Az idei év eddig főleg a szuperhősök összecsapásáról szólt, mind a Marvel, mind a DC prezentálta a saját verzióját, kisebb-nagyobb sikerrel. Az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Batman vs Superman is valamennyire megosztotta a közönséget, ám inkább az utóbbi kapott negatívabb kritikákat. Ennek mibenlétét és főleg a két stúdió közti különbséget szeretném bemutatni pusztán saját meglátásom alapján. Figyelem, provokatív cikk következik!

A 2000-es évek közepén a Marvel Studio fejesei arra a döntésre jutottak, hogy kiépítenek egy ismert képregényhősökből álló filmes univerzumot, külön bemutatva az egyes karakterek eredettörténetét, és a végén összeereszteni őket egy monumentális blockbusterben. Az első felvonás 2008-ban indult a Vasemberrel, ugyanebben az évben jelent meg A sötét lovag a’la Nolan, ami bár egy külön- és önálló trilógiába tartozik, máig a legjobb Batman filmként tartják számon. Nem sokkal később érkezett a Vasember 2 (2010), majd az Amerika Kapitány és a Thor (2011), 2012-ben pedig berobbant a Bosszúállók, ami ma is az egyik legkedveltebb és legsikeresebb képregényfilm. A Marvel lezárt egy sikeres első szakaszt, ezalatt a DC-nél Nolan végzett a denevéremberrel, kaptunk egy többé-kevésbé működőképes Watchmen adaptációt, és pár olyan filmet, aminek a létezését is el kéne felejteni (Jonah Hex, Zöld Lámpás). A Bosszúállók sikere után a DC észbe kapott, hogy nekik sem ártana egy hasonló univerzumot felépíteni, így 2013-ban piacra dobták Az acélembert, megerőszakolva szegény Superman karakterét, de erről később. Ez az év azonban a Marvelnek sem alakult túl jól, a Vasember 3 és a Thor 2 is jóval gyengébbre sikeredett, mint az előző filmek. 2014-ben viszont két remekművel gazdagodtunk, az Amerika Kapitány 2: A tél katonája és a Galaxis Őrzői egyenesen új szintre emelték a zsáner világát, majd jött a szintén sikeres Bosszúállók 2: Ultron kora, bár sokak szerint a színvonal alulmaradt az első részhez képest. Ezzel és a szórakoztató, ám nem kimondottan maradandó élményt nyújtó Hangyával zárult 2015-ben a Marvel második fázisa, eközben a DC háza tájékán mély csend honolt. Ennyit a történelemről.

Az egyik legszembetűnőbb különbség a két stúdió között a filmek hangulata: míg a Marvelnél a könnyedebb, viccesebb stílus volt jellemző, addig a DC inkább komolyabbra vette a figurát. Alapvetően ez nem jelentene problémát, ám a rendezők olykor hajlamosak túlzásba esni, emiatt pedig a végeredmény nevetséges és/vagy élvezhetetlen. A DC számomra érthetetlen okokból kifolyólag Zack Snydert választotta állandó rendezőjének, akinek vizuális technikája valóban élvezetes, ám ha történetmesélésről van szó, csúnyán kudarcot vall. Ezt bizonyította Az acélember is: Superman egy antipatikus, nyafogó kisfiú, aki még ráadásul gyilkolni is képes, ami totálisan szembemegy a jól ismert cserkészlelkű hős moralitásával; a mellékszereplők kidolgozatlanok és feleslegesen szerepelnek bizonyos jelenetekben; a szerelmi szál alulmúlta az Alkonyatban látottakat; történet és logikus felépítés szempontjából pedig inkább hasonlított egy Transformers X-re. Erre alapozza a DC a hőn áhított univerzumát, ám ezek után épeszű ember inkább olyasvalakire bízná a rendezést, aki ismeri az alapanyagot és nem csupán nagybetűs ’DARK’ filterrel meg értelmetlen zúzós-rombolós jelenetekkel viszi vászonra a művet.

Elérkeztünk a jelenhez, márciusban a Batman vs Superman, májusban a Polgárháború hódított a jegypénztáraknál, és már egy laikus nézőnek is feltűnhettek a két film közti különbségek, illetve problémák. Az utóbbiról már írtunk egy részletesebb kritikát, itt csak annyit emelnék ki, hogy a Russo fivérek ismét képesek voltak valami újat mutatni, és megalkották a Marvel eddigi legkomolyabb, legérettebb filmjét. Ez a hangulat itt tökéletesen működik, ellenben a DC-nél egyre erőltetettebb a túlzott komolykodás. A BvS-ben sajnos visszaköszönnek ugyanazok a hibák, amik az előzményt jellemezték (béna forgatókönyv, béna történetvezetés, béna Superman), sőt még többet is találhatunk: ripacs, irritáló Lex Luthor, totál felesleges és semmilyen Doomsday, szintén felesleges JLA cameók, valamint ahogy véget ér a két címszereplő 5 perces (!!!) verekedése… na az minden kritikán aluli (Martha pls). Azonban hozzátenném, hogy vannak pozitívumok is: Ben Affleck kiváló választás volt Batman szerepére, Gal Gadot is remekel Wonder Womanként, Jeremy Irons pedig szimpatikus Alfred, az ő jeleneteik képesek valamennyire elfeledtetni a többi szörnyűséget. Az a legrosszabb, hogy először egy érdekes és fontos kérdést vet fel a film: mit tegyünk, ha leszáll közénk egy „isten”, és milyen jogai vannak, avagy korlátozhatjuk-e bármiben, de a válasz a végén is csak lóg a levegőben, és szerethető karakterek híján még szimpatizálni sem tudunk velük, maximum vérre szomjazva drukkolunk az egyiknek, hogy verje be a másik képét. A várt csoda azonban elmarad, Bats és Supi egy kis csihi-puhi után világi jó haverok lesznek, majd egy súlytalan és szemet sértő CGI csata Doomsdayjel, aki még az utolsó pillanatban megöli Supermant, ez viszont együttérzés helyett megnyugvást vált ki a nézőből. Ha egy szóval kéne jellemeznem a filmet, az összecsapott lenne a legtalálóbb, vannak jó ötletek, amikből később nem lesz semmi, vannak jó szereplők, ám ők sem elegendőek ahhoz, hogy elvonják a figyelmet az illogikus történésekről.

Bármennyire is fájó beismerni, de Zack Synder NEM jó rendező és az alapműveket csak látásból ismeri, vetett egy pillantást a The Dark Knight Returns és a Death of Superman borítójára, onnantól kezdve pedig saját meglátása szerint cselekedett, aminek a nézők látták kárát. Hiányzik belőle az a tisztelet és odaadás, ami Joss Whedonnál és Russo-éknál tisztán megfigyelhető, ők ugyanis bevallottan rajonganak a képregényekért, ismerik a hősöket, és tudják hogyan emeljék vászonra az eredeti történetet. Hasonló kérdés merül fel a Polgárháborúban is (szuperhumánok jogai és korlátozása),  de mivel évek óta figyelemmel kísérjük a Kapitány, Vasember és társaik jellemét, az ő összecsapásuk sokkal súlyosabb, mint egy rosszul kidolgozott és egy „új” karakter farokméregetése. Ráadásul Bucky bevonása még élesebbé tette a konfliktust, és a Kapitány egy idő után már nem a szabadságért, hanem saját érzelmei által vezérelve a barátjáét harcolt, ezáltal emberközelibbé vált, akárcsak Stark, aki a szülei halálát akarta megbosszulni. Életszerűbb, hitelesebb, indokoltabb ez a megközelítés, a mellékszereplőkre pedig szintén több figyelmet szenteltek, mint a BvS-ben. Új, izgalmas hősöket mutattak be, akik nem csak fél perc erejéig jelentek meg, sőt, az egyikük tökéletes mellékszálat kapott (Fekete Párduc), emellett olyan apróságokra is figyeltek, mint Skarlát Boszi és Vízió kezdetleges románca (a képregényben össze is házasodnak). Ami furcsa lehetett a nézőknek, az az, hogy a végén Kapiék nem egy megalomán, világuralomra törő szupererős egyénnel állnak szemben, hanem egy egyszerű emberrel, aki bosszúra szomjazik, ám az ő indítékai is érthetőek és együtt tudunk érezni vele. Kisebb mértékű motiváció, mégis hatásosabb eredmény. Ellenben Lex Luthor pusztán unatkozott és szórakozás gyanánt ugrasztotta össze a két szerencsétlent – jó, ezen kívül utálja Supermant, de hogy miért, az már nem derül ki (gondolom nem azért, mert unalmas és egydimenziós a karaktere).

Röviden ennyit szerettem volna írni, ismét hangsúlyozom, hogy a személyes véleményemet fejtettem ki. Most már le se tagadhatnám, hogy Marvel-párti vagyok filmek szempontjából. Ettől függetlenül szívesen néznék már egy lehengerlő filmet a DC-től, ám amíg inkompetens emberek dolgoznak rajta, addig sok jóra nem számíthatok. Végezetül annyit, hogy a legnagyobb különbség számomra a két stúdió között az, hogy a Marvel szuperhősfilmeket gyárt, a DC viszont akciófilmeket szuperhősökkel, ez pedig két teljesen külön dolog.