Huszárik Zoltán Elégia című műve több szempontból is egy páratlan, kiemelkedő, kísérletező alkotás a magyar filmművészetben. 1965-ben készítette a mai napig mérvadó Balázs Béla filmstúdióban harmadik (kísérleti) filmjét. Huszárik Zoltánt egyetlen filmkedvelőnek sem kell bemutatnom, ő készítette 1971-ben Krúdy Gyula könyvéből a Szindbád című alkotást, ami a mai napig az egyik nemzetközileg legelismertebb magyar film. Az Elégia képi világát (Huszárikon kívül) Tóth János komponálta, a zenéért és hangokért Durkó Zsolt volt a felelős.

  Huszárik ezzel a filmjével újragondolta az egész filmnyelvet. Nem túlzás ezt állítani. Bódy Gábor szerint az Elégia „az első magyar film, amely a film nyelvében gondolkodott” (Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások; 2006.). Amíg mások a korban Fellinit, Antonionit másolták vagy legalább is tőlük vettek át technikákat, amíg mindenki ámult Godard és Truffaut újításain, addig előkerült egy teljesen ismeretlen magyar filmrendező, aki a filmnyelvet nem tovább gondolta, hanem inkább elkezdte elölről, ahogy neki tetszett. Ez abból szűrhető le, hogy például nincs összefüggő, egyértelmű történet, nincsenek dialógusok, inkább csak az asszociációs montázstechnika az, amiből mindenki magának rakja össze a benyomásai alapján a történetet. Ez kicsit hasonlít Bunuel és Dali szintén nagyon híres rövidfilmjére, az Andalúziai kutyára, de mégsem annyira erős a szürreális képi világ, nem az álmok dominálnak, nem az irrealitás, hanem a múlt és jelen van párhuzamba állítva. Nem is jelenthető ki róla, hogy szürreális lenne, ez a magyar avangard film egyik nagy előfutára. A szimbólumrendszere összetettebb, mégis könnyebben érthető.  

Az asszociációs montázstechnika nem újdonság, már Eizenstein, Pudovkin és Kulesov is használta, de ők még elég nyers formában az Elégiához képest. Az Elégiában finoman vannak felfűzve egy képzeletbeli láncra a képek, amik egymást követik. Okosan van megkomponálva minden kép, ritkán lehet csak érezni, hogy bármelyik is rossz helyre került volna. A képek egymást erősítik, ténylegesen asszociációra késztetnek, mintha a nagy orosz mesterek készítették volna a filmet, ami már önmagában is hatalmas teljesítmény. A képek különböző gyorsaságúak, így ad egy különleges ritmust a filmnek. Nagyon erős az összhatás a zene és a kép között. A képekhez van igazítva a zene, vagy fordítva, nem lehet eldönteni, de mindenképpen egyelőek, a kép nem küldi a háttérbe a „zenét”, hangokat és zörejeket, mintha szervesen hozzá tartozna a vágáshoz. A kép néha megáll, máskor felgyorsul, sőt sokszor látjuk szétnyújtva, duplikálva a részeket, fotogramszerűen torzítva a képet, de erre még visszatérek, amikor részekre bontva elemzem a filmet. Ezt a stílust asszociatív-ritmikus filmformának hívják.

Az elégia alapvetően három részből áll. Az első képen látunk két lovat, ahogy a természetes környezetükben, kinn vannak a mezőn, legelnek, a következőn a csikó tejet szop a kancából. Itt technikailag, főleg az első rész bevezetésében több helyen is ugró vágást használnak, ami a felvezetésnél már ad is a filmnek egy gyorsabb alapritmust, ami a töredezett zenéhez tökéletesen passzol. Ezek a képek az előzőleges születésre utalnak vissza (nekem). Egy fekete madársereg jelenik meg a képen, ami rossz ómenként hat a dübörgő lódobogással. Utána látunk egy ménest, szabadon. Itt még nincs közük az emberhez, nincsenek kiszolgáltatva, de a követező képeken már az ember emlékei jönnek az ősidőktől kezdve, barlangrajzok formájában. Ezután a ménes megáll, de nyugtalan, esteledik, a hold is feljön, ami arra utal, hogy eljött egy faj alkonya azzal, hogy az ember domesztikálja. A következőkben zsánerképeken, zöld területek látunk, álló emberek, de senkin semmilyen érzelem. Nincs motiváció az arcokban. A földek elhagyatottak, a kocsik nem járnak, a lovak a karámban.

Mégis megidézi Huszárik, hogyan létezett együtt ló és ember. Az ember viszonylagos harmóniában tudott élni az állatokkal a technikai újítások előtti időben. Megmutatja hogyan szántottak a földeken, sőt utána azonnal megmutatja, hogy mennyire tisztelték és szerették régen a lovakat a gazdáik, azzal, például, hogy velük együtt temetkeztek.

A második rész úgy kezdődik, hogy minden kaput bezárnak a faluban és az emberek ott maradnak az ajtóban, és kifelé néznek. Olyan mintha kizárnák az életükből a lovakat és búcsúznának tőlük. Ezután újra a földet látjuk, keréknyom a sárban, de egyszer csak egyre több berepedezett aszfaltot látunk, amit a lovak patkói használtak így el, tehát a városba értünk. Lovas kocsikat látunk ezután, (egy lóval a háttérben), de egy lámpa ég. A filmben másodszor látunk lámpát, volt egy az első részben is (, de az nem égett). Ennek az a jelentősége, hogy a búcsúzást vagy akár temetésként is felfogható elengedést szimbolizálja. Régi szokás szerint a szeretteink után mécseseket gyújtunk. Az égő lámpák itt ezt szimbolizálják, a temetőben égő mécseseket. Itt csak a hely változik, a kocsik alján, ostortartó mellett és a gázlámpák is égnek, mintha a városból is száműzték volna őket. Itt nincs személyeskedés, mint falun, már teljesen eltárgyiasították az állatot. Itt is van régi idők megidézése fényképekről, amikor még a (városi) közlekedés elengedhetetlen velejárói voltak a lovak. Majd újra a falu, egy pillanatra, amikor a kerítés már nem őriz semmit, csak a szél lengeti, ugyanolyan feleslegessé válik, mint amiket őrzött. Ezután megváltozik a zene és a kép is.

Egy kikötött fehér lovat látunk a fotogram szerű képen vagy mintha nagyítóval, lencsékkel játszana egy gyerek. Megnyúlik a ló, több lába lesz, a hidegben látszik a lehelete. A szemünk láttára változik táltossá. Ezzel egyértelműen visszautal Huszárik a honfoglalás kori sámánjainkra és nemzetünk is megjelenik a „szentként” tisztelt totemállatunkban és országunk szimbólumában: a lóban. De a táltos itt másképp is értelmeződik, és ő ezt fejti ki. Az következő képen egy lovat látunk egy lovardában, miközben az ablakon át beszűrődő fényben áll. Ez a következő képeken kap értelmet, itt lesz utoljára „rivaldafényben”. Ez a faj utolsó tisztelete, de mégsem teljesen, mert visszasüllyed egy drága játék szintjére, ez a versenylovak világa: a lovi. Ekkor szeretik szenvedélyesen nagy tömegek utoljára a lovakat, de sajnos ekkor is már csak ferdítve, a pénz miatt. A tömegek már megidézik a várost, jönnek a képek az autókról, közben megint kapunk lámpát és holdat, tehát temethetjük a fajt végérvényesen. A múltidézés újraindul, kocsik, lovak a városban mindenhol, régi képek, festmények, zaklatott zene, hipergyors vágások jellemzik ezt a részt. Megidéződnek a háborúk is, állandó motívumként visszatér a lovak billogjai, amit sokáig nem tudunk hova tenni. De amikor megjelenik a harmadik szimbólum a kivágott fák, rönkök és a zene is teljesen kakofón és vészjósló lesz, lassan áttérünk a harmadik tételre és minden összeáll.

A harmadik rész ott kezdődik, amikor több ember, teljesen lesoványodott és megbillogozott lovat vezetnek ki a képből, vagy épp teljesen egyedül van kikötve a karám elé. Ezután néhány kép és egy vágóhídon vagyunk, ahol ugyanezeket a lovakat ölik le. A megbélyegzett lovak és rönkök ugyanúgy kaptak számokat, jelöléseket, mint a zsidók a második világháborúban és ugyanúgy ölik le őket, mint a lovakat a vágóhídon. A képek kegyetlensége és brutalitása ugyanezt idézi meg bennünk, ezzel párhuzamosan még néhány tömött éjszakai villamos is elsuhan előttünk és a suhanást erősítve az éjszakai lámpákat látjuk egymás mellett elhaladni gyorsan, mintha egy tömött vonatból néznénk az éjszakai eget és holdat, amibe néha bezavarnak a fák ágai. Ez akár lehet a deportálás maga, tehát kétszeresen is a második világháborúra és a mészárlásra utal.

A legtöbb kritikus és elemző a Kádár-korszak kritikájának véli az egész rövidfilmet, a civilizáltnak álcázott, erőszakos faluállamosítástól kezdve, a több százezer ló kényszervágatásáig, amikor mindenki gyulai kolbászt evett, lóhúsból.

Ezután lovat már csak a cirkuszban látunk a városban, mint érdekesség, látványosság, egzotikum. Betanított ló fejet hajt parancsra a porban, homokban. Ez akár lehetne magyar társadalomkritika is, így hajtunk fejet a nagyhatalmak előtt. Ezután a lovat csak bronzba öntött szoborban látunk, mintha kihaltak volna. A befejező képsorokban pedig rozsdás lószerszámokat, amik ugyancsak a lovak emlékét őrzi csak, de semmi hasznuk, de van köztük mára már betiltott sarkantyú is, ami talán a véres, fájdalmas és húsba maró múltat juttatja eszünkbe. Itt a végén megint csak megjelenik az égő gázlámpa, de a gyorsuló tempóval átváltunk neonfényekre, amik felváltják ezeket a lámpákat, úgy, mint az autók a lovakat. Elfelejtjük mennyi szolgálatot tettek értünk és elfelejtjük lassanként a gyászunkat és búcsúzásunkat is a gyorsuló világban. Így múlik el több ezer év, így múlik el a lovak dicsősége.

  Az egész film igazából búcsúzás a lovaktól és egyben tiszteletadás is. A filmet az akkori értelmiségből leginkább a költőket foglalkoztatta, nem véletlenül, mivel Nagy Lászlónak a verse volt az egyik kiinduló pont, a Búcsú a lovacskától. Nagyon sokan véleményezték, főleg radikálisan, mivel ténylegesen ezt, a költői filmnyelvnek lehet azonosítani.

  A film technikailag nem csak a vágás tempójával játszik, hanem a plánozással is. A film nagyon sokszor az ellentétes plánokra épít, de nem a megszokott beállítás-ellenbeállítással, mint a dialógusoknál, hanem a premier plán, fél közelik és az amerikai plánok között ugrál a zene ritmusára. Az ezzel keltett hatások nagyon jól érzékelhetők, felzaklatják az embert, nincs hol megkapaszkodni, azt is ki merem jelenteni, hogy atmoszféraképző hatása van önmagában is, zene és hangok nélkül. Főleg, hogy sokszor kerestek olyan helyeket a felvételekhez, amik annyira nem megszokottak, hogy a néző sosem tudja, mit várhat a soron következő képeken.   

  Ez a film egymaga tudta feledtetni a negyven éves lemaradásunkat az avangard filmben, és lett meghatározó, úgymond programfilmje a Balázs Béla Stúdiónak a következő években.

  A szakma sem bánt szűkmarkúan vele, az oberhauseni filmfesztiválon megkapta a legjobb kísérleti filmnek járó díjat. A kritikusok imádták, de a közönség sokszor bírálta az érthetetlensége, történet és dialógusnélkülisége miatt. Hiába, de mindenképp be kell látni, hogy megelőzte saját korát.

Krausz Dávid

2013-01-10

Források:

Dániel Ferenc – Huszárik Zoltán http://magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=36518&catid=9&Itemid=11 (utolsó megnyitás: 2013-01-10 2.44p)

Pócsik Andrea – Az első magyar „képíró” http://www.filmtett.ro/cikk/1825/rendezoportrek-huszarik-zoltan (utolsó megnyitás: 2013-01-10 2.45p)

Zalán Vince – Egy kelet-európai képíró http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=7198

(utolsó megnyitás: 2013-01-10 2.46p)

Hujbert István – Huszárik Zoltán – Elégia http://cinema-poetica.blogspot.hu/2011/08/huszarik-zoltan-elegia-1965_5799.html (utolsó megnyitás: 2013-01-10 3.50p)