Idén novemberben zajlott le a 13. Anilogue nemzetközi animációs fesztivál, melynek Animált éj elnevezésű vetítésének keretében mindenből kaptunk valami jót: erotikából, sci-fiből, avantgárdból és horrorból, de természetesen bővelkedett a maratoni vetítés förtelmes filmekben is. A rövidfilmek mellé a látogatók röviditalokat is kaptak a blokkok közötti szünetekben, feltehetőleg azért, hogy el bírják viselni a non-narratív etap borzalmait. Ezen az egy estén együtt láthattunk tárgyanimációt, rajzfilmet, CGI-t; absztrakt filmtől az indexikalitás teljes fokáig mindent; valamint jó pár abszurd ötletet és nem kevés igazán érzelmes pillanatot is.

Az első erotikus, amúgy romantikusnak nevezett (de az szerintem nem éppen romantikus, ha egy óvszerben lakó kaktuszember meg akar dugni egy lufimadarat) blokk bővelkedett az érzelmes pillanatokban, a sok rövidfilm közül pedig kitűnt az Ivan’s need a maga imádnivaló humorával. A svájci kisfilmet Veronica L. Montaño, Manuela Leuenberger és Lukas Suter rendezték, rajzolt technikával készült, mely lehetővé tette az alkotóknak a tészta teljes képlékenységének bemutatását. A kis Ivan a péknél dolgozik, ő gyúrja a tésztát, mely tökéletes munka a számára, hisz amikor mestere nem figyel, kiélheti perverzióját: imádja fogdosni, gyömöszölni és simogatni a még nyers tésztát. Animáció lévén a képen Ivan keze szinte eggyé válik a tésztával, ahogy majd később a női mellel is, ugyanis rájön, hogy van még valami, ami fétisének tárgya lehet. Az Ivan’s need figurái enyhén absztraktak, de kivételesen egyediek, Ivan arca például remekül közvetíti az érzelmeit. A film nem szűkölködik az abszurd humorban sem, ez tetten érhető a mellbimbó megmerevedésének egyedi ábrázolásában is, de ez mégsem tekinthető teljes abszurditásnak, hisz tökéletesen beleillik a film világának logikájába és még szimbolikus jelentést is hordoz.

A következő filmet, a sci-fi blokk első darabját már egyáltalán nem lehetne abszurdnak nevezni. Az L3.0 (rendezte Alexis Decelle) tökéletes realizmussal mesél el egy utópikus történetet, annyira valósághűen, hogy igazából az avatatlan néző meg sem mondaná, hogy amit néz az animáció. A film CGI technikával készült, de nem lennék meglepve, ha néhány háttér valódi felvétel lenne, mert még a lerombolt Párizs is rémítően valósan jelenik meg az animált képen. Az ábrázolás az indexikalitás minden követelményét teljesíti, az pedig hogy a kakukktojás kompjúteranimációról van szó, csak erősíti a film realizmusát. A CGI ahelyett, hogy képkockánkénti mozgásillúziót keltene, hasonlót tesz, mint az élőszereplős film, valódi mozgást reprodukál – a mozgás valódi, még akkor is, ha a figurák nem. Az L3.0 fő figurája egy magányos robot, aki társaságot keres a kihalt városban. Elég egyszerű premissza, mégis hordoz egy mély, sokkoló mondanivalót, de ezt nem vágja a néző képébe. Én személy szerint az egész utolsó snittet végigborzongtam.

(Ajánlom mindenkinek, a film fönt van a stúdió YouTube csatornáján.

Érdekes példa arra, hogy a kompjúteranimáció hogyan NEM a realizmust szolgálja, az avantgárd blokk számos filmje, de elsősorban a Lusus Naturae (‘Szörnyszülött’, rendezte Gunnar Karlsson), mely a maga közel fél órás játékidejével szó szerint az őrületbe kergette a nézőket. Volt, aki kiment a teremből, a többiek meg kínjukban kacagtak. Aztán a filmnek olyan hirtelen lett vége, hogy az ember nem tudja nem föltenni a kérdést: vajon leállították a vetítést az egyre jobban eldurvuló közhangulat miatt? A Lusus Naturae ízig-vérig avantgárd film: non-narratív (bár történetmesélés foszlányait nagy jó indulattal bele lehet magyarázni), ábrázolásmódjában erősen ikonikus (még akkor is, ha ezt helyütt gusztustalan naturalizmussal fűszerezi), valamint talán nincs is annál nagyobb célja, hogy megbotránkozást keltsen – ezt pedig a közönség reakciójából ítélve, maradéktalanul teljesítette. Karlsson filmje előadásmódjában is avantgárd lett volna, ha a fesztivál szervezői ezt tekintetbe veszik, ugyanis első vetítésén a Lusus Naturae szegmenseit három különböző vásznon vetítették párhuzamosan, szimultán élményt teremtve, míg itt az Urániában a szegmenseket egymás után vetítették le, így a nézők már azon szörnyülködtek, hogy hanyadszor „indul már újra ez a rohadt film, megint jönnek azok a nyamvadt szemek”. A Lusus Naturae igazi avantgárd élmény lehetne, annak isteni – azonban sajnálatos módon élvezhetetlen, hacsak az ember nem fordul felé kellő megértéssel, iróniával és nyitottsággal.

A tárgyanimáció a maga plasztikusságával az animáció érdekes válfaja. Mozgásában jobban hasonlít a hagyományos módszerekhez, mint pl. a rajzfilm, hisz a tárgyak képkockánként animálódnak, világában mégis nagyon hasonlít a CGI filmekéhez, melyekben megépítik a világot, amiben aztán a szereplők mozognak és ezt egy virtuális kamera fölveszi. Ebben nagyon hasonló a tárgyanimáció, melyhez szintén díszletet, figurákat készítenek, hogy azokat animálva lefilmezzék – azzal a különbséggel, hogy míg a CGI terei virtuálisak, addig a tárgyanimáció magában a térben létezik, kézzel fogható. A bábok a tárgyanimációs filmekben szintén bárhol elhelyezkedhetnek az ikonikusság és indexikalitás skáláján. Erre példa lehet az erősen ikonikus gyurmaanimáció vagy a bár stilizált, de egyáltalán nem absztrakt figurák Henry Selick filmjeiben. A Coraline című filmjében is tapasztalható a bábfilmek egyik alapvetése: a bábok kísértetiessége. Ebből táplálkozik és erre épít például a zseniális Sandman című rövid animáció.

Az a kísértetiesség, melyet az Anilogue fesztivál horror blokkjában egyik film sem aknázott ki, pedig adná magát. A blokk egyik legjobb filmje így is stop-motion technikával készült. A LURE (rendezte Wunna Winter és Linda Luitz) világalkotása és figurái indexikusak, vagyis valósághűségre törekednek (a belvárosi gang például erősen realista), mégis nagyon számottevő, főleg a film történetében az abszurditás. Itt nem erősíti egymást a tartalom és a forma, mint az Ivan’s needben vagy a L3.0-ban, hanem szembemegy vele: egy látszólag reális, valósághű világ, melyben abszurd dolgok történnek – méghozzá nem is logikus módon. A LURE-ban a csavar nem eleme a cselekményvilág logikájánák, ezért ugyan meglepő, de nem olyan erős, mint a L3.0-ban. A LURE kellemes, nem éppen ijesztő, de alapfölvetése érdekes: azt meséli el, hogy nem a Farkas ette meg a Nagyit, hanem maga a Nagyi volt mindvégig a Farkas.

A 13. Anilogue fesztivál Animált éj című vetítésén az animációs filmeknek igen széles skáláját láthattuk. Volt perverzül abszurd rajzfilm remek humorral, erős képekkel operáló kompjúteranimációs disztópia borzongató befejezéssel, polgárpukkasztó avantgárd nonszensz és némi jópofa tárgyanimációs horror. Az animáció a maga nemében különleges, vannak dolgok, melyekben több lehetőséget rejt magában, mint az élőszereplős film. Ez a vegyes vetítés sokszínűségével, kreatív ötleteivel és remek filmjeivel éppen ezt támasztotta alá.