2012 márciusában debütált a mozikban Suzanne Collins azonos című regénye alapján az Éhezők viadala, ami olyan rajongói hullámot generált a fiatalok, sőt az idősebbek és úgy általában korra, nemre való tekintet nélkül, mint anno az Alkonyat. Persze kár összehasonlítani a kettő és nem is lehet, de ami az Alkonyatnak sikerült 2008-ban, azt az Éhezők viadala túlszárnyalta 2012-ben, és ez nem kis teljesítmény. A 2. rész forgatásakor már az lehetett a cél, hogy még grandiózusabb bevételt produkáljon, tartva a minőségi szintet, amit az 1. rész szépen felépített. A rendezői székben Francis Lawrence foglalt helyet, akinek olyan filmeket köszönhet a világ, mint a Legenda vagyok, Vizet az elefántnak és Constantine, a démonvadász, sőt, korábbi filmes karrierjéről elmondható, hogy videoklipek rendezésével robbant be a köztudatba, többek között ő jegyzi Lady Gaga Bad romance-ét. A rendezőgárdán nem változtattak, csere sem történt, csak új arcok csatlakoztak, köztük a legnagyobb név az idén februárban tragikus körülmények között elhunyt Philip Seymour Hoffman.

A történet ott folytatódik, ahol az 1. véget ért. Katniss és Peeta miután megnyerték a viadalt, hazamentek a 12. körzetbe, ahol a Győztesek falujában élik mindennapjaikat az iszákos Haymitch-csel. Ahogy az szokás, a győztesek egy úgynevezett Körúton vesznek részt, melynek során végiglátogatják a körzeteket. A felszínen nem több ez, mint olcsó színjátéknak tűnő hazug képmutatás, de amint nyitva marad egy ajtó vagy áthalad a vonat egy alagúton, felsejlik a poszáta, mint a lázadás szimbóluma, aki nem más, mint Katniss Everdeen. Snow elnök látszólag jó ütemben lép be, és azt hiszi, hogy diktatórikus módszereivel ellenébe mehet a lázadásnak, de amikor az ellenkezője látszik beigazolódni, új szabályrendszert léptet életbe. A lázadás leverésének minden 25. évében megrendezésre kerül a Nagy Mészárlás, és idén az eddig győztesen kikerülő körzetek női és férfi tagjai mérkőzhetnek meg egymással.

A film 2 legizgalmasabb aspektusa, Katniss, mint női hős és a Nagy Mészárlás, mely a múlt kitüntetett, sorfordító eseményének mitizálása és egyben emlékezethellyé való transzformálása. Katniss Everdeen nem az a klasszikus értelemben vett hősfigura. Nem a dicsőség, a hírnév vagy a hősi eszmény érvényre juttatása motiválja, hanem saját emberi gyengesége, a családja iránt érzett szeretete. Ezért jelentkezik önként a Viadalra a húga helyett, és a túlélésért folytatott küzdelmében nem a dicsőségvágy hajtja, hanem a végtelenül egyszerű viselkedési minta, a puszta életösztön. Élete során azokat a körzetéből adódó jellembeli tulajdonságokat vette át, amiből származik, és éppen emiatt válhat szimbólummá, mert ő maga is egy társadalmi réteg reprezentációja. Amikor a Viadal végén meg akarta enni a bogyókat, nem azért tette, mert belefáradt a harcba vagy bármilyen szuicid hajlammal áldotta meg a sors, hanem hogy arcon köpje azt a rendszert, aminek ő és így a körzetekbe kényszerített emberek az elszenvedői. Ettől a pillanattól kezdve vált a lázadás szimbólumává. Nem mindenáron szeretném, azonban elkerülhetetlen szót ejteni Katniss feminista szempontú karakter-megközelítéséről. Ugyan a filmből nem derül ki egyértelműen, de az ott bemutatott disztópikus világkép korántsem tükrözi a mai patriarchális viszonyrendszert, mely nagyon kidomborítja a nemi alapú különbségtételt. Katniss nem lesz attól kevésbé nőies, mert kedvenc elfoglaltsága a vadászat , jól bánik az íjjal vagy nem viseli magán a hibásan nőiesnek vélt tulajdonságokat, melyek egyébként a társadalomban tanultak, nem természetből fakadóak, ugyanakkor férfiassá sem válik, és ez a feminizmus egy lényegi pontja. Ellenpontja Peeta, akit sok kritika ér, mert egy hiperérzékeny, az események és érzései által befolyásolt, festeni és sütni szerető férfi karaktert jelenít meg. Ez egyébként abból is gyökerezhet, hogy a könyv adaptációja ebből a szempontból rosszul sikerült, mert másnak láttatja, mint ami valójában, bár ebben az is közrejátszik, hogy a már emlegetett patriarchális társadalmi rendszerbe egyszerűen nem fér bele egy ilyen férfi. Katniss és Peeta tehát nem értelmezhető egymás ellenpontjaként, ahogy azt a biológiai nem megkívánná, sokkal inkább egyenlő felek.

Az Éhezők viadala univerzumában maga a viadal azért jött létre, hogy a lázadók örökre az emlékezetükbe véssék, milyen árral fizet az, aki a Kapitólium ellen lázad. Jan Assmann kulturális emlékezet modellje értelmében a tényleges múlt úgy rekonstruálódik, hogy kidomborítja a jövőt megalapozó, kötelező érvényű történéseket, melyeknek semmi szín alatt sem szabad feledésbe merülniük, így az emlékezetes múlttá, végül mítosszá alakul. A közösségek identitását rögzíti és hordozza, tárgya a múlt kitüntetett, sorfordító eseményeinek az elbeszélése, mitizálása. Hordozói a legkülönfélébb narratívák, akár irodalmi szövegek vagy rituális alkalmak, szimbólumok, ünnepek. A Viadal és a Nagy Mészárlás ezek tekintetében a Kapitólium elleni lázadás leverésének egy mesterségesen újra és újra rekonstruált emlékezethelye, ami sosem enged felejteni.

Mivel ennyire kiéleződik a két társadalmi réteg különbsége, a film ezt a látványvilággal még inkább érzékelteti, és erre aligha lehet panaszunk. A körzetek sematikus színei szinte a monotonitásig egyszerűsítik a képet, míg a Kapitólum színorgiája egy-egy esetben a giccsen is túlmutat. A látvány és a társadalmi rétegek különbözőségének határán egyensúlyoz Effie Trinket, és Elizabeth Banks zseniális munkát végzett a karakterével: kellően árnyalt, ízlésesen ripacs és meglepő módon szerethető. A jellemfejlődése noha nincs annyira kidomborítva, mégis az egyik legfigyelemreméltóbbak egyike Haymitch mellett. A filmet sokan kritizálják felvezető jellege miatt, és hiába a tényleg nagyszerű színészgárda, a vád attól még jogos. Legjobb példa erre Plutarch Heavansbee. Hiába állt a karakter mögött egy olyan zseniális színész, mint Philip Seymour Hoffman, egyszerűen semleges marad, mert nem sikerül élettel megtöltenie az új játékmestert, akinek amúgy fontos szerepe van és lesz is, mint az a végén kiderül.

A történetvezetésben jól elkülönül a Győzelmi Körút és a Nagy Mészárlás cselekménye. A film első fele ezért inkább amolyan karakterdráma, amit Francis Lawrence rendező leginkább azzal hangsúlyozott, hogy a szereplők arcait szekond és/vagy premier plánban, a körzeteket pedig kistotálban mutatta be. A Nagy Mészárlás időszaka azonban már több kivetnivalót hagy maga után. A körzetekből kiválasztott 24 korábbi győztes pár ember kivételével fájóan kidolgozatlan marad, és miközben ott voltak az Arénában és elvileg az életükért küzdöttek, számomra ez teljesen súlytalan és tét nélküli maradt az ellenség bemutatásának hiányában. Johanna Mason (Jena Malone) és Finnick Odair (Sam Claflin) minden egyes képernyőn eltöltött perce után a néző egyre kíváncsibb lesz a háttér sztorikra, a belső motivációkra, de be kell érnünk annyival, hogy majd jön a 3. rész és minden kérdésünkre választ kapunk. Az egész film fölött ott lebeg egy hatalmas kérdőjel, és csak arra vár, hogy Katniss nyila eltalálja a 3. részben. A legfájóbb pontja a filmnek mégis a szerelemi szál. No nem a létezésével van a bajom, hanem a reprezentálásával. Rossz nézni a szerencsétlenkedésüket, és bár ugyanannyi csók csattan a filmben, mint a könyvben, mégis minden alkalommal indokolatlannak érezzük.

Szándékosan hagytam a végére Jennifer Lawrence-t és Josh Hutchersont. Lawrence-t sok kritika érte, mert az Éhezők viadalában egy hörcsögképű, pufi? csaj nyilazgat, holott Katniss sokáig éhezett. Ezeknek az embereknek innen is üzenem, hogy olvassák el a könyvet és majd rájönnek, hogy ugyan Katniss és családja valóban éhezett, de amint íjhoz jutott és összebarátkozott Gale-lel, egy-egy vadászat alkalmával annyi zsákmányt gyűjtöttek, amiből még seftelésre is tellett a feketepiacon. Továbbá miután megnyerték a Viadalt, majd beköltöztek a Győztesek falujába, egyből megugrott a színvonal, Peeta látványpékségéről már nem is beszélve. Lawrence-t lehet imádni vagy utálni, de azt el kell ismerni, hogy elvitte a hátán az egész filmet, pofizacsi ide vagy oda. Josh Hutcherson már más lapra tartozik, és lehet, hogy egy kevésbé tehetséges színésznő oldalán talán még kitűnne, de egy Oscar-díjas Jennifer Lawrence mellett esélye sincs. Nem kiemelkedően rossz, egyszerűen csak átlagos.

Stanley Tucci viszont egyszerűen zseniális, így vele búcsúzom: