Martin Scorsese a világ egyik legjobb rendezője. Számtalan műfajban alkotott, illetve alkot a mai napig. Egyik filmje sem hasonlítható össze a másikkal, annak ellenére, hogy átfedések azért szoktak lenni. A film mesteréről beszélhetünk, amikor az ő műveit vesszük górcső alá. Annak ellenére, hogy a média mostanában felfújta, és igencsak negatívan kezeli az ő nevét, (Marvel ‘botrány’) tagadhatatlan, hogy egy megkerülhetetlen alkotóról van szó.

Hamarosan mozikba kerülő új filmje, Az ír kapcsán pedig végig veszem azokat az alkotásait, amik úgymond szellemei előzményként szolgálnak. A lista nem hosszú, maguk a filmek annál inkább, de maximálisan megérik (nagyrészük) időt fektetni beléjük. 

Aljas utcák (1973)

Rendezőnk első komolyabb sikere. Az erősen életrajzi ihletésű alkotása bár még erősen kezdetleges, már felfedezhetők a későbbi, markáns stílusjegyei. Piti, kezdő gengszterek mindennapjait látjuk, élükön Charlie-val, aki megpróbál a maga módján az erkölcs helyes útján járni. Persze ez nem olyan egyszerű, pláne nem egy ilyen világban. A komoly tematika ellenére egy könnyedebb darabról beszélhetünk, pláne a későbbiek viszonylatában.

Hétköznapi helyzeteknek lehetünk tanúi, életszagú párbeszédeket hallhatunk, és ahogy a való életben is szokott lenni, ezeken nevethetünk is, vagy el is komorodhatunk. Zenehasználatban már itt a csúcson volt Scorsese. Többek között Rolling Stones is felcsendül egyes képsorok alatt. Annak ellenére, hogy már itt pár film volt a háta mögött, még nyugodtan használhatjuk a kiforratlan jelzőt. Egyes jelenetek kicsit túl vannak húzva, bizonyos párbeszédek túlírtak. Valahogy az az érzése az embernek, hogy jó ez, de valami több kellene. Ez pedig a későbbiekben be is következett.

Nagymenők (1990)

Az első, klasszikus értelemben vett gengszterfilmje. Henry Hill életének harminc évét feldolgozó film mára a kultikus alkotások közé került. Az évek alatt, több filmes tapasztalattal rendelkező rendezőnk ezúttal sem okoz csalódást a nézőinek. A Nagymenők nyers, erőszakos, ugyanakkor a maga módján mégis szép. Annak ellenére, hogy bemutat egy idealizált világot egy ember szemén keresztül, le is rombolja azt. Látjuk a csillogást, a kígyózó embertömeget az étterem előtt, a finom ruhákat, a vastag papírpénzkötegeket, de nemcsak ezen van a fókusz, hanem a karaktereken. Természetesen nem használhatták figurák valódi neveit, mégis a szövegeik alapján el tudjuk képzelni, milyenek voltak a valóságban. 

A Keresztapához hasonlóan itt is nagy hangsúlyt kap a családi, magánéleti háttér a gengszterlét mellett. Láthatjuk a kettő közötti ellentétet, illetve az összepasszolást. Ehhez illeszkedik a mesteri a zenehasználat, illetve a kameramunka. A főszereplő felemelkedését szimbolizáló éttermi bevonulás a filmtörténelem klasszikus jelenete. Egyszerűen magával ragadó. A színészekre egy rossz szavunk nem lehet. Mindenki lejátssza még a csillagokat is az égről, ha nem többet. Mindezt azért, hogy hitelesen át tudjanak adni egy történetet. Egy történetet egy fiúról, aki gengszter akart lenni, és végül az is lett. Hosszú évekig élt boldogan, vért és pénzt hagyva maga mögött. Majd egyszer csak valami rossz irányba fordult, és a figura elindult a lejtőn, lefele a semmibe.

Casino (1995)

A Nagymenők utánérzése, a lehető legjobb értelemben. Csupán annyi a kivétel, hogy hosszabb, véresebb, brutálisabb és csillogóbb. Szintén igaz történet, ezúttal a szerencse városában. Azon a helyen, ahova ha belekerülsz, egyáltalán nem biztos, hogy élve kikerülsz. Nemcsak a pénzedet veszíted el, ha nem figyelsz, hanem mindenedet. Semmit nem számítasz azoknak, akik kifosztottak. Csupán egy újabb balek vagy a sok közül. Mind ezek ellenére a mester nem az áldozatokkal foglalkozik, hanem a tettesekkel.

Azokkal, akik közül van, aki megpróbál egy legális üzletet vinni a maffia támogatásával. Van, aki eltesz láb alól, ha rosszul veszed a levegőt. Illetve előtérbe kerül egy női figura, aki kezdetben, a szépség ebben a romlottságban, később pedig maga lesz a bűn. Bár sokan idegesítőnek bélyegezik Sharon Stone-t emiatt, mégis üdítőnek hat a kezdeti, kívülálló jellemével ebben a világban.

A narráció kiválóan magyarázza el az egész rendszert. Legyen szó az ellopott pénz kiviteléről, vagy akár a magánéleti válságokról. Külön kuriózum, hogy maguk a szereplők kommentálják az eseményeket, ezáltal mélyebb, sokkal személyesebb véleményeket is megismerhetünk Las Vegas világáról. A három óra ellenére cseppet sem ül le a film. Az állandó mozgásban lévő kamera, a hatvanas, hetvenes évekbeli zenei válogatások gondoskodnak erről, illetve a forgatókönyv pontossága és a kiváló rendezés.

Nagyon kevesen vannak arra képesek, hogy ennyire egybetartsanak egy ilyen nagymértékű projektet. Martin Scorsese a kevesek közé tartozik. Fantasztikus film a Casino, ami mindenki számára ajánlható. Kell hozzá gyomor, de ha ezen túl tudod tenni magad, akkor egy kiváló korrajzot és történetet kapsz cserébe. Valamint egy fontos tanulságot, ami a film poszterén is rajta volt: No one stays at the top forever.

New York bandái (2002)

A 2000-es évekbeli első filmje, ami kezdetben egy eposzi műnek ígérkezik. Sokan egyfajta elkalauzolásnak vélték gengszter lét gyökereihez. Ezúttal viszont csalódniuk kellett az embereknek, mert a film pont a töménysége miatt bukik meg. Mindenről akart szólni, és legalább ugyanennyibe bele is bukott. Családi bosszú, politikai intrikák, szerelmi drámák, van itt minden, ami szem szájnak ingere, de valahogy nem áll össze az egész. Mindent csak felületesen érint, amit korábban nem szoktunk meg Scorsese-től, pont ezért nagyon frusztráló. 

A legemlékezetesebb jelenet is csak a film végén látható, amikor láthatjuk az évtizedek változását a városon, New York-on. Tanúi lehetünk annak, hogyan tűnik el egy régi világ, és kerül helyére egy új. Ezt az elmúlásérzést nagyon szépen szemléltetik a készítők, de mire jobban belegondolnánk a látottak jelentésébe, már jön is a stáblista. Bár az alakítások terén most sem lehet panaszunk, mégis csalódottan kelünk fel a helyünkről. Lehetett volna ez az egész egy maradandó alkotás egy város felemelkedéséről. Helyette kaptunk egy korrekt művet, ami nagyon ambiciózus, de eléggé csalódáskeltő.

A Wall Street farkasa (2013)

A felsoroltak közül, meg úgy talán Scorsese filmjei közt talán ez a legszórakoztatóbb darab. Egy modern kori Casino-nak is tekinthető, csak annak a vígjátéki változata. Ezúttal a brókerek világba kalauzolnak el bennünket. Jordan Belfort tőzsdeügynök élete sem volt éppenséggel unalmas. Az ő felemelkedését és bukását nem lehet nem vigyorogva végignézni. Pedig egy olyan figuráról beszélünk, akinek a cége emberek százezreiből csalt ki milliókat a nyolcvanas évek közepétől. 

Viszont a stáb képes arra, hogy úgy mutassa be ezt az egész csalásokkal teli életet, hogy közben nem ítélkezik. Nem kiáltja ki a szereplőit gonosznak, ugyanakkor nem is szenteli fel őket a magasba. Mégis képes arra, hogy jól szórakozzunk, mert látjuk azokat a morbid helyzeteket, amikbe a sok pénz miatt kerülnek a szereplőink. Mint ahogy többször elhangzik, nem tudnak a sok vagyonnal mit kezdeni. Halmozzák fel, kényük-kedvük szerint használják, mindenféle morális erkölcs nélkül.

A történet sokszínű, a szereplők emlékezetesek, a poénok nagyszerűek, a három órás játékidőt meg se érezzük. A folytonos vicceknek talán egy hátránya van, a tanulságra kevés idő marad. Természetesen bekövetkezik a beígért bukás, és látunk is egy elgondolkodtató végjelenetet, de ez nehezen egyensúlyozza a korábbi állandó csalásokat. Ezt leszámítva egy jó film a Wall Street farkasa, ami remek választás egy hosszú kikapcsolódáshoz. Kiváló filmek, változatos életmű. Reméljük Az ír kapcsán nem fogunk csalódni. Spoiler, az előrejelzések szerint nem.