Mindegy, hogy Vietnam rommá lőtt városaiban és dzsungeljeiben vagy Irak sivatagjaiban zajlik a küzdelem, a háború teljesen felemészti a benne harcoló katonák és civilek idegeit. Stanley Kubrick Acéllövedéke és Sam Mendes Bőrnyakúak című filmje számos hasonlóságot mutatnak fel, mégis külön utakon járva mutatják meg mindazt, ami a háború különböző frontjain zajlik.

Mind az Acéllövedék (Full Metal Jacket), mind a Bőrnyakúak (Jarhead) irodalmi adaptációk, melyek az amerikai tengerészgyalogság kegyetlen világát tárják fel.
Stanley Kubrick régi álma volt, hogy egy olyan filmet készítsen, ami a háború elementáris jelenségét ragadja meg. Amikor pedig kezébe került Gustav Hasford The Short Timers című vietnami háborús kisregénye, megtalálta a tökéletes kiindulási pontot egy brutálisában is humoros és őrült mozi megalkotásához. Jórészt ismeretlen színészekből álló szereplőgárdát toborzott, köztük egy valódi vietnami veteránt, R. Lee Ermey-t. Ermey eredetileg katonai tanácsadóként segédkezett volna a produkcióban, de Kubrickot annyira meggyőzték a szabadszájú katona improvizált instrukciói és sértegetései, hogy neki adta a kíméletlen Hartman őrmester szerepét. Vincent D’Onofrio 20 kilót hízott, hogy magára öltse az ügyefogyott bakából eszelős gyilkossá váló Pyle közlegény alakját. Kubrick zsarnoki természete pedig garantálta, hogy az egész stábból képességeik legjavát hozza majd ki. Kubrick a közhelyes dzsungelharcokkal ellentétben főleg városi háborúskodást forgatott, melyet ráadásul Kelet-Londonban vettek fel, mivel a rendező valósággal gyűlölt utazni. Szerencséjére rendelkezésére állt egy francia cég által épített elhagyott gyártelep, mely nagyon hasonlított az indokínai gyarmati építkezésekre.

A Bőrnyakúak Anthony Swofford, a ’91-es első öbölháborút megjárt tengerészgyalogos azonos című munkájából született. Sam Mendesre láthatóan nagy hatást gyakorolt az Acéllövedék, így számos olyan elemet találhatunk, melyben a Kubrick előtti tisztelgés fedezhető fel. Ilyen például a kiképzés brutalitása, valamint a hazafias filmek hős katonáitól merőben eltérő jellemábrázolás. Ugyanakkor nem Sam Mendes találmánya az az áhítatos tisztelet, mellyel az öböl-háború tengerészgyalogosai tekintenek Vietnamban harcolt elődeikre. A katonák teljes átéléssel nézik az Apokalipszis mostot, de nagy rajongói A szarvasvadásznak is, melyek a téma talán legmeghatározóbb munkái közé tartoznak. Egy jelenetben viszont az is kitűnik, hogy a vietnami öregfiúk is elismeréssel adóznak utódaik munkájának – bár valószínűleg ők jobban megdolgoztak a plecsnikért, mint ifjonc kollégáik.

A hiedelemmel ellentétben ugyancsak nem Kubrick találmánya az az eskü vagy ima, mely mind az Acéllövedékben, mind a Bőrnyakúakban hallható; „Ez az én puskám. Sok ilyen van, de ez az enyém…”. Valójában ez a szöveg olyan hosszú, hogy a teljes változata egyik filmben sem hangzik el, az amerikai tengerészgyalogosok között viszont afféle krédóként tartják számon.

Sam Mendes azontúl, hogy egyértelműen mintaként támaszkodott az Acéllövedékre, tovább is gondolja azt Anthony Swofford beszámolójának nyomán. A Bőrnyakúak tengerészgyalogosai éles harci tevékenységeket csak ritkán folytatnak és a legtöbb katona egyetlen puskalövés nélkül teljesíti szolgálatát a háborúban. Ennek oka, hogy az öbölháborúban a főszerep nem a gyalogságnak, hanem a légierőnek, a műholdas és robotrepülős felderítésnek és a lézeres célzású „intelligens bombáknak” jutott. A tengerészgyalogosok gyakorlatilag hónapokat töltöttek azzal, hogy a szaudi olajmezőket védelmezzék Szaddam Husszein seregeitől, miközben gyakorlatilag megette őket az unalom. A Bőrnyakúak tehát leginkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen hatással van az eseménytelenség az olyan emberek elméjére, akiket egyértelműen harcra készítettek fel. Az unatkozó bakák önkielégítenek, pajzán tréfákat folytatnak, közben pedig elméjük szépen lassan megadja magát a várakozásnak. Érdekes háttér adalék lehet, hogy az öbölháborúban résztvevő veteránok közül sokan panaszkodtak visszatértük után különféle betegségekre, melyhez valószínűleg az ott alkalmazott vegyi fegyverek és uránium magvas lőszerek is hozzájárulhattak (ezt sokan öbölháborús szindrómának nevezik).

Az Acéllövedék bár szemtől szembeni küzdelmet szintén nem ábrázol, nem az unalom és az üresen eltelt idő az, ami a néző eszébe jut a film megtekintése közben. A katonák Vietnamba kerülése után ugyan eltelik némi holtidőszak, de Kubrick gyorsan átadja a terepet az izgalmaknak. A Bőrnyakúak viszont egy speciális helyzetet ábrázol és valószínűleg nem minden háborút átélt veterán tartaná olyan lassú folyásúnak a háborút, mint ahogyan ezt Mendes elénk tárja. Kubrick látásmódja sokkal általánosabb igazságokat fogalmaz meg. Az Acéllövedék tulajdonképpen több rokonságot mutat a rendező korábbi darabjával, a Mechanikus naranccsal, mint pl. a Ryan közlegény megmentésével. Az Acéllövedék nemcsak a háborúról kíván szólni, hanem az emberi alaptermészetről, benne az örök kettősséggel. Ezt fogalmazza meg a főhős Joker közlegény, aki egyszerre hord békejelvényt a mellényén és „born to kill” feliratot a sisakján.

Míg az Acéllövedékben egyértelműen R. Lee Ermey lopja el a show-t (pedig nem is ő a történet főhőse) színészi játék terén, a Bőrnyakúak színészei több lehetőséget kaptak a kibontakozásra – kivéve persze Fenyő Ivánt, akinek jelenetei a vágószoba padlóján landoltak. Jake Gyllenhal helyenként frenetikus a szinte már őrült Swoff bőrében, de Peter Skarsgard és Jamie Foxx is kitesznek magukért.

Mindkét mozi erősen épít a korszak hangulatára és az abban hallható zenékre. Ez sokkal szignifikánsabb az Acéllövedék esetében, mivel a ’60-as évek muzikális világa azóta kultikussá nemesedett. De az öbölháború környékének zenei világa is mutat jellegzetességeket, például a Nirvana felcsendülésével.  A két filmtónusa meglehetősen hasonló, bár az Acéllövedék humora sokkal sötétebb a Bőrnyakúakénál. Utóbbi film viszont elköveti hőseinket a hazatérésig és a civil életbe való beilleszkedésig. Itt kristályosodik ki az alkotás fő mondanivalója; a katona mindig katona marad, aki örökre a sivatagban ragad.

Melyik filmet is válasszuk tehát? Általánosabb igazságai és sötét humora miatt az Acéllövedék helye egyértelműen a felülmúlhatatlan klasszikusok között van, de a Bőrnyakúak is büszkén foglalhat magának pozíciót nem csak a jól sikerült omázsfilmek, de az igazán kemény háborús opuszok között is. Eltérő szemlélete, laza, de nyers humora minden mozikedvelő néző számára figyelemreméltó alkotássá teszi. Ha pedig mindkét filmet megtekintjük, azok a bizonyos mondatok nekünk is örökre emlékezetünkbe vésődnek; „ez az én puskám. Sok ilyen van, de ez az enyém.”