Nem hittem volna, hogy valaha is egy rajzfilmről fogok ódákat zengeni, elvégre manapság egyre kisebb eséllyel találkozunk olyanokkal, melyek valódi értéket, mondanivalót, vagy urambocsá’ egyediséget tartalmaznak. Persze néhanapján láthatunk kifejezetten jól sikerült alkotásokat is (pl. Hős6os, Az élet könyve), de alapvetően hiányzik az a nagybetűs élmény, ami kirobbantana minket a megszokott Disney/Pixar kerékvágásból. Ám most eljött a pillanat és azt kell mondanom, megérte erre várni. Hölgyeim és uraim, íme A tenger dala!

A történet két testvér, Ben és Saoirse kalandjairól szól, akik édesapjukkal élnek egy világítótoronyban. Ben a kishúga születésével egy időben veszti el édesanyját, a tragédia pedig évek múltán is meghatározza a család életét. Egy nap a nagymama magával viszi a gyerekeket a városba, hogy más nevelésben részesüljenek, ám ők még aznap megszöknek és a hazafele vezető utat keresik. Miközben találkoznak néhány mesebeli lénnyel kiderül, hogy Saoirse valójában egy selkie (fókatündér), aki a szárazföldön ember, de a tengerben fókává változik. Varázserejét egy kabátnak köszönheti, anélkül meghalhat, ezért megpróbálják minél előbb visszaszerezni, ami korántsem könnyű feladat.

Elsőre tipikus gyerekmesének tűnhet, miszerint a kicsik viszonylag könnyen gyűrik le az akadályokat és nem fenyegeti őket valódi veszély, ám ennél sokkal többről van szó. Már az első percektől jelen van a gyász és a halál gondolata, amitől komolyabb hangvételre számíthatunk az átlagosnál. Ben eleinte ellenségesen bánik húgával, őt okolja anyukájuk haláláért, ám ahogy folyamatosan újabb kihívásokkal kell szembenézniük, rájönnek, hogy csak egymásra és/vagy saját magukra támaszkodhatnak. Az ír mitológiákból merített történet remekül kidolgozott, a képzeletbelinek hitt lényeket sem nagyolták el, mindegyik elég időt kap a vásznon. A látvány és a rajzok zseniálisak, a vonalvezetés egyszerű, mégis kreatív, minden egyes képkockát öröm nézni. Ugyanilyen jól sikerült a zenei aláfestés is, ami olyan atmoszférát teremt, hogy teljesen magával ragadja a nézőt és jó ideig nem engedi el.

A tenger dala minden elképzelésemet felülmúlta. Bátran merem állítani, hogy az utóbbi évek legjobb rajzfilmje. Egyszerre megható, csodaszép és tanulságos, nem mellesleg valóban elvarázsolja az embert a hangulat, amit áraszt magából. Nem csöpög a máztól, nincsenek felesleges erőltetett poénok, letisztult és természetesen gyönyörű. Mindenkinek csak ajánlani tudom, ha megnézed, és jól figyelsz, hallani fogod a tenger dalát.