Hála az égnek csak a tartalmát olvastam el a filmnek és egyetlen előzetest sem láttam belőle. És jól tettem, mert így is meglepetésként ért, mivel előtte sehol sem láttam egyetlen jelenetet sem a filmből. Izgatottan ültem be a terembe, mert az elmúlt időben egyetlen alkotást se láttam volna, amire egyértelműen rábólintanék, hogy „ez igen.”

A szoba érzelmek egész skáláját vonultatja fel, és így igyekezik berántani nézőjét a film világába. Vajon sikerül elérnie célját? Ne haladjunk ennyire előre, nézzük meg mivel is dolgunk! A történet szerint Jack és édesanyja, Joy a szobába élik mindennapjaikat. Ez a legjobbik esetben is csak 10 négyzetméteres helyiség jelenti Jack számára a világot. Ami a szobán kívül van az elképzelése szerint csak az űr. Itt játszik, tanul, tévézik és él gondtalanul, amíg 5 éves nem lesz. Ekkor közli vele Joy, hogy annak a falnak, amit ők látnak, van egy másik oldala is és ott a valódi, létező világ terül el. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen fiatal kis srácnak ezen kijelentés után millió kérdése támad, arról nem is beszélve, hogy egészen eddig az információig csak a szoba létezéséről tudott, amit anyja töltött meg élettel, hogy így biztosítson fia számára egy tűrhető és szerethető környezetet. Miután ezt az újdonságot sikerül némiképp feldolgoznia, közösen nekilátnak a menekülési tervnek, hogy végre kiszabadulhassanak a négy fal fogságából, és ezáltal kiiktassák életükből a csak Öreg Nicknek nevezett apát, aki Joyt már 7 éve tartja fogva.  Ezt az információt ha nem gond inkább hagyom ködbe veszni, mint ahogy azt is, hogy min mennek ketten keresztül, miután kiszabadulnak a szobából.

A filmet nem a sztori, hanem a színészek viszik el a hátukon. Brie Larson és Jacob Tremblay brillírozik a szerepükben, mindkettejüktől a lehető leghitelesebb alakítást kapjuk. Larson a szerető és védelmező anyaként nyújt nagy valószínűséggel Oscar-díjas alakítást, míg Tremblay a maga 10 évével sokkal idősebb színészkollégáit megszégyenítően prezentálja a meglepődött kisfiút, aki számára a szó szoros értelmében a szabaduláskor tárul ki a világ.  A rendező, Lenny Abrahamsont is dicséret illeti, mivel a szabadulás után nem hagyja szétesni a filmet, azaz nem különül el a szobában és az azon kívül látott cselekmény sem. Valamint az, hogy hogyan tudták megoldani azt, hogy abban a kicsi fészerben forgatták le a szobás jeleneteket még most sem értem. Továbbá kiemelném a zenét, ami bár a film nélkül is megállja a helyét, de igazán mégis csak azzal együtt működik. Olyan szinten ad egy plusz lökést a filmben látható érzelmeknek, hogy ember legyen a talpán aki miután véget ért a stáblista nem morzsol el pár könnycseppet. Egy szó, mint száz. Hiába sikerült rövidre az írásom higgyétek el, hogy bőven van ebben a filmben potenciál. Egy igazi érzelmi hullámvasút, amit mindenkinek át kell élni.