„Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.

Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be.”

Nos, én végigolvastam a könyvet. Amit pedig a következőkben leírok, az esetleg sértheti a King rajongók lelki világát, így megkérem őket, hogy csak saját felelősségre görgessenek tovább.

A Hosszú Menetelés nem szól másról, mint egy minden évben megrendezett „valóságshow”-ról, ahol 100 tinédzser fiú (férfi uralom) nekivág a halálig tartó menetelésnek. A sétagalopp május 1-jén 9:00-kor indul, és addig tart, míg a végére csak egy menetelő marad. Aki nem bírja és kiesik a sorból, azt kivégzik. Aki lassabban gyalogol, mint négy mérföld/óra, azt figyelmeztetik. Három figyelmeztetés után pedig kivégzik. Egy figyelmeztetés egy óráig érvényes, azaz, ha összegyűjtünk hármat, akkor a következő három órában szednünk kell a lábunkat, mert a negyedik figyelmeztetés egy golyó lesz a fejben. Körülbelül ennyi a történet is.

A fülszöveg rögtön azzal kezdődik, hogy totális diktatúra uralja Amerikát. Nem tudom, hogy ezt a fülszövegíró honnan szedte, de gondolom valaki súgott neki, ugyanis King nem nagyon kacsingat ki a menetelés leírásából. Nem tudunk meg sokat a fennálló rendszerről, mindössze annyit, hogy aki sokat jártatja a száját a rezsim ellen, azt a különítményesek elviszik. Itt a hangsúly a „sokat” szón van. Ráadásul egy diktatúrában nem fog az ember szájalni az erőszakszervezet képviselőjével. Egy elnyomó rendszerben, ha az ember átszakítja a kordont, a legkevesebb, hogy kap egyet a gumibotból, nem pedig udvarias visszaküldésben lesz része.

Az izgatta legjobban a fantáziámat, hogy miért jelentkezett ez a száz fiú egy olyan menetelésre, ami a biztos halált jelenti 99 számára. Kiugrási lehetőség? Az egyetlen lehetőség? De mire?! Aki figyelmesen olvassa a regényt, az észreveheti, hogy az egy-két elhurcoláson kívül más problémájuk nem volt ezeknek a fiataloknak. Megvolt szinte mindenük. Nem panaszkodtak a rendszer igazságtalanságára, aki dolgozott, az nem maradt éhen. Tanulhattak, sportolhattak, olvashattak, könyvtárba járhattak. Akkor mégis miért jelentkeztek? Nos, ez az, amire a regény végén sem kaptam választ. Így levontam a következtetést: idióta, unatkozó fiatal fiúk, akik azt hitték, hogy övék a világ és úgy érezték, hogy sérthetetlenek. Az első kiszámolásnál azonban rá kellett jönniük, hogy ez a valóság, és ebből nincs kiszállás. Pedig a résztvevők többsége tanult fiatal volt, akik a beszélgetések folyamán többször idéztek klasszikus regényekből.

Mint már említettem, King nem nagyon tekinget ki a menetelésből. Garraty áll a történet középpontjában és a körülötte gyalogló pár fiú. Az ők testi és lelki vívódásukat követhetjük nyomon, és néhány röpke pillanatra megtekinthetünk egy-két emlékképet a múltjukból. Személyiségfejlődés sincs a regényben, hiszen aki bunkó volt az első pár oldalon, az az is maradt a végéig. Az olvasót így nem zavarják meg nagy gondolatok, vagy esetleg olyan kérdések, melyeken elgondolkodhat. Amit kap, az görcs, feltört lábak, foszladozó cipők, eső, szél és a szükségletek leírásai (főleg a különböző állapotú ürítéseké).

A figyelmes olvasó, aki valami rejtett értelemre próbál vadászni a sorok között, az a következő mondatra biztos felkapja a fejét: „Garratynek a történelemkönyvekben látott fotók jutottak eszébe a német légitámadásokról, amelyeket a II. világháború utolsó napjaiban intéztek Amerika keleti partja ellen.” Tehát ez egy alternatív történelmi regény! Csak az a baj, hogy nem tudjuk meg, ki nyerte a háborút! Talán a németek? Ők vezették volna be a „totális diktatúrát”? Nem, ugyanis jó pár oldallal később a következőket olvashatjuk: „Ezt New Hampshire kormányzójának képe követte, aki még 1953-ban úgyszólván egy szál maga rohanta le a santiagói német atomtámaszpontot, és a radioaktív sugárzás miatt elveszítette az egyik lábát.” Igen, ebben a két idézetben bújik meg az összes történelmi tény, ami a regényben szerepel.

A regény nemcsak unalmas, hanem nem is szól semmiről. Többen is a zárt világot emelték ki, amiben az egész játszódik. Egy zárt világban mindig a benne lévő szereplők lelki vívódásai állnak központba, ahol magára az egyénre koncentrálhatunk. Itt erről szó sincs. Mindössze annyit tudunk már az elejétől fogva, hogy Garraty előtt két út áll: vagy ő nyeri meg A Hosszú Menetelést, vagy ő lesz az, aki a cél közelében elbukik. Persze számíthatunk arra, hogy pár ponton nagyon közel lesz a kiszámoláshoz, de abban biztosak lehetünk, hogy 98 fiút túl fog élni. Ez csak még jobban erősíti a regény sablonosságát.

Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a műnek nincsenek pozitív oldalai. Le a kalappal King előtt, hogy több mint háromszáz oldalon keresztül úgy tudott írni a semmiről, hogy nem vágtam minden oldal után a sarokba a könyvet. Nem ismételte magát, és a kivégzéses jeleneteket is exponenciális görbére fektette, így a vége már szinte sorozatlövésnek tűnt.

Végül nézzük a fülszöveg utolsó félmondatát: „az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be.” Alma és körte, körülbelül olyan ez az összehasonlítás is. Az élet kegyetlen, és nagyon sokszor mi is kétségbeesettek vagyunk, mégsem mondjuk azt, hogy az életünk olyan, mint az Éhezők viadala, de még nem is egy Hosszú Menetelés.

Nincs ok-okozat, csak menetelés és halál. Lehet, hogy a King rajongóknak ennyi elég a borzongáshoz, de nekem nem. Nekem magyarázatra, tartalomra is szükségem van. Ez inkább hasonlít egy vágóhidas történetre, ahol a végén a feldolgozott hús a kukában köt ki, mert nem kell senkinek.

ISBN: 978 963 4052 01 2
Európa Kiadó, 2015

1 – Európa Kiadó
2 – Geek Binge
3 – LiteraryTraveler
4 – Deviant Art – mahendrasaja