Szécsi Noémi írónő bemutatkozó regénye a Finnugor vámpír 2002-ben látott napvilágot, ami kissé paradox kijelentés, hiszen a két főre koncentráló vérszívó család tagjait származtatásuk miatt sem érhetné napfény, azonban erre ők már az első pár sorban rácáfolnak, megadva ezzel az önmaguknak való látszólagos ellentmondás aspektusát. A könyvvel egy időben elkészült a forgatókönyv is, ami ugyan tiszteletét tette a Sundance filmfesztiválon, azonban filmként sosem került elkészítésre. Lássuk csak, vajon miért nem. 

A Nagymama időtálló jelenség, archaikus szépség és a feminizmus alaki szimbóluma, nem utolsó sorban pedig nagyszülő, aki egyedül neveli az unokáját. Sokan sokféleképpen szólították őt az évszázadok során: Lilith, Lamia, Báthory Erzsébet. Foglalkozását tekintve Femme Fatale; elsősorban a férfiak vérét szívja, persze ez nem azt jelenti, hogy a nőket figyelmen kívül hagyná. Voltamper Jerne, a regény főhőse, szakítva a vérvonallal, csekély hajlandóságot mutat arra, hogy belőle valaha is vámpír váljon. Írói ambícióval megáldott művészlélek, aki nem kevés öniróniával és éleslátással szemléli a világot.

A köztük lévő viszonyt különböző identitásuk határozza meg, és az ellentét, mely végig jelen van a regényben, Németh Zoltán szavait idézve „a klasszikus családregény polgárábrázolásainak paródiájaként is képes funkcionálni.”[1] A Nagymama „polgári foglalkozása” igen jövedelmező, míg Jerne olyan ábrándokat kerget, ami nemcsak hogy felhívja a fajukra a figyelmet, de ellent mond annak az útnak, amelyen járnia kellene, ezzel a vámpírrá válás eszmeiségét tagadva meg.

A paródia elemei és a vámpírizmus nem cél, sokkal inkább eszköz, még ha azt a lektűrirodalom szintjén is kívánja hozni az írónő. A 21. századi szórakoztató irodalom fő irányvonala a halhatatlan vérivók az emberek számára vonzó stílusjegyeit hordozzák, a Finnugor vámpír mégis szakítani kíván ezzel az amúgy igen bevált hagyománnyal, és a paródia irányába fordul. „Az elbeszélés egyik legalapvetőbb stratégiája a vámpírirodalomra jellemző elbeszélői fogások és a műfajjal szorosan egybefonódott lélektani sztereotípiák pastiche-szerű átdolgozása”[2] – érvel Molnár Gábor Tamás.Forrásként nemcsak az irodalom nyújt segítséget, hanem az írónő is. Említés szintjén találkozunk Bram Stoker nevével, akitől a Dracula-történetek erednek, továbbá Samuel Taylor Coleridge Christabelje, Anne Rice Vámpírkrónikái vagy Joseph Sheridan Le Fanu novellája, a Carmilla is megalapozza a gótikus miliőt. Utóbbi újabb aspektusát veti fel a regénynek, mely Jerne nemi identitásának a meghatározhatatlanságából táplálkozik. A Carmilla a vámpírlét erotikus jegyeit domborítja ki, mely a harapás és a vérivás tekintetében nyer értelmet, mégpedig a szexuális orientáció egy másik oldaláról. Carmilla alakja ugyan hamarabb bontakozott ki a sötétségből, mint Stoker Drakulája, azonban fogadtatását az olvasóközönség körében nagyban hátráltatta a tény, miszerint egy leszbikus szerelem témáját állította középpontba. Szécsi Noémi Le Fanu-hoz hasonlóan felveti a két nő között kialakuló szerelmi szálat, azonban mindez csak spekuláció, hiszen elsősorban Jerne nemisége az, mely nehezen vagy egyáltalán nem határozható meg.

Virginia Woolf Orlando című regénye is hasonló szüzsével rendelkezik, akárcsak a Finnugor vámpír. Orlando először férfiként, majd nőként éli az életét és esik szerelembe, de míg az ő alakja és annak változása pontosan nyomon követhető, addig Jerne-é cseppet sem. A Nagymama egy beszélgetésük alkalmával utal is erre: „Tényleg mondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy megizzadt kifutófiú vagy –lány kedvéért.” Tovább fokozódik a tanácstalanság, amikor megjelenik gyermekkori vámpír barátja, Somi, aki többször konkrétan rákérdez Jerne szexuális beállítottságára:

„- Te a fiúkat szereted, vagy a lányokat?

– Nem is tudom. – Kicsit eltűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat.”

Amikor újra találkoznak, már csókolóznak is, bár egyikük sem veszi túl komolyan, majd amikor szexuális aktusra kerülne sor kettejük között, az sem valósulhat meg igazán, hiszen míg Jerne passzív viselkedést mutat, addig Somi valamiért félbehagyja az elkezdett mozdulatokat.

Virginia Woolf és Szécsi Noémi regénye azonban még ennél is több helyen mutat hasonlóságot, kezdve a formai megszerkesztettséggel. Akárcsak az Orlando, úgy a Finnugor vámpír is két részre oszlik, utóbbiban a főhős először a férfiak társaságát keresi, majd a könyv második felében már egy nőt készül meghódítani.  Újabb vonásként a Nagymama egyik férjének a megjelenését, hirtelen halálát, végül a hátra hagyott ékszere említhető, melybe az alábbi latin idézetet vésték: Anima muliebris virili corpore inclusa (Férfi testbe szorult női lélek).

Akaratlanul is a társadalomkritika szó juthat eszünkbe, hiszen a 21. század sajátossága a nemi szerepek határvonalának az elmosódása. Persze az androgünitással, vagyis a kétneműséggel talán túl hamar meg lehetne válaszolni a kérdést, erre azonban Németh Zoltán gondolatmenete cáfol rá: „Mindenesetre az is tény, hogy a nemmel folytatott effajta játék valójában nyelvi természetű, s mint ilyen csak olyan nyelv sajátja lehet, amely ragozás terén nem különböztet meg hím- és nőnemet. Ebből a szempontból már másként értelmeződik a regény címe is: azért finnugor a vámpír, mert csak a finnugor nyelvekben nincsenek nyelvtani nemek, tehát csak egy finnugor vámpír képes ezen a módon eljátszani a nemével, s dekonstruálni a nem konvencionális jelentéseit (s ezáltal a fordíthatóság és a fordíthatatlanság kérdéseit is felveti).”[3]Az írónő ennek ellenére nem kíván állást foglalni, ezáltal nyitva hagyva a különféle értelmezések számára a nyelvi kiskapukat.

A regény alapmotívumát a „mese morfológiája, avagy a mesék alkotóelemei adják”[4], ahogyan azt Vlagyimir Jakovlevics Propp fogalmazta meg A mese morfológiája című könyvében. A Finnugor vámpír is a Propp által vázolt tematika alapján íródott, erről konkrét utalások is olvashatóak: „Az első, bevezető részből kiderült, hogy Jermákban Propp és Bettelheim megszállott rajongóját tisztelhetem.”, vagy amikor Jerne útban hazafelé meséi összetételét próbálja besorolni: „Makacs, feloldhatatlan hiánymese. Ha kategorizálnom kellene, talán a VIII. a², de az is meglehet, hogy a³.”

A legfontosabb és egyben a kiindulópont az a „rite of passage”[5] kifejezés, melyet a mese egyik alapvető forrásaként is jelölhetünk, szintén Propp felfogásában kap értelmet: „…a mesei motívumok zöme különböző szociális intézményekre vezethető vissza. Ezek között különleges helyet foglal el a beavatás rítusa. (…) A mítoszok és mesék kompozíciója egybeesik a beavatási szertartás eseményeinek sorrendjével. Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy éppen azt mesélték el, ami a fiatallal a valóságban is megtörtént.”[6]

Jerne saját maga is kimondja, hogy a közelgő feltámadásának évfordulóját nem ünnepli, sokkal inkább rite de passage-ként éli meg, hiszen a hagyomány, mely szerint vámpírra kell válnia, a halhatatlan vérivók fajának sajátossága, így minden tagjának át kell esnie ezen a rítuson, más néven beavatáson. A főhős azonban a kezdetektől ellent mond eme előre elrendeltetett útnak, így a mesékben megszokott módon az ellenfél állította próbatél teljesítése alkalmával lép át egy újabb szellemi szintre. Jermák, az Elektra és Társa Könyvkiadó cégnél a társ pozíciót tölti be, nem mellesleg vámpír, aki megismerkedésük pillanatától kezdve élénk érdeklődést mutat Jerne iránt. Számtalan helyzetet teremt a beszélgetésre, a fordulópont mégis akkor jön el, amikor a férfi megengedi neki, hogy a vérét vegye. Propp a szereplő funkciója szempontjából az ilyen szituációt úgy értelmezi, hogy a hős ellenfele megpróbálja becsapni áldozatát, hogy hatalmába kerítse őt. A megtévesztés sikeresnek bizonyul, mindaddig, amíg Jermák fel nem fedi valódi szándékait, és egy óvatlan pillanatban ő lesz az, aki Jerne-ből táplálkozik, ezzel segítve át őt a vámpír létbe. A regény első része, mely a Vérmese címre hallgat, ezzel le is zárul, de előtte még a Nagymama jóvoltából fény derül a titokra, miszerint Norma Elektra és Jermák az elfeledett, soha nem látott szülei az unokájának.

A rite of passage szempontjából ez kifejezetten fontos momentuma Jerne élete lezárásnak, vagy éppen újjászületésének, hiszen az apja saját szavaival kimondja, hogy a vérvonal tovább öröklődött benne, mint utódban: „- Azt akarom, hogy neked könnyű legyen az élet. A részem lettél. Vagy voltál. Voltál-vagy. És én ezután is leszek.” Így válik a beavatás rítusa a mese morfológiájának a részévé.

A Grimm testvérek és Andersen, mint nagy mesemondók is képviseltetik magukat, hiszen számtalan történetükre történik utalás, vagy éppen új értelmet kapnak a paródia műfaji keretein beül. Pöttyös Panni, Harisnyás Pippi, Alice Csodaországban, Csipkerózsika és Hamupipőke mind olyan klasszikus mesehős, akikkel gyermekként, majd később a nővé érés küszöbén azonosulhatunk.

Parodisztikus jelleget azonban a Piroska és a farkas története szolgáltatja, csak éppen fordított értelmet kapva. A Nagymama és az unoka sem az, akiket gyermekkorunkból megismertünk és megszerettünk, a gonosz farkas pedig inkább amolyan jó barát, akit Somi testesít meg. „A mesék által felvázolt textuális tér a Finnugor vámpír narrációjának diszperzív olvasatait is lehetővé teszik: Szécsi Noémi regénye olvasható „ellen-Piroska és a nagymama”-ként is, amely végül a nagymama halálával végződik” – írjaNémeth Zoltán.[7]

Az antropomorfizmus szerepeltetése is szorosan kapcsolódik a meseiség koncepciójához. Jerne, mint művészlélek, az írásban fejezi ki a gondolatait, bár az ő esetében inkább kritikus észrevételekről és tanítási célzatról beszélhetünk. Történetei főszereplői ugyanis állatok, akik semmivel sem rosszabbak, vagy éppen jobbak az embereknél. Az ilyen szintű alárendelése az embereknek az állatokkal szemben csak még jobban rámutat a tényre, miszerint bármennyire is különbözik a két faj, más szemszögből nézve ugyanolyan esendőek. Kijelentését Jerne az alábbi ténymegállapítással hangsúlyozza: „Az antropomorfizmus a képzelet halála.”

Az író és olvasó viszonyának az aspektusára is érdemes odafigyelnünk a mesék szemszögéből. A regény rögtön azzal képpel indít, ahogy Jerne kezeslábas pizsamában, kakaót szürcsölgetve várja haza a Nagymamát, aki gyakran mesél neki, egyik alkalommal például a Tücsök és a hangya történetét. Kettejük stílusa azonban igen eltérő, hiszen a Nagymama a klasszikus tanító célzatú mesékkel szeret példálózni. Jerne gyermeki lelke itt saját irományain keresztül szólal meg, a főhősét is Inisiative-nek, vagyis Kezdeményezőkészségnek nevezte el egy olyan képesség után, ami belőle mindig is hiányzott. Miután a Nagymama kategorikusan megtiltotta neki, hogy kiadja a műveit, kiszakadva a szülői felügyelet mindentudó szeme alól, döntésre szánja el magát, és ebben a labilis lelkiállapotban egyetlen gondviselője szemrehányó levele elbizonytalanítja őt. Egy kétségbeesett gyermek segélykiáltásait olvashatjuk a kis történetben, amit éppen papírra vet; saját magát hibáztatta, amiért a Nagymama már nem szereti őt és ezért magára hagyta. A Pirosszemű Gyerekevő is egy gyermekkori félelemének a kivetülése, aki figyeli őt, ha éppen rosszban sántikál. Jerne így nemcsak íróvá, hanem befogadóvá is válik; a képzelete jótékony búvóhelyként szolgál a kimondatlan érzések és fájdalmak elől, és hiába 123 éves, mindezek csak számok, mert a lelke mélyén talán még mindig nem nőtt fel és nem is akar: „Ha életcélod az volt, hogy felnőj a sztereotípiákhoz, akkor akár meg is halhatsz.”

Felhasznált szakirodalom:

[1] Németh Zoltán, A halál jelentésének paródiája, Bp., Forrás, 36. évfolyam, 2004/7-8. szám, 168-172.

[2]  Molnár Gábor Tamás, Torkában férfivér, Bp., Új KönyvPiac,2002/9.

[3]  Németh, i. m. 171-172. 

[4]  Vlagyimir Jakovlevics Propp, A varázsmese történeti gyökerei, Bp., L’ Harmattan Kiadó, 2005. 

[5] Boldizsár Ildikó, A mese mint beavatás,  Bp., Pannonhalmi Szemle, 2005 (XIII)  4 /60-68.  

[6]  Propp, i. m.

[7]  Németh, i. m. 169.