Többször is írtam már filmekről, melyeknek valamilyen rákbetegség a témája – 50/50, Lány kilenc parókával, A forrás, Mielőtt meghaltam -, és most itt a legújabb, amely John Green regénye alapján készült. A 2012-ben megjelent könyvre igen hamar lecsaptak az Álomgyár filmes moguljai, hiszen a fő konfliktus szinte „örökérvényűen” aktuális, van benne egy erős szerelmi szál, szimpatikusak a főszereplők, akad néhány kedves poén, és persze gondolatokat fogalmaz meg a legyőzhetetlen emberről, az élettel szemben folytatott harcáról stb. Tökéletes forrás tehát egy nagy népszerűségre számítható mozihoz. A valóság azonban nem ennyire rózsás.
A 17 éves Hazelt kislánykorában diagnosztizálták rákkal. Kezelik így, kezelik úgy, mégis folyamatosan ott lebeg a feje fölött a halál lehetősége. Orvosa és szülei tanácsára csoportterápiára kezd járni, ahol hozzá hasonlók mesélik el saját történetüket és tartják egymásban a lelket. Egy nap megismerkedik a 18 éves Gusszal, aki elveszítette egyik lábát a betegséggel folytatott küzdelemben, és bár egy ideje tünetmentes, a visszaesés esélye mégis minden nap fenyegeti. A fiú kirobbanó életöröme és optimizmusa lassan a lányon is megmutatkozik, barátságuk pedig idővel szerelemmé mélyül, de vajon a kapcsolatuk kibírja-e a halál örökké a sarkukban ólálkodó árnyékát?
A rák ebben a filmben (is) amolyan „mellék”-körülmény, ami megadja a történet dramaturgiai alapját, a cselekmény irányát és főbb fordulatait, ám a mondanivaló mégsem annyira a betegségről és az azzal való küzdelemről szól, sokkal inkább arról, hogy az ember miként éli meg az életét, akár úgy is, ha csak rövid idő adatott meg neki, és hogyan képes minél tartalmasabban eltölteni a maga kis „végtelenjét”, ami a rendelkezésére áll. Ahogy a cím is utal rá: ilyen a világ, nem mindig mi döntjük el, mi fog történni velünk, ám az már rajtunk áll, mit építünk fel abból, amit a gép dobott nekünk.
Lehet depressziósan feküdni az ágyban, és keseregni azon, mennyire kiszúrt velünk az élet, de lehet minden új napot hasznosan is megélni, ez attitűd kérdése – ám a ráknak elvileg mindegy, hogyan viselkedik az ember… a depressziós ugyanúgy meggyógyulhat, mint ahogy az életet ünneplő meghalhat, szóval ebből a szempontból nem számít; de abból a szempontból igen, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és környezetünkhöz, mivel a halál nem válogat, és ugyanúgy „elviszi” jó embert, mint a rosszat.
Olyan valakinek, aki a saját bőrén tapasztalja meg a rákot, nyilván egészen más jelentéssel bír mindez, filmen ábrázolva azonban sokszor mégis közhelynek számít – bármennyire is egyet lehet érteni ezzel a fajta „életfilozófiával”.
A történetben nagy hangsúlyt kap a szülők szerepe is, pontosabban az ő viszonyuk ahhoz, hogy bármikor elveszíthetik a gyermeküket, és ez hogyan befolyásolja (majd) az ő életüket. Ez kétségtelenül a jobb momentumok közé tartozik a sztoriban, ám ez a regény, és nem a film érdeme, mert ami Hollywoodot illeti a témában, szinte minden esetben borítékolható a zokogás, hiszen arrafelé ez számít a dráma legmagasabb csúcsának – és bár általában működik is mint dramaturgiai eszköz, ettől még sokszor kilóg a lóláb (vagy akár az egész ménes…).
Bár e sorok írásakor még nem olvastam végig a film forrásául szolgáló regényt, az első néhány oldal után már kijelenthetem, hogy a könyv sokkal jobb a mozgóképes adaptációnál, ami elsősorban a könnyzacskókon át kívánja megfogni a nézőket. Egy sírás oké, kettő még elmegy, hármat valahogy el lehet viselni, de amikor már negyedszer zokog fel valaki – lehetőleg arcközeliben -, ott komolyan próbára van téve az ember türelme.
Sajnos, a film rendezője, Josh Boone vagy nem elég tehetséges, és/vagy a producerek (plusz a stúdió?) erőltette rá a nyálat. Én elsősorban Boone stílusában vélem látni a problémát (és hogy ez csak a második játékfilmje – ergo rutintalanság esete forog fenn); egyszerűen… nem szép. Munkája olykor túl egyszerűnek és „iskolásnak” hat, máskor viszont szájbarágós, megint máskor különféle stíluselemeket vegyít (pl. az SMS-ek és e-mailek megjelenítése, narráció stb.), melyek működőképesek ugyan, de ugyanígy el is lehetett volna hagyni őket, ráadásul a tempó és a ritmus sem egyenletes, így a végeredmény egy kissé szétfolyós, erős koherenciával nem igazán rendelkező, klisés film lesz, aminek a mondanivalója kis híján elsikkad a kivitelezés mellett (legalábbis a bővített változat esetében, amiben plusz jelenetek vannak pl. a könyv írójának tökéletesen felesleges cameójával).
Átlagos az operatőri munka (szép, lassú mozgások, szabályos beállítások stb.), a vágás kissé „tankönyv- és előírásszerű” (arc jobbról, arc balról, totál), a betétdalok kellőképpen érzelmesek, és a főszerepeket alakító Shailene Woodley és Ansel Elgort is szerethetők, a kémia is működik köztük úgy-ahogy, ám Woodley szerintem sokkal hitelesebb és eredetibb volt Az élet habzsolva jó-ban (na meg itteni színésztársa, Miles Teller is).
Nekem főleg a Gus viselkedésében előforduló változásokkal volt problémám, mert ellentétesnek gondolom a korábban látottakkal (magyarán szólva kiesett a karakter önmagából). Hazel nagyjából ugyanolyan marad végig, ami jó, csak ezzel együtt sincs a figurájában olyasmi, amiért különösebben meg lehetne kedvelni. Helyes és kedves lány, kicsit „ufó” (és nem rák miatt), de filmes szempontból nem annyira kiemelkedő.
A mellékszereplők ezúttal (is) érdekesebbek, és ez nem kis részben a kiváló színészeknek köszönhető, elsősorban Laura Dernnek és Willem Dafoe-nak. Sam Trammell eléggé súlytalan, el is homályosul a többiek mellett, de mindegy, mert az emberek úgyis a True Blood kapcsán ismerik.
Érdemes megemlíteni a történet során megvakuló Isaacet is, azaz Nat Wolffot, aki szintén a kedvelhetőbb figurák táborát erősíti.
Bár sok helyen dicsérik, magas pontszámokkal, százalékokkal és pozitív értékelésekkel halmozzák el, a Csillagainkban a hiba egy átlagosan közepes alkotás, ami – rengeteg társához hasonlóan – nem sok újdonsággal szolgál. (És ez NEM a regény hibája.) A műfajon belül akadnak eredetibbek és jobbak (pl. a már említett Lány kilenc parókával), ám azért ez is tisztességesen felmondja a kötelezőt a rákról, a küzdelemről és az életről, levonja a megfelelő tanulságokat is, de ennyi. Randifilmnek ideális, mert garantált a sírás, de ha valami tartalmasabbra vágyunk a témán belül, olvassuk el inkább a könyvet, vagy keressünk valami másik filmet, mert sajnos/szerencsére bőven van miből válogatni.
Update: közben elolvastam a regényt. Jobb, mint a film. Nem sokkal, de jobb. Ennek fényében a filmet nem adaptációnak, inkább illusztrációnak nevezném. A regény sokkal személyesebb, hitelesebb és részletesebb, ugyanakkor a film többé-kevésbé hűen követi a könyv történéseit, viszont akad pár dolog, ami ott sem tetszett, viszont elismerem, abban a speciális élethelyzetben, amelyben a szereplők vannak, nem megfelelő mindig „logikus”, az egészséges emberek számára elvárható magatartást elvárni (pl. Gustól).
A film néhány jelenete és fontos párbeszéde (pl. amikor Gus elmondja Hazelnek, hogy visszaesett) a könyvben máshol található (ergo a dramaturgiai hatása és célja is eltérő), egy-két apróságot erősen megváltoztattak (pl. Peter Van Houten kinézetét), de olyan szcéna is van, amit kihagytak a filmből az erősebb drámai hatás kedvéért (pl. amikor az utazás előtt Hazel és az anyja hallja Gust a szüleivel vitatkozni a fiú állapotáról, és Gus kifakad, hogy „Ez az én életem!”).
Általában véve a regény jobb, mint a film, ami szintén lehetett volna jobb, csak ahhoz kellett volna egy normális forgatókönyvíró és rendező.
