Szandál és kard IV. – Gladiátor
Réges-régen, vagy kétezer évvel a Hunger Games és a Battle Royal előtt a rómaiak a valóságban rendezték meg mindazt, amit mi, mai emberek csupán a mozivásznon láthatunk; hús-vér emberek egymás elleni élet-halál harcát, a gladiátorjátékokat, a valóságshow-k netovábbját (ahol valószínűleg nem Alekosz nyert volna). Ridley Scott filmklasszikusa (mely sok kritikus szerint a XXI. század Ben Hurja) ebbe a korszakba utaztatja vissza nézőt. Nos ez az alkotás talán nem véletlen kapta ezt a jelzőt. Rám is a mai napig elképesztő hatással van minden megtekintés alkalmával. De hogyan lett a Gladiátor ennyire kiemelkedő a műfajban?
Ridley Scott olyan klasszikusok rendezője, mint az Alien, a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) és a Thelma és Luis. A kilencvenes években azonban pályája lefelé ívelt, az ebben az időszakban készült filmjei, mint az 1492, a G.I. Jane vagy a White Squal nem arattak túl nagy sikert. úgy tűnt, itt már csupán a csoda segíthet. Scott azonban felkérést kapott David Franzoni forgatókönyvének megfilmesítésére, viszont ezzel nem kis kockázatot vállalt. Hollywoodban úgy tűnt a „szandál és kard” filmeknek örökre leáldozott, ráadásul a készülő új moziban még jó részt ismeretlen színészeket alkalmazott (Russel Crowe azért A bennfentessel már figyelmet kapott, de még ő sem számított szupersztárnak). A Gladiátor azonban mégis elképesztően sikeres lett mind a nézők, mind a kritikusok körében és az Oscar-gálán is 5 díjjal jutalmazták, köztük a legjobb film és főszereplő kategóriájában (persze mint az lenni szokott, a valódi varázslónak, Ridley nagymesternek egy jókora fityisszel kellett beérnie).
Most nézzük, miként szerepel a Gladiátor a mi szempontjaink szerint:
1. A sztori történelmi hitelessége
Nos, ha belegondoltok, a történet nem igazán nagy durranás. Kr. u.180-ban járunk, amikor a Római Birodalom már megrendült és barbár hordák döngetnek a határokon. Maximus, a hispán származású római hadvezér, Commodus császár gonoszsága miatt elveszíti feleségét és gyermekét, majd az arénák harcosaként tér vissza elégtételt venni (idáig akár egy Mad Max film is lehetne és még a cím is passzolna). Klasszikus bosszúmoziról van szó, mely meglehetősen sokat plagizál a Római birodalom bukása című filmből, mely ugyanebben a történelmi korban játszódik, hasonló cselekménnyel.
A forgatókönyv sokszor szabályos erőszakot követ el a szilárd történelmi tényeken. Marcus Aurelius, a filozófuscsászár fejében valójában fel sem merült a köztársaság visszaállításának gondolata, emellett a filmben az a téves állítás is elhangzik, hogy Rómát köztársaságként alapították (kíváncsi lennék, hogy Romulus és a többi római király ehhez mit szólna). Marcus Aureliust pedig nem saját fia, Commodus ölte meg, hanem valószínűleg a végelgyengülés vagy valamilyen járvány, talán malária vagy pestis végzett vele. Az öreg császár valójában nagyon nagyon szerette uralkodásra alkalmatlan fiacskáját, és még életében őt jelölte ki utódjául.
Maximus Decimus Meridius (akinek neve helyes latinsággal Decimus Meridius Maximus lenne), kitalált személy, akinek karakterét valószínűleg egyéb nagy formátumú római hadvezérekről mintázták és bizony még császárok között is akadtak hispán származásúak (pl. Hadrianus). Maximus alakja talán Spartacus-szal mutat számos hasonlóságot. Commodus személyét tekintve a helyzet kicsit árnyaltabb. Ha azt hinnéd, hogy a film túloz gonoszságát illetően, hát tévedsz, ellenkezőleg! Commodus a valóságban egy erős fizikumú, igazi pszichopata volt, aki Caligulával és Neroval is vetekedett a kegyetlenségben és pusztán szeszélyből gyilkoltatott és kínoztatott meg bárkit, vendégei ételébe emberi ürüléket tetetett. Nővére Lucilla a valóságban is gyűlölte őt-Commodus saját lánytestvéreivel is hált-még összeesküvést is szervezett ellene, ezt azonban a dilinyós bratyó leverte. Rajongott a gladiátorokért és egyesek azt pletykáltak, hogy valójában az apja is egy gladiátor lehetett.
Commodus nem csupán rajongott a viadalokért, hanem részt is vett bennük, akár a filmben, azonban halálát nem az arénában lelte. A valóságban a császári testőrségnek elege lett Commodus zsarnokságából és kedvenc birkózóját (van ahol őt is gladiátornak írják), Narcissust küldték be hozzá, hogy végezzen az őrült császárral. Ja, és persze Commodus uralma is tovább tartott a valóságban, mint a filmben (több mint 12 évig).A Gladiátor története tehát meglehetősen szabadon kezeli a tényeket, de a gond nem is ezzel lenne. Fikciónak ugyanis abszolút megállja a helyét; a hadvezér aki, rabszolga lett, majd gladiátor végül pedig a császárral is szembeszállt. Ilyet pedig a történelem sem igen produkál. A baj az, hogy az alkotók a bevezetőben elmulasztanak velünk közölni, azt a tényt, hogy a látottak nem felelnek meg a történelmi valóságnak. és ezzel a tájékozatlan nézőt félre is vezetik.
2. A történelmi látványvilág
Bár a film látványára nem lehet panaszunk, a bemutatott tárgyi kultúra sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal. Nem, itt most nem is arra a gázpalackra gondolok az egyik harcszekér hátuljában, bár az se semmi látvány…Ki hitte volna, hogy a rómaiak nem csupán a beton, de a gázpalack feltalálói is. Sokkal zavaróbb volt, hogy a gladiátor játékok szabályainak az alkotók szinte teljesen elfelejtettek utánajárni. Az arénában látható fegyverek és fegyvernemek egy nagy katyvaszként foghatóak fel. Láthatunk itt régi görög hoplita sisakot, de X. századi viking és XVI. századi török cuccokból is jutott Ridley nagymester arénájába.
Az igazi római amfiteátrumokban azonban adott szabályrendszer szerint, különböző fegyverekkel, de egyenlő esélyekkel bíró harcosok mérték össze erejüket és azt is meghatározták, hogy a különböző fegyvernemek milyen párosításban ereszthetőek össze. A Gladiátorban azonban ezt a szabályrendszert teljesen felrúgták, amit az igazi rómaiak valószínűleg hangos fújolással és füttykoncerttel fogadtak volna. (arról nem is beszélve, hogy az állat elleni viadalok külön műsorszámnak számítottak, ezeket sosem vonták volna egybe, az ember-ember elleni küzdelmekkel). Az egyébként joggal sokat támadott Spartacus: Vér és homok alkotógárdája legalább valamelyest utánanézett a szabályoknak. Hasonlóan a korábbi cikkeimben bemutatott filmekhez a tévedéseket itt is vég nélkül lehetne sorolni.
3. Korszellem, korhangulat
Amit a Gladiátor jól ragadott meg a régi korokból, az a korszak emberének gondolkodásmódja. A búzamezős jelenet, valamint amikor Maximus mindig elmorzsol egy marék földet a csata előtt, jól tükrözi a kor emberének erős kötödését a földhöz, amelyből vétetett. A film végén szereplő Elysium (afféle római mennyország) is egészen érzékletesen adja vissza a római hitvilágot és a főhős lebegését élet és halál között. Maximus katonáihoz intézett lelkesítő beszéde vagy kiakadása az arénában pedig éppoly zseniális, mint Commodus eszmefuttatása a hatalom valódi természetéről.
A korhangulat kapcsán felmerül egy érdekes kérdés is; vajon a mai ember mennyiben más, mint azok az emberek, akik kétezer éve emberek halálán tapsoltak? Szerintem, ha mélyen magunkba nézünk, azt kell mondjuk, hogy szinte semennyire. Akármilyen felvilágosultnak hisszük magunkat, mi is élvezzük a véres filmeket (igaz ebben nem halnak meg emberek ténylegesen, de a hatás ugyanaz) és mi is tombolunk egy Forma-1-es versenyen, ahol ha nem is rabszolgák, de olykor emberi lények is életüket vesztik. Ha pedig esetleg belenézek valamelyik valóság-showba, csak megerősödöm abban a hitemben, hogy egyszer még megéljük, hogy a gladiátorjátékok kegyetlen világa még visszatérhet, a TV és az internet segítségével most már több millió néző szem láttára. Ne hagyjuk , hogy a Hunger Games-nek vagy a Battle Royal-nak legyen igaza!
4. Filmes megvalósítás
Hogy a Gladiátort mégis mi teszi egy állati jó filmmé? Nem más, mint a zseniális alkotógárda. Ridley nagymester több alkalommal is azt nyilatkozta, hogy akkor érzi elemében magát, ha világokat alkothat-új világokat a sci-fiben és régi világokat teremthet újjá a történelmi műfajban. Nos, ez abszolút látszik rajta. Ridley nagymester egyben a hangulatteremtés koronázatlan királya is, elég csak a film kezdő csatajelenetére vagy a befejezésre gondolni. Sajnos, mint fent említettem, az Akadémia nagyágyúinak ez sem volt elég, úgyhogy, Ridley mester végül Oscar nélkül maradt (a legjobb film díját a producerek vették át, többek közt az író Franzoni is).
Russel Crowe megállja a helyét Maximusként (bár az Oscart én inkább az A Beautiful Mind-ért adtam volna oda neki), azonban az igazi császár (átvitt értelemben is) Joaquin Phoenix, Commodus szerepében (ő sem kapott Oscart). A mellékszereplők is mind erősítik a kitűnő szereplőgárdát, pl. Richard Harris is, Marcus Aurelius szerepében, de a Lucillát játszó Connie Nielsen is remek választás.
Szintén parádésnak mondható a fényképezés is, akárcsak Hans Zimmer fülbemászó muzsikája, Lisa Gerrard énekével (szintén nem kapott Oscart). Arthur Max díszletei, bár sokszor megbuknak a történelmi hitelesség terén, igényesek és grandiózusak, akárcsak Yanty Yates jelmezei. A számítógépes grafika nem mászik az ember képébe, tényleg ott használják, ahol és ahogyan azt kell. Külön kiemelendő, hogy a kolosszális látványvilág nem elnyomja, hanem erősíti a cselekmény emberi oldalát. Külön érdekesség, hogy a gladiátorkiképző Proximot alakító Oliver Reed nem sokkal a forgatás befejezése előtt szívrohamban meghalt, így hiányzó jeleneteit számítógépes trükkökkel és dublőrökkel pótolták, felhasználva korábbi felvételeit is. Felhívnám a figyelmet továbbá, hogy létezik egy 20 perccel hosszabb rendezői verzió is, mely több kimaradt, meglehetősen ütős jelenetet is tartalmaz, ami a mozis verzióba nem került be (sebesültekkel teli ispotály és kivégzés is van itten).
Az igazi agymenés csak most következik, ugyanis gondolnátok vagy sem, de a Gladiátornak folytatást is terveztek! Nick Cave, az ausztrál rockzenész összehozott egy forgatókönyvet, melyben a halott Maximusba a római istenek újra életet lehelnek, aki védelmébe veszi az őskeresztényeket, elnyeri a halhatatlanságot és részt vesz a II. világháborúban (kíváncsi lennék milyen mennyiségű LSD elfogyasztása után írta meg ezt a förtelmet). A durva azonban az, hogy Ridley Scott viszonylag jónak ítélte ezt az ötletet…A másik elképzelés Juba-t, a fekete gladiátort tette volna meg a folytatás főszereplőjének. Hála az isteneknek úgy tűnik, hogy ezekből a borzasztó ötletekből nem lesz semmi. Összességében tehát a Gladiátor, egy igazi nagyszabású, kolosszális kalandfilm, melyet azonban nem szabad valódi történelmi filmként kezelnünk. Mégis ironikus, hogy az elképesztő pontatlanságok ellenére is valószínűleg ennek a filmnek és a Ben Hurnak köszönhetem az, hogy a történelemszakot választottam. Ha nincs a Ben Hur és a Gladiátor, talán az én sorsom is másképpen alakul.
Ez volt cikksorozatom záróakkordja. Remélem élveztétek ezt a több ezer éves kalandozást a szandálos-kardos műfajban. Ha esetleg mélyebben is utánajárnátok a témának, mellékelek pár linket, melyben többet is olvashattok az említett történelmi filmekről. Végezetül pedig mi mással köszönnék el, mint Maximus örök intelmével: „Mit életünk során teszünk, az az örökkévalóságban visszhangzik.”
http://ablemedia.com/ctcweb/showcase/wardgladiator1.html