Ám sajnos a magyar filmnek nincsen régi nagy híre. Voltak (és vannak) persze jó magyar filmek, s van három Oscar-díjunk (A légy, Mephisto, Saul fia) nem kevés egyéb nemzetközi elismerés mellett, de tény, hogy a legtöbb ember manapság szívesebben néz külföldi filmet moziban, mint hazait, akár jobb, akár rosszabb, mint a magyar termés. A következőkben vizsgáljuk meg, miként illeszkedik Fazekas Csaba Swing c. filmje a magyar filmtörténetbe, s mutat túl azon, egyetemes tömegfilmes áramlatokat is meglovagolva.

Az elmúlt évtizedekben (a hetvenes évekig visszamenőleg) világossá válhatott, hogy a magyar filmkészítők utoljára a harmincas években álltak elő igazán jó műfaji filmmel, azután mindent a túlzott művésziség jellemzett (köszönhetően a korabeli kultúrpolitikának és sznobériának). Erre remek példa a Talpuk alatt fütyül a szél, mely bár készen állt arra, hogy új műfajt teremtsen, az easternt (a westernre hajazó betyárfilmet), de nem járt sikerrel. A magyar filmgyártásból ugyanis hiányzik a mítoszok és archetípusok hagyománya, filmrendezőink pedig művészi beállítottságúak (köszönhetően tanáraiknak), ezért képtelenek elszakadni a lassú, analitikus stílusú, mély játékfilmektől. A felszínesség pedig ebben az esetben erény lenne. Készültek ugyan jó magyar műfaji filmek (mint például a remek thriller, a Dögkeselyű), mégsem volt az elmúlt évtizedekben egységes kommerszfilmes kultúra. A szerzői filmek egyeduralma ellen nem tehettek semmit az elvétett dögkeselyűk, pedig az egészséges filmgyártás alapja a műfaji- és művészfilmek egyensúlya és egymásra hatása lenne.

A rendszerváltás után a magyar film igyekezett összeszedni magát, de nem volt átalakulás a filmművészetben, hiába tűnik markánsnak a korszakhatár. Továbbra is a művészfilmek voltak meghatározóak. Készültek zsánerfilmek, de ezek legtöbbje nem igazán nevezhető teljes joggal tömegfilmnek. Az alkotók reflexíven viszonyultak az adott műfajokhoz, sajátosan értelmezve újra a zsáner kereteit. Az egyik legsikeresebb rendszerváltás utáni magyar film (persze a Saul előtt) Antal Nimród Kontrollja volt, mely bár mutat műfaji jegyeket (erős thriller és slasher elemek), de a film mégis kifejezetten művészi (vagy midcult), rendezője pedig, lássuk be, nem teljesen magyar. A műfaji palettát itthon főként nem túl erős romantikus komédiák (S.O.S. Szerelem!) és amerika-majmoló vígjátékok színesítették (Valami amerika, Üvegtigris, Magicboys), a Swing sem különb tőlük, de műfajiságában túlmutat a magyar miliőn és levet magáról bármiféle artisztikumot.

Művészfilmes képkompozíció és metaforikus jelmezek a műfaji alapú Kontrollban.

Nem azt mondom, hogy Fazekas Csaba Swing című filmje elérte azt, amit a magyar film nyolcvan éve képtelen, hisz az egészséges és folyamatos műfajfilmes kultúra kialakulásához még rengeteg munka van hátra, de véleményem szerint, a Swing (Andrew G. Vajna paternalizmusának szárnya alatt) elindította a magyar műfaji filmet a helyes úton. Igényes, szórakoztató zenés vígjáték, remek színészekkel (Törőcsik Mari és Kulka János fenomenálisak), egy adag nevetéssel és csipetnyi szívvel.

A film műfaji elemeiben tökéletes, s a cselekményt egy olyan meglévő, működő kommerszfilmes sémára húzza rá, melyet A bosszuállók című, nem is kicsit sikeres film is alkalmazott: össze-nem-illő, egyénített karaktereknek kell összedolgozniuk a nagyobb jó érdekében, s a végső „csatára” egy mindnyájuk által kedvelt szereplő halála hozza őket össze. Ez nem csak azt jelzi, hogy a Swing igyekszik bekapcsolódni a nemzetközi filmes trendekbe, hanem azt is, hogy végre mer teljesen kommersz lenni, minden művészfilmes analízis nélkül. Ez a megjegyzés egyáltalán nem ironikus, a jó műfaji film legyen egyértelmű, alapuljon a közös mítoszon (jelen esetben a sztárok mítosza és kultusza) és „ne kérdéseket tegyen föl, hanem válaszokat adjon” (Gelencsér Gábor). Ezeket pedig a Swing kifogástalanul kielégíti.

Három különböző korú nő és három női sors áll a Swing középpontjában.

Nagy erőssége a filmnek, hogy a női figurákat nem kliséknek ábrázolja (s hogy nők és női problémák állnak a középpontjában). Ez műfaji filmekben (főleg Hollywoodban) ritkaság. Ez látszólag szembemegy fönti érvelésemmel, miszerint a Swing ízig-vérig műfaji film, de a zsánerekben való alkotás nem várja el a folytonos, revízió nélküli ismétlést. A műfajok az állandóságra és a variációra épülnek.  A Swing pedig a zenés film műfajában is remek: kiváló, hangulatos muzsika és fergeteges poénok színesítik (bár néhány nevetést más művekből kölcsönöztek – lásd a Vaskabátok egyik emblematikus poénját, melyet minden változtatás nélkül saját szereplői szájába ad a Swing).

Amikor annak idején (lassan két éve) megírtam ezt a cikket, ezzel a bekezdéssel zártam: „Azért merem állítani, hogy a Swing elindította a magyar filmet a jó úton, mert nem csak mint műfaji film állja meg tökéletesen a helyét, hanem sikeres is: a közönség szereti, fogynak rá a jegyek, az előadás végén pedig, ahol én is voltam, még tapsoltak is. Reméljük, Fazekas Csaba több lehetőséget kap majd a jövőben rendezni és sokan a nyomdokaiba lépnek majd. Akkor talán újra sikeres lesz a magyar film, s a műfaji- és művészfilmek egymásra hatásából születik majd egy új Mephistónk.”

Úgy tűnik Andy Vajna és a Swing tényleg elindítottak valamit, mert azóta lett egy új Mephistónk, akit Saulnak hívnak.