtizedek…) híradós anyagai láttán, hogy Palesztinában akadnak rendezők, akiknek nem hogy pénzük (oké, koprodukciós partnerek által), de lehetőségük is van filmet forgatni. Hany Abu-Assaddal ez a helyzet, és a Mennyország most című mozija után most ismét betekintést nyújt Ciszjordánia lakóinak mindennapjaiba – egy olyan világba, ahol az emberek falak és romok között, örökös életveszélyben élnek, és az életük szerves részét képezi az izraeli megszállással szemben tanúsított ellenállás, ami akár szóban, akár konkrét tettekben is megnyilvánul. Mindezektől eltekintve a palesztinok – természetesen – ugyanolyan emberek, mint akárki más; érzéseik, vágyaik, félelmeik és reményeik mit sem különböznek a náluk szerencsésebb helyzetben lévőkétől.
Omar, Tarek és Amjad gyerekkori barátok, akik jóban-rosszban összetartanak. A három fiatal férfi ugyanúgy az ellenállás tagja, mint az emberek zöme; megtanulnak puskával lőni, és csak az alkalomra várnak, hogy odacsaphassanak az izraelieknek. Egyik éjjel oda is lopóznak egy táborhoz, ahol egyikük hasba lő egy katonát, majd elmenekülnek. A válaszlépésre nem kell sokáig várni: egy őrjárat elkapja Omart, aki börtönbe kerül, ott megkínozzák, majd alkut ajánlanak neki, miszerint elengedik, ha cserébe kideríti, ki volt a merénylő, és feladja az illetőt az izraeli hatóságoknak. A fiatalember hazatér, és bár tudja, ki lőtte le a katonát, hiszen ott volt, amikor történt, nem akar árulóvá válni, ugyanakkor nem szeretne elszakadni a szép Nadiától sem, akivel házasságot terveznek. Döntenie kell, hogy kit védelmez: önmagát, a szerelmét, a barátait vagy a hazáját.
A forma hasonló a már említett Mennyországhoz: ezúttal is egy átlagos fiatal szemé(lyé)n keresztül mutatja be a rendező a ciszjordániai valóságot, szinte már dokumentarista hűséggel, ám most egy olyan momentumot is beleszőtt a történetbe, amelyről lényegesen kevesebb szó esik a híradókban, pedig gyakorlatilag minden megszálló háború velejárója; ez nem más, mint a kollaboráció, vagyis az ellenséggel való együttműködés. Önként vagy kényszer hatására… egyre megy; akit rajtakapnak, az így is, úgy is áruló.
Nem biztos persze, hogy aki kollaborál, az minden esetben ártó szándékkal teszi; elképzelhető, hogy inkább csak menekülni akar, és az elkeseredettség hajtja, egy jobb élet reménye, amit nem tíz méter magas betonfalak között kell leélnie, hanem – ahogy a filmben is látni rá példát – esetleg Új-Zélandon, és persze az sem mindegy, hogy valakit életfogytig tartó börtönnel és szerettei fenyegetésével zsarolnak. Egyáltalán nem fekete vagy fehér ez a kérdés, de nyilván csak annak van joga bírálni a palesztinokat, aki a saját bőrén is megtapasztalt egy megszállást (annak minden velejárójával együtt), ugyanakkor az is érthető valahol, ha valaki nem akarja az életét adni az „ügyért”, mert látni akarja a gyerekeit felnőni, nem akar fiatalon meghalni, esetleg félti a családját és a barátait.
Mégis, a kollaboráció, az árulás gondolata olyan szinten égette bele magát a palesztinok kollektív tudatába, hogy még a puszta gyanú is elég a kiközösítéshez, vagy akár a komolyabb atrocitásokhoz – és ezzel Nadia sincs másképp, akármennyire is szereti Omart. A fiú esetében is felmerül ez a gyanú, ami több módon is megnyilvánul, ez pedig saját élete és a hazája szabadságának ügye közötti morális őrlődéshez vezet. A mérleg egyik serpenyőjében az egyéni boldogság lehetősége van (azaz Nadia), a másikban pedig az országának jövője. Generációk vérével írt felelősség vs. egy szebb élet esélye. A valóságra azonban nem véletlenül szokás olykor azt mondani, hogy durva. Felettébb ritka, hogy minden a tervek szerint alakul, pláne akkor, ha olyasmi is történik, amire végképp nem számít az ember – ez pedig többnyire csalódáshoz és/vagy tragédiához vezet.
Csakúgy, mint a Mennyország, a megvalósítás ebben az esetben is nyugati típusú, magyarán szólva a fényképezés és a rendezési stílus is olyan, mint az általunk megszokott európai vagy amerikai alkotások, nincsen tehát különleges filmnyelv, szokatlan megoldások vagy beállítások. Az egyetlen feltűnő dolog mindössze a zene teljes hiánya, ami ezúttal is jó döntésnek bizonyult, hiszen a téma épp elég komoly ahhoz, hogy zenei kíséret nélkül, önmagában is biztosítsa a megfelelő érzelmi azonosulást.
A főszerepeket alakító színészek (Adam Bakri, Iyad Hoorani, Samer Bisharat és Leem Lubany) játéka kissé visszafogott, néhol akár még eszköztelennek is mondható, bár nem amatőrökről van szó, ám ez az egyszerűség megint csak a hitelességet erősíti.
A tempót nem mondanám éppenséggel lendületesnek vagy dinamikusnak, és az általános „össz-feszültség” is egy kicsit talán erősebb volt Abu-Assad korábbi munkájában, ám a történet aktualitása és mondanivalója képes áthidalni ezeket a kisebb döccenőket.
Az Omar egy hiteles, történelmi korrajz, sajnálatra méltó szituációval és szereplőkkel, valamint gondolatébresztő történettel, amivel garantáltan nem találkozunk a(z olykor politikailag igencsak elfogult) híradós anyagokban.
