Majd egy hónappal a mozis vetítés megkezdése után látogattam el Zalaegerszeg szebb napokat is látott Art mozijába. A viszonylag nagy eltelt idő végett már elég sok mindent hallottam a filmről. Mivel tudtam, hogy én is szeretnék megnyilvánulni a produkció láttán a filmkritikák olvasását szándékosan kerültem. De nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, vagyis inkább, hogy mire ne. Itt nem lesznek euró (vagy éppen dollár, forint stb..) milliókból összeállított jelenetek, nem fogunk nagy és mélyreható monológokat hallani.

S, itt meg is kell állnunk egy percre. Aki még nem nézte meg annak jobb előre letisztázni. Ha jegyet vált a Saul fiára, egy igazi művészfilmmel fog találkozni. De mi is az a művészfilm? Szerzői filmnek is hívják, leginkább az egyéni kézjegy, a stílus az, ami megkülönböztet egy-egy filmet a nagyipari filmgyártás szériatermékeitől. A művészfilm a filmformanyelvet, a kifejezőeszközöket egyénien, szuverén módon használja, magas szinten műveli. Általában ezeket a filmeket a nehéz filmek közé sorolják. Ennek a nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül összeállított definíciónak véleményem szerint minden egyes állítása tökéletesen igaz Nemes Jeles László filmjére.

Történet: 1944, Auschwitz-Birkenau. Saul Ausländer (Röhrig Géza) egyike a krematóriumokban dolgozó sonderkommandósoknak. A Sonderkommando terelte be a megsemmisítésre ítélteket a gázkamrákba, vitte át a holttesteket a krematóriumokba, takarította ki a termeket az újabb transzport érkezése előtt és szállította ki a hamvakat a táborból. A megterhelő fizikai munka miatt a sonderesek a tábor többi foglyánál jobb bánásmódban részesültek. Saul az elégetésre váró holttestek között felfedezni véli saját fiát, és ettől kezdve a testben még bár élő, de lélekben már rég halott férfit (a menekülés helyett) egy másik lehetetlen küldetés élteti: elhatározza, hogy kicsempészi a testet és keres egy rabbit, hogy méltó módon eltemethesse a gyermeket miközben társai az őrök elleni lázadást szervezik, majd végre is hajtják.

A mű alapgondolatát egy volt sonderkommandós fennmaradt könyve és több történelmi forrás „összegyúrása” adta. Nem kell sokat kutatni, hogy kapjunk némi információt a szervezet működéséről és a valódi lázadásokról vagy az ortodox zsidó temetkezési szokásokról, s annak fontosságáról. Az egész filmen át nehézen emészthetőnek éreztem, hogy több operatőri újítást is felvonultat a Saul fia (pl: visszatért az úgynevezett akadémiai formátumhoz, a 4:3-as képarányhoz, amely miatt a kép elég „szűknek” tűnhet, s próbál végig mindent Saul szemszögéből mutatni. Plusz legalább annyi minden történik meg hangban, mint képben. Ez utóbbi számomra inkább negatívan hatott, hiszen gyakran kész nyelvi kavalkád (német, magyar, héber) egyszerre érte a nézőt, s ezzel megosztotta a figyelmet, így nehéz, nehezebb volt koncentrálni az egyébként remek operatőri húzásra) de közben két cselekmény szál is fut, ami így együtt elég megterhelően hathat. Nemhiába írtam ugye, hogy művészfilm=nehéz film?

Ne legyünk álszentek..azt hiszem nem sértek meg senkit azon állításommal, hogy ha nincs a cannes-i verseny, s az ott aratott siker, akkor a Saul fia is a magyar elsőfilmek megszokott sorsára jutott volna..magyarán totális érdektelenségbe fullad, s sokkal inkább politikai vitát mintsem valós érdeklődést váltott volna ki. Hiszen az alkotók is pontosan tudták, hogy rendkívül nehéz téma a Soá. Az utóbbi években, évtizedekben rengeteg film született a holokauszttal kapcsolatban, s mindenkinek szíve joga eldönteni ezeknek a minőségét. De az tény, hogy a nagyszerű alkotásoktól az egészen csapnivalókig minden megtalálható volt ezen a képzeletbeli skálán. Elég komoly viták vannak filmes berkeken belül, hogy lehet e a holokauszt filmeket külön műfaji filmként aposztrofálni. Szerintem ez a kérdés már rég nem indokolt, s egyértelmű igen a válasz! Ezek után sokaktól záporoztak azok a felkiáltások, reflektálások hogy ugyan kell e a magyar fimiparnak, a magyar közönségnek még egy ebben a kategóriába születendő alkotás?! Az én válaszom, hogy ilyen film, mint a Saul fia, igen kell!

Hiszen a szokásos holokauszt téma helyett, mertek újítást hozni, egy egyéni drámát bemutatni. A filmnek nem volt célja, hogy a moziból minden nő kisírt szemmel jöjjön ki, hogy lélekszaggató párbeszédek sokasága hasson a könnycsatornákra, nem volt célja a német katonák „emberevő náciként” való beállítása sem(!!) (talán egyetlen jelenet volt, ami ettől a gondolatomtól némileg eltér) pláne nem a magyar lakosság „felelősségének” kiemelése a deportálásokban. Itt a kőkemény valóság vágódott a néző arcába, a haláltábor gépszerű működése, s a deportáltak sorsának eleve elrendelése, hiszen „már rég halottak vagyunk…”.

A Saul fia számomra egy remek egyéni megoldásokat felvonultató, érdekes művészfilm. Ezen egyedi vonásai miatt reális esélye van megismételni, a megismételhetetlennek gondolt Mephisto sikerét. Nem tisztem, s pláne ki vagyok én ahhoz, hogy a bíráljam a Magyar Nemzeti Filmalap munkáját. Ámbár miután elutasították Pálfi György Toldijának megszületését is, indokoltnak érzem a kérdést, hogy lesz e valaha olyan a magyar történelemmel, s azon belül nem a holokauszttal foglalkozó, megfelelő anyagi és alkotói háttérrel rendelkező film, amely végre kiemelkedik az 1968-ban (azaz lassan 50 éve, ami már önmagában több mint fájdalmas) bemutatott, idestova három generáció kedvencévé váló, örökifjú Egri Csillagok árnyékából?

A filmet számszerűen nem pontoznám. Bölcsészgondolkodású, érdeklődésű ember révén szeretném, ha inkább a gondolataim befolyásolnák a kedves olvasót, mintsem egy a cikk végére odabiggyesztett szám.