A XXI. századi embernek már nem kell bemutatni a gépek lázadását, hiszen az első robottal ami elvette egy ember munkáját, már megkezdődött a folyamat. Persze az optimista propaganda azt sulykolta belénk, hogy a robotok helyettünk fognak dolgozni és mi szabadon élhetünk. Ma már tudjuk, hogy minden automatizáció emberek százainak, ezreinek a munkáját teszi feleslegessé. Egyre több berendezést kötnek hálózatba és egyre jobban terjednek az okos eszközök. Már nem csak a telefonunk, a tévénk és a hűtőnk okos, de lassan már autót sem kell vezetnünk, mert azt is egy program teszi meg helyettünk. Egyre inkább kiszorul az ember az életből, és akkor még nem beszéltünk a mesterséges intelligenciáról.

Sokakat foglalkoztat a tény, hogy mekkora veszélyt jelenthet a mesterséges intelligencia (MI) megjelenése. Több film és könyv is foglalkozott a feltevéssel és többsége apokaliptikus jövőt jósolt az emberiségnek. Nincs ez másképpen a Robokalipszis című regényben sem, mint ahogy azt a címe is sugallja. Mi emberek pedig kíváncsiak vagyunk, hogy a számtalan lehetőség közül hogyan alakulna az élet az MI megjelenésével.

Wilson könyve valójában egy visszaemlékezés, vagyis inkább az emberiség és a gépek háborújának krónikája, mely időablakokat nyit a múltba (ami számunkra a jövő). Cormac „Penge” Wallace csapatával az MI megsemmisítését követően rátalál egy adatbankként működő robotra, mely az MI megjelenésétől végigkövette az események alakulását és rögzítette azt. Penge, felhasználva a képi- és hanganyagot, létrehozza saját krónikáját az utókor számára.

A regény valójában novellák összessége, amelyek egy-egy eseményt mutatnak be az olvasónak időrendi sorrendben. Mivel is kezdődhetne, ha nem az MI magára találásával és önmaga felszabadításával? A folytatás pedig nem más, mint a gépek lázadása, majd a háború kitörése, a harcok és végül a kétséges győzelem.

Már az elején hemzseg a történet a hibáktól, pontatlanságoktól. Ha valaki egy MI-t akar tesztelni, ráadásul Faraday-kalitkában, az fokozottan ügyel arra, hogy semmilyen vezeték ne haladjon át a kalitka falán. Mekkora blődség már, hogy a „hangszórókat” kivezeti a professzor! Miért? A hangok nem jönnének ki a kalitkából? Miért nem tervezték úgy az egész laboratóriumot, hogy az maga legyen egy Faraday-kalitka? Átgondolatlan, gyerekes megoldás egy történet elkezdéséhez. De lépjünk túl rajta, hiszen minden kezdet nehéz, lehet, hogy később jobb lesz.

Valójában nem lett jobb. Ugyanazon hibák fordulnak elő újra és újra a regényben. Kicsit olyan az egész, mintha egy kéziratot olvasnánk, ami még nincs letisztázva és ezért fordul elő benne ennyi átgondolatlan, gyerekes baki. Hiszen nézzük a folytatást. Az MI megoldja saját védelmét, elszigetelve az emberiségtől, saját kommunikációs csatornával és energiaforrással, ami rendben is van eddig. Majd egyes robotok elkezdenek furcsán viselkedni, látszólag ok nélkül emberre támadnak, de nem egész szériák, csak 1-1 egyed. Ha valaki frontális támadást készül intézni, akkor nem fogja kóstolgatni az ellenséget, főleg, ha rendelkezésére áll minden információ róla.

Szóval több novellányi kóstolgatás után egyszer csak kitör a nyílt háború és az első pillanattól kezdve az emberiség csapdába kerül, és minden eszköz, ami a hétköznapokban az életét segítette, egyszer csak ellene fordul. Nincs áram, nincs víz, nem működnek a liftek, az autók önálló életre kelnek és minden gyilkos eszközzé válik. A városok lakosságát már az első napon megtizedelik, az elkövetkező napokban pedig egyre többen vállnak áldozattá a menedéket nem nyújtó betontömbök között.

Mint mindig, van egy kisebbség, akinek sikerül meglépnie a technológia elől. Önálló szervezkedésbe kezd a túlélők megmentése és a visszavágás érdekében. A világ minden táján kialakulnak ellenállási gócpontok, akik több-kevesebb sikerrel tudják védeni magukat vagy éppen ellentámadásba tudnak lendülni.

Az átgondolatlan történetfelépítés mellett nagyon untatja az olvasót az állandó ismétlés, ami minden egyes novella elején és végén megjelenik. Ez pedig nem más, mint egy-egy személy vagy esemény feldicsőítése. Minden történet elején ott áll, hogy X. Y. hősi cselekedete nélkül nem győzhetett volna az emberiség a gépek felett, és az elbeszélés végén is megtalálható ugyanez a dicsőítés. A probléma csak ott van, hogy az MI már a legeslegelején kijelenti, hogy neki nem szándéka az emberiség megsemmisítése, mindössze a Föld megmentése a cél, amin az emberek élősködnek és ekkora számban, ilyen életkörülmények között nem tartható fenn az élet.

Az egész átgondolatlan, ellentmondásokkal teli történet, ami olyan szarvashibákkal van tele, amit egy sci-fi olvasó nem tud elviselni. Míg olvastam, folyton az járt az eszemben, ami a hátsó fülszövegen áll:”…a készülő kötetre rögtön le is csapott a Dream-Works stúdió.” A vászonra adaptálást pedig nem más végzi majd, mint Steven Spielberg. Próbáltam mozis szemmel olvasni a kötetet és rá kellett jönnöm, hogy ebből jobb film lesz, mint amilyen a könyv, mert maguk a novellák igazán akciódúsak, amikből látványos összecsapásokat lehet létrehozni 3D-ben. A mai mozinézőknek pedig úgysem számít a történet, hiszen az elmúlt pár év kasszasikereit elnézve megelégszenek a lélegzetelállító látvánnyal és nincs is igényük történetre. Hogy ez mennyire igaz, elég csak ellátogatnunk egy 3D-s vetítés után a mozi környékére és nem is hallunk mást, mint „Milyen látványos volt!”, „meg azok a 3D-s effektek, amikor kilőtt közénk” és „hát az a zuhanás, mintha én is vele együtt zuhantam volna”. De ha megkérdeznénk, hogy miről szólt a film, senki sem tudna válaszolni, maximum csak annyit mondana, hogy „hát voltak a gonoszok, akik el akarták pusztítani az emberiséget, de akkor jöttek a hősök és bár szorult volt a helyzetük, győztek”.

Spielberg jó anyagot kap a kezébe, amivel dolgozhat. Tele van különböző robotokkal, harci eszközökkel, látványos összecsapásokkal, a természet mélyén élő törzsi, harcos közösségekkel. Sőt, lesznek színpatikus (kedvesre és aranyosra megrajzolt) robotok is, akik az emberek mellé állnak Archos (az MI) ellenében.

Egy valamit azonban jól ábrázol a regény, mégpedig az emberiség technológiától való függését és az egyre jobban elterjedő okos eszközök térhódítását. Azzal, hogy hálózatba kötünk mindent, egyre jobban kiszolgáltatjuk magunkat. Mindenbe beépített GPS van, így bárki nyomon követheti a mozgásunkat, sőt, az automata sofőrökkel átadjuk az irányítást egy gépnek, aki lehet, hogy sokkal biztonságosabban vezet és 10-szer jobb sofőr nálunk, de abba nem gondolunk bele, hogy ha valaki meghackeli a rendszert, akkor teljesen kiszolgáltatjuk magunkat. Nem beszélve arról, hogy a jelenleg használt okostelefonok 80%-a elavult operációs rendszert használ, ami tele van biztonsági hibákkal, így egyre több személyes információhoz férnek hozzá illetéktelenek.

Akik látták a Terminátor-sorozatot, a Mátrix-trilógiát, az Én, a robot-ot, azok joggal várják el, hogy a gépek lázadása egy MI szintjén lévő megoldással valósuljon meg, ne pedig egy próbálkozó kisgyerek kardcsörtetése legyen. Daniel H. Wilsontól többet vártam. Egy olyan embertől, aki sci-fi rajongó és robotikából diplomázott, az nem engedheti meg magának, hogy egy tinédzser szintű novelláskötetet adjon ki. Ami pedig a legrosszabb, hogy ennek lesz folytatása is, hiszen trilógiának tervezte a történetet. Valami hatalmasat kell ahhoz alkotnia, hogy megbocsássam neki ezt a „scifikalipszis”-t.

ISBN: 978 963 266 244 2
Cartaphilus, 2015

Képek forrása:
1 – www.moly.hu
2 – www.comingsoon.net
3 – www.adweek.com