Napjainkban egyre élesebb vita folyik a kötelező olvasmányok jelentőségét, illetve azok korszerűségét illetően. Mert hát mit is kezdjen a tanár vagy a szülő egy napi 6-8-10-12 órát youtube-ozó, twitterező, sms-ező, e-mailező, playstation-öző stb.-ző gyermekkel, aki „ráadásul” meglehetős otthonossággal képes létezni egy egészen bonyolult és differenciált, a felnőttek számára azonban erősen idegen jelvilágban. A felnőtt, tanári világ pedig azt várja el, hogy Mikszáth, Jókai és Móricz felemelő méltósággal mozduló, festőien szép írói szféráiba, ahol az értékek a helyükön vannak, ahol minden világosan érthető és örömteli, a gyerek otthon érezze magát… S ezek után aligha csodálkozhatunk, hogy ha olyan reakciót kapunk a Tüskevár olvasása után, hogy ebben a könyvben „oldalakon keresztül csak susog a nádas”.[1]

De, hogy miként is függ össze ez a kérdés a Trónok Harcával? Véleményem szerint eljött az az idő, amikor örülni kell annak, ha a diák bármit is olvas. Éppen ezért nem szabad a sikerkönyveket elutasítani, hanem éppen ellenkezőleg, meg kell lovagolni azokat. Így akár George R. Martintól a Trónok Harcát vagy Tolkien műveit is fel lehet használni, sőt fel kell használni ajánlott olvasmánynak, azért, hogy megszerettessük az olvasást, s így a gyerek, tinédzser, bátrabban nyúljon akár egy Jókai regényhez is.

Na de lassan célba ér a kissé hosszúra nyúlt bevezetőm. Nagy GoT szimpatizánsként sokszor támadt olyan érzésem, mintha a rajongói tábor kétfelé szakadt volna. Azokra, akik olvasták a könyveket, s azok, akik „csak” a sorozatot követik. Kissé értetlenül állok azon megnyilvánulások előtt, hogy ha a könyvből bárki bármilyen idézetet oszt meg (spoilerezik?), ellenük a sorozatnéző rajongói oldalak szinte „boszorkányüldözést” folytatnak. Munkámmal szeretném megmutatni, hogy igenis érdemes egyszerre olvasni s a sorozatot is követni. Megpróbálok egy olyan összefoglaló cikksorozatot írni az V. évadról, ami rávilágít arra, miként tért el a Sárkányok táncától, melyek voltak azok a rendezői húzások, amik pozitívan, s melyek amik sajnos negatívan sültek el. Nyilván az olvasói tábornak is tudomásul kell venni, hogy nem lehet 10 részben megmutatni mindent, amit a szerző több ezer oldalon leírt. Három részben fogom megosztani gondolataimat olvasóimmal. Nem ígérem, hogy minden összeesküvés-elméletet, titkos szálat megosztok, már csak azért sem, mert Martin gondolatait talán csak Colombo tudná követni. Próbálok ügyelni arra, hogy azon szereplők, kik a könyvben már szerephez jutottak, de a filmvásznon még nem, viszont lehetséges, hogy a későbbiekben feltűnnek, ne szerepeljenek a cikkekben. S lássuk az összevetést, avagy a könyvolvasó tábor többsége miért volt inkább csalódott a sorozat végén? Most igyekszem kideríteni.

Aki tényleg semmit nem szeretne megtudni a sorozatban történteken kívül, azoknak üzenem, hogy szándékosan erős spoiler következik!

Arya

„Nem leszel senki lánya, senki felesége, senki anyja. A neved hazugság lesz, és az arc sem lesz a tiéd, amit viselsz”

 A legkisebb Stark lány végre megérkezett Braavosba. A sorozatbéli története és a könyvben leírtak között nincs jelentős eltérés, talán ezért is tetszett. Kezdetben szintén nem engedik be a sokarcú isten „palotájába”, s a Csatornák Macskájává válik. Itt megtanul lopni, halászni, tulajdonképpen elsajátítja azt, hogy maradjon koldusként életben. Sajnáltam, hogy Arya életének e szakaszáról csak egy röpke képet szenteltek a rendezők. Befogadását a sorozatban arra próbálhatták rávezetni, hogy a pap meglátja, miként védi meg magát, ölni is képes lenne. Ergo szolgálhatja a sokarcú istent? Jogos lehet a gondolatmenet, hiszen az említett koldusi élet szenvedései is ezt szimbolizálták, csak sokkal-sokkal hosszabban. Jaqen H’gharral találkozunk, mint tanító, ami érdekes, hiszen a könyvben ez nem volt kimondva, bár minden olvasó érezhette, hogy Arya mestere bizony egykori megmentője.

Másként képzeltem el az arcváltást is, hiszen sokkal inkább egy fájdalmas műtétszerű, véres procedúrára vártam a leírtak alapján, helyette kaptunk egy varázslatra hajazó cselekvést. Utólag nem is bántam, hiszen volt így is elég vér a Stark kislány V. évadbeli történetében. Egy remek jelenetben (nem feltétlenül a szemkiszúrásra és a nyakelmetszésre gondolok, hanem az itt nézőként átélt hangulatra, ami nagyjából ilyen lehetett: „igen végre, most megkaptad”) kihúzhatott egy nevet a listájáról, hiszen megölte Meryn Trantet. A könyvben ez nem történt meg, hiszen a mestere által kijelölt emberrel végez. (Aki mint tudjuk, az-az ember, aki hajóskapitányok halálért fizet.) Ezt méreggel teszi, s ezért nem járt „piros pont” a templomban. De ezzel a változtatással elégedettek lehetünk, hiszen senkinek sem hiányzik majd ez a nem is kicsit beteg lovag.

A záró részben több ezer néző kezdhetett el izgulni, hogy mi lesz vajon hősünk szeme világával? Elismerem, hogy a következő évad iránti vágy felfokozását jól szolgálta ez a húzás, hiszen a könyvben a próbatételek sorában először vették el a szemét, aztán ígéretük szerint a füle majd a lába fog következni. Viszont ezek nem büntetések, ahogy a film érezteti, hanem egész egyszerűen, aki be akar állni a sokarcú isten táborába, annak ezen szenvedéseken túl kell esnie. Ugyanakkor azt mindvégig érezhetjük mind a sorozatban, mind a Sárkányok Táncában, hogy Aryanak ez nem fog menni. Belőle nem lehet kiölni apja halálát, bátyja elvesztését, egyszóval a farkast. S elég sok név áll még azon a listán, amit minden éjjel mormol…

Jon

„Rá kell vennem az embereimet, hogy megegyék a főztömet. Attól tartok, egyiknek sem fog ízleni”

Vegyes érzéseim voltak Havas Úr történetével kapcsolatban. Sok dologban maradt bennem hiányérzet, ugyanakkor az V. évad messze legjobb rendezői húzása volt Rideghon. Ahogy az életben is mindig jobb kezdésként a rossz híreken túlesni, így most én is a negatív szállal kezdeném. Jon parancsnoki szerepe túlságosan leegyszerűsített volt. Arról nem is beszélve, hogy a megválasztása is egy sokkal jobb jelenet (bár ezt nem a Sárkányok tánca örökíti meg, így nem is taglalnám) lehetett volna. Nem érzem azt, hogy kifejezésre került volna a megfelelő súlya annak, hogy most már Jon az éjjeli őrség első embere! S amellett, hogy ő a vezér, komolyan kidolgozott tervekkel rendelkezik a vadak letelepítését illetően. Mégpedig elhelyezi őket az éjjeli őrség üresen álló váraiba (leginkább a keleti őrségbe), a fiú gyerekekből apródok lesznek (történelmi utalás 1) s a lándzsaasszonyokat is hadra fogja, ellátásukról pedig a braavosi vasbanktól kapott pénzből gondoskodna. Nagyon is előrelátó, pl. ő már rég elküldi Samet Szegfűvel, mert tudja, hogy mindketten veszélyben vannak. S nem Sam győzködi a parancsnokot!

Ezekből a gondolatokból szinte semmit sem láttunk viszont, és a szabad nép jellemzéséből se sokat, pedig de jó is lehetett volna…Tormund sajátos, már-már morbid humora ( Pl: „A farkamon hordott gyűrűt megtartom. Az sokkal nagyobb, mint ezek az apróságok. Neked nyakláncnak is jó lenne”) kimaradt, az ő szerepét sokkal jobban is ki lehetett volna dolgozni. Csakúgy, mint a vadak bejövetelét a fekete várba. Ez nem merült ki annyiban, hogy John vágyakozó szemekkel felnéz Ser Alliser Thorne-ra, hogy ugyan igaz én vagyok a parancsnok, ha akarom ki is végeztethetlek, de azért engedj már be engem és a barátaimat. Egy sokkal bonyolultabb tárgyalási folyamat előzte meg, s szinte testvéri kötelék kialakulása Tormunddal. (A vad odaadja Johnnak a karperecét, amit egész életében hordott..stb.) Azonkívül, hogy Thorne nekimegy pár érkező vadnak, semmi feszültséget nem lehetett érezni ebben a jelenetben, pedig bizony volt. A vadak közül sokan királyként, de jó páran megvetéssel pillantottak Havas parancsnokra. Érkeztek mamutok, óriások, bőrváltók, szekereket húzó kutyák, amik nagyobbak voltak, mint Szellem és még sorolhatnám. Az, hogy ez a jelenet kimaradt a sorozatból, mindenképpen kár.

Egy bocsánat volt csak erre, s az pedig, hogy megkaptuk Rideghont. A könyv alapján ezt az expedíciót Tormund vezette volna (ugye-ugye, hogy nem mutatták be valódi jelentőségét), s John pedig Deresbe indulna leszámolni Ramsyvel ha…de erről a „ha”-ról kicsit később. Mi a helyzet a könyvben Rideghonnál? Hát nem túl szívderítő. „Rideghonnál vagyunk, hat hajóval a Viharos tengeren. Rossz a helyzet. A vadak saját halottaikat eszik. Élőhalottak az erdőben. Élőhalottak a vízben. Szárazföldi segítség kell, a tenger a viharok miatt járhatatlan.” Mint már a bevezetőben említettem, el kell fogadnunk, hogy 10 részben nem lehet megmutatni mindazt, amit több ezer oldalon igen. S ezen oknál fogva lett a sorozatban Rideghon egy személyben az évad legjobb csatája, és a vadak sorsának, sőt John életének is a fordulópontja. A csata remek volt, ütött érzelmileg, s a filmes technikák szerelmeseinek is igazi kuriózumot szolgáltatott. Ismét megmutatták a rendezők egy mai magyar pop sláger felettébb kreatív mondatát, miszerint „jó sok pénzünk van”. Ha mindenképp hibát szeretnék keresni, nekem a mások néhol kicsit túlságosan a The Walking Dead-féle kóborlókra hajaztak, amivel csak annyi problémám van, hogy ha van vezetőjük, márpedig a híres kézmozdulat után már mindenki tudja, hogy igen van, tehát valaki köztük tud gondolkodni, sőt jobban, mint az átlag, a serege többi része az mégis mind agyatlan zombi?

És most a „ha”… Elvesztettük Jon Snowt. A meggyilkolása, tehát az egységet mutató többszöri késszúrás, (akár 23 szúrással, mint Julius Caesart? Történelmi utalás 2) megegyezett mindkét esetben. Az elcsalása volt más, talán látványosabb lett volna, ha a könyv féle variáció marad. Ott egy óriás széttépte a király egyik emberét. Ki kell térnem rá, hiszen mindenkit ez mozgat, vajon tényleg meghalt Havas uraság? Több elmélet is napvilágot látott már ebben a kérdésben. Véleményem szerint a legvalószínűbb az, hogy emberi alakjában nem látjuk már többet Kit Haringtont a sorozatban. Viszont nem is veszítjük el. Tudni kell, amire a sorozatban csak Brandon volt képes, arra a könyv alapján minden Stark gyerek. A szoros kapocs rémfarkasaikkal nem csak a szeretetet, de a vargolást is magába foglalja, Jon mellett pedig végig ott volt Szellem. Haringtont egy interjúban megkérdezték, hogy meghalt-e Havas Jon, mire azt válaszolta, hogy igen, de valami más visszatér. A következő kérdés az volt, hogy miként, nyilván nem válaszolt rá, de annyit mondott, hogy ő nagyon szívesen vargolna. Még egy kis adalék, ami ezt az elméletet támasztja alá az utolsó mondata a könyvben. „Szellem!-suttogata. Átcsapott rajta a fájdalom”. Ugyanakkor óva intek mindenkit attól, hogy túlságosan beleélje magát ebbe az új felállásba. Egyrészt azért, mert a Trónok Harcában bármi és bárminek az ellentettje is megtörténhet, másrészt az már biztos, hogy a sorozat 6. évadában nem fogunk találkozni semmilyen formában Havas Jon karakterével.

 Stannis

„Miénk a harag!”

Tommen egyetlen kihívója, aki a sorozatban Westeroson tartózkodik. Egy remek harcos, Robert testvére, a Baratheon ház utolsó „igazi” reménye. S valóban csak ennyit érdemelt volna?

A Deresért indított csatát tekinthetjük a fő csapásvonalnak Stannist illetően. Az Éjjeli Őrség, s így John valóban nem támogatja, azonban az ifjú parancsnok ötlete volt, ami szintén lemaradt a képernyőkről, hogy a hegyi klánokat maga mellé állíthatja a Boltonok ellen. Az sem szerepelt, hogy Davost elküldte Stannis szövetségesek keresésre Északra. Elment Lord Manderly székhelyére, akinél viszont Frey vendégek voltak. Manderly megparancsolta Davos kivégzését, de titokban Davosnak semmi baja sem esett, hanem egy egyszerű tolvajt öltek meg helyette, akinek az arca hasonlított Davoséra. Majd Manderly azt mondta neki, hogy ha elmegy Rickonért és visszaviszi neki Északra, akkor a harcban átáll Stannis oldalára Roose Bolton ellen. Azt már tudjuk, hogy ezzel biztosan elkésett Davos, viszont ezek alapján reménykedhetünk, hogy viszontlátjuk még a legkisebb Stark fiút? Stannis bukásához az is hozzájárult, hogy a seregben lévő északiak lenézik az állandóan hidegre panaszkodó és a visszavonulást sürgető déli urakat. A könyvben mind a királynő, Sheeren és a vörös papnő is a fekete várban marad. Ugyanakkor, ha a sorozatban Stannissel tartottak, el kell ismerni, hogy a királylány megégetése logikus döntős volt. Azt hiszem, nem fogok meglepni sokakat azzal az információval, hogy ez a filmbéli húzás bizony Martin ötlete volt. Hiszen ki, ha nem ő tudná legjobban, hogy mire is képes a vezér, mikor serege a hó fogságában vesztegel, s biztos vereségre, fagyhalálra van ítélve. Félve mondom ki, hogy a kislány feláldozása (a könyvben „csak” azokat az őröket égetik meg, akik a nagy éhség miatt megették halott társukat…) remek húzás volt a sorozattól.

A világ legnagyobb költségvetésű sorozata sem bír el két nagyszabású csatajelenetet? Tehettük fel a kérdést a deresi ütközet láttán. Több száz oldalon át várakozott minden könyvolvasó ezért a csatáért, s akkor ennyi? Egy-két szép kép a lovasrohamról, pár csatakiáltás, s már ott is vagyunk, hogy Stannis súlyos sebekkel az életért küzd. Kevés, nagyon kevés! Az eredmény, azaz a Boltonok győzelme nem volt kérdéses. Ramsay könyvbéli levelében Jonnak egy hetes csatáról ír, s arról, hogy ők semmisítették meg a hamis királyt. Na de akkor hogy kerül ide Brienne? Eddig se volt túlságosan szimpatikus karakter, s nagyon gyenge húzás lenne, ha egy sablonos monológ végighallgatása után a tarthi szűz csapása vetne véget a trónkövetelőnek. Hiszen ha Brienne, a „Hét Királyság legbecsületesebb, legkötelességtudóbb lovagja” tényleg végzett az ő jog szerinti királyával, aki ráadásul súlyosan legyengült a csatában, akkor az a sorozat történetének „legkarakteridegenebb” húzása lenne. Most reménykedve ismétlem önmagam, miszerint ebben a sorozatban bármi s annak ellentéte is megtörténhet!

Folytatása következik!

[1] A bevezetőben elhangzott gondolatot Dr habil Fűzfa Balázs egyetemi tanár órája ihlette.