A memória furcsa jószág. Emlékezni vagy nem emlékezni valamire egyformán lehet jó vagy rossz dolog. Olykor segíthetnek az emlékek, máskor viszont jobb inkább mindent elfelejteni. Aztán ott vannak a különleges képi és/vagy formavilágú filmek, amikkel igazán ritkán lehet csak moziban találkozni; 12 évig forgatják (pl. Boyhood), szöveg nélküli, mozgóképes költemény (pl. Koyaanisqatsi) stb.

Ha a kettő találkozik, ott egészen biztosan valamilyen rendhagyó filmélményről van szó, ami akár tetszik az embernek, akár nem, lehetetlen szó nélkül elmenni mellette. Christopher Nolan azóta is rendszeresen előáll valamilyen meghökkentő vagy éppen lenyűgöző alkotással, ez pedig a kortárs amerikai filmgyártás egyik legeredetibb és legjobb rendezőjévé teszi – egyszerűen azért, mert senki más nem csinál olyat, mint ő.

A főszereplő egy Leonard nevű fiatal férfi, akinek nincs rövid távú memóriája. Azt tudja, hogy kicsoda és mi történt vele egy bizonyos időpontot megelőzően, ám azt követően minden új eseményre csupán néhány percig emlékszik. Mivel tudatában van saját állapotának, kidolgozott egy furcsa és bizarr módszert, amivel a legfontosabb dolgokat megőrizheti: fényképeket készít, és tetoválások formájában a testét használja jegyzetfüzetnek.

A férfi feleségét megerőszakolták és megölték, ő pedig megesküdött, hogy elkapja és megöli az elkövetőt, emlékek nélkül azonban felettébb nehéz dolga van, de akad segítsége: egy Teddy nevű alak és egy Natalie nevű nő.

A fentebb vázolt cselekményben látszólag semmi különös nincsen, akármilyen közepes/átlagos akciófilmnek vagy thrillernek lehetne az alapja, ám a Jonathan Nolan novelláját adaptáló Christopher alaposan megkavarta a „hagyományos” és megszokott történetvezetési módszert, ő ugyanis kronológiailag visszafelé mutatja be Leonard nyomozását, ezen felül még időfelbontást is alkalmaz, vagyis nem egy az egyben látjuk az egymást követő (pontosabban: megelőző) történéseket, hanem rövid, fekete-fehér jelenetekkel megszakítva, melyek összekötő kapcsokként szolgálnak az egyes felvonások között. Ezen felül még egyes szám, első személyű narráció is van, ami további információkat ad a nézőknek.

Hasonlóan formabontó, nem-lineáris időrendűséget legutoljára talán Quentin Tarantino alkalmazott a Ponyvaregényben. Nolan módszere más, de attól még ugyanúgy zseniálisan működik, noha az ő esetében más volt a cél, mint a banánállú ex-tékásnál. Tele lehet tömni egy filmet brutális komputeranimációkkal, sztárokkal meg robbanásokkal, de az igazi rendezői tehetséget mégis az mutatja meg leginkább, ha az illető képes megragadni, és akár több órán át is fenntartani a nézők figyelmét. A Mementó esetében közel 120 percig tart a feszültség-dózis, ami egy végtelenül egyszerű, de szintén kifordított dramaturgiai fogásból származik: a nézők pontosan ugyanúgy haladnak előre (vagy vissza…?) a történetben, ahogy a főhős; minden új adat egyformán derül ki mindenki számára, ám még ezen belül is akadnak „al-feszültségforrások”, amikor Nolan olyan információkat szór el, amik csak a nézőknek „szólnak” (pl. Teddy lelövése rögtön a film elején, a pofon Natalie-nak stb.), és ilyenkor még több tűn lehet ülni, hogy megtudjuk, miért is történt valami úgy, ahogy, milyen relációban áll a fő cselekménnyel, vagy az eddig kiderült eseményekkel.

És ez még mindig nem elég, hiszen a történet nem csak a „jelenben” fut, hanem a múltban történetekkel együtt válik egésszé, ráadásul annak a végén van egy plusz csavar is, ami minden korábbi dolgot új megvilágításba helyez – vagy elbizonytalanít, hogy tényleg úgy volt-e, ahogy láttuk (hasonló a hatás az Eredet végén lévő pörgettyűhöz).

Azt nem állítom, hogy a végső megoldás annyira mellbe vágná az embert, mint mondjuk egy Közönséges bűnözők vagy a Harcosok klubja, de azért mindenképp egy zavarba ejtő lezárással van dolgunk, amit lehet így is, úgy is értelmezni.

Mindez talán riasztó lehet azok számára, akik nem szeretnek túl sokat agyalni egy filmen, mert jobban szeretik, ha minden egyértelmű. Ugyanezért lehetett annak idején némi kockázat is a produkcióban, hogy a közönség mennyire lesz vevő az ilyesmire, később azonban kiderült, hogy ha voltak is félelmek, azok alaptalannak bizonyultak (9 milliós büdzsé, közel 40 milliós bevétel).

A színészek kiválóan teljesítenek. Guy Pearce játéka hol visszafogott, hol erőteljesebb, de sosem lép túl egy határt. Máskor karakteres arca és egész megjelenése ezúttal valahogy jellegtelen és szürke, ami a remek karakterábrázolásból ered. Egy átlagos férfi, aki tulajdonképpen bárki lehetne, nincsen benne semmi különös. Joe Pantoliano szokás szerint tenyérbemászó, az ő alakítása jóval harsányabb, amolyan ütnivalóan görény, ami abszolút a színész érdeme. Carrie-Anne Moss az első Mátrix után megmutatta, hogy nem csak skorpiórúgásra képes, de játszani is, az meg külön öröm, hogy nem csak csinos biodíszletként tűnik fel. Érdemes még megemlíteni azt a bizonyos nem elfelejtendő Sammy Jenkist alakító Stephen Tobolowskyt is.

Zenéből viszonylag kevés akad, az sem különösebben emlékezetes, viszont nem is tolakodó (szerencsére – Nolan már ekkor is tudta, mikor és hol kell alkalmazni az aláfestést). Wally Pfisternek ez volt az első közös munkája a rendezővel; képei szépen komponáltak és világítottak, jól néznek ki a fekete-fehér jelenek is, visszatérő kompozíciós elem a tükör, ill. sokat látni közelieket is a jegyzetelő Leonard kezéről, tolláról.

Átütő filmélménynek nem nevezném a Mementót, de feltétlenül egy parádés bemutatkozásról beszélhetünk, ami nem csupán rendezői, de forgatókönyvírói szempontból is az átlag fölött van. Jonathan és Christopher Nolan együttműködése komolyan veszi önmagát, és a nézőket is, így a két fivér azóta is egyike Hollywood legjobb, „legkreatívabb” alkotópárosának.