Mivel mindig mindennel le vagyok maradva, ezért még olyan képregényeket vizitelek, melyek tavalyról maradtak a listámon. Persze ez az egész már csak azért is nehéz, mert választék mindig van, és elég sok el is éri a csillagos ötös kategóriát. De melyek ezek? És melyek hullanak el? Lesz itt időutazás, krimi, én pedig apu ökölbe szorult keze vagyok…

Chrononauts #1-#4

Aki ismeri Mark Millar munkásságát (Kick-Ass, Kingsman), a saját maga által teremtett képregény világot, az hozzávetőlegesen tudja, mire számíthat ettől a pár részes történettől: pörgős, filmszerű képi világra és narratívára. A sztori szerint Corbin Quinn és Danny Reilly, két vagány tudós feltalálja az időutazást, de már az első tesztnél problémák adódnak. A gond fakadhatna technikai gubancból, vagy pusztán abból a logikus gondolatmenetből, hogy az idővel nem babrálunk, mert nem lesz jó vége, de a gond itt morális kérdésekből fakad. Senki ne ijedjen meg, a Chrononauts nem holmi filozofikus, mély gondolatú képregény. Inkább egy buddy comedy szerű őrült időutazós katyvasz, ami egy másodpercre sem lassul le. Nem csak a két karakter dinamikája, de a személyiségük is jól működik, kidolgozottabb szereplőket nem is kapunk, és bár a sztori pár szám után lezárásra kerül, ez nem is nagy baj. A rajzokat Sean Gordon Murphy szállítja, akitől jobbat keresve sem találhattak volna ehhez a történethez. Sűrű, eszméletlen jó rajzokat kapunk tőle. Nem azt mondom, hogy a Chrononauts kihagyhatatlan sztori, de két villamosmegálló között kifejezetten mókás szórakozás, amolyan popcorn képregény. Van egyáltalán ilyen kategória? 

Dark Corridor #1 – #2

Kissé talán elfogult leszek a Dark Corridor esetében, és ez valószínűleg annak tudható be, hogy minden téren jobban rajongok a bűnügyi történetekért, mint a science fictionért. Pedig az Image kínálatában találunk olyan sci-fi képregényeket, amik kihagyhatatlanok. A Dark Corridor viszont igazi noir hangulatot hoz, nem hiába ez a gyengém. Persze ettől még nem lenne jó egy képregény, arról nem is beszélve, hogy a füzet egy teljesen különös formátummal kísérletezik. Két történet található az első részben (The Red Circle; 7 Deadly Daughters), amik a másodikban folytatódnak. Mindkét sztori lassan építkezik, mondhatni szilánkokat kapunk csak az egészből, mert hamar kiderül, hogy  a szereplők egy közös világban kóvályognak, és szépen lassan építik fel a közös világot. Elsőre a rajzok talán meglepőek lehetnek, kicsit olyan hatást kelt Rich Tommaso rajzstílusa, mintha egy húsz évvel ezelőtti krimi képsort olvasnánk valamelyik amerikai napilap utolsó oldalán, de pár oldal után a képkockák a maguk stílusában teljesen rendben vannak. Amúgy az egésznek filmes hatása van, szinte látom magam előtt, hogy miként nézne ki ez az egész az operatőr szemszögéből. Mindenképp maradok a képregény mellett, engem rettentően szórakoztatott.

Fight Club 2 #1

Tyler Durden visszatért! Igazság szerint pont a Harcosok Klubját nem olvastam Palahniuktól, csak a filmes verziót láttam (és imádtam, mint mindenki más), így csak ahhoz tudok viszonyítani. Persze gond egy szál se, hisz ezt is Chuck írta, az ő írói stílusát pedig imádom, a fickó zsenialitása nem kérdés. Az viszont már igen, hogy egy ilyen kultikus műhöz (akár a filmet, akár a könyvet nézzük) folytatást írni elég öngyilkos hajlamokra vall. Történt valaha olyan, hogy a zseniális első részhez méltó folytatást írtak? Na, majd a kommentekben szétkaphattok ezért, persze volt már erre példa. És egyenesen képregényben? Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy a Harcosok Klubja 2 működik. Főszereplőnk, Sebastian boldogan éldegél feleségével, Marlával és kilenc éves fiukkal, ami akár idilli élet is lehetne, ha szerencsétlen hapsinak nem kellene gyógyszert szednie, hogy elnyomjon egy másik én-t a koponyája mélyén, és Marla nem unná ezt az egész kisvárosi életet úgy alapjában. Innentől kezdve lehet sejteni, hogy melyik hiányzó szereplőnk fog visszatérni szappant főzni. A sorozat első része lényegében nem is szól másról, felvezetés csupán, annak viszont nagyon kellemes, sikeresen teremti meg a kellő hangulatot. Egyedül Marla karakterét éreztem kissé kicsavartnak, de mondom, a könyv még a várólistámon van. A rajzokat Cameron Stewart szállítja, és mesteri munkát végez. A képregény szépen színezett, minimális pszichedelikus ötletekkel megspékelve. Szerintem aki szereti a kultikus művet (vagyis műveket), az ezt se szalassza el! És még csak az elején vagyunk…

John Flood #1

A fene se tudja! A John Flood első része számomra eléggé felejthetőnek tűnt. Az egész történet nagyjából olyan, mintha valakinek visszadobták volna az „egy rész egy eset” nyomozós forgatókönyvét, az pedig képregényben valósítja meg. A sztori szerint főhősünk, John Flood valami kísérletekből kifolyólag nem alszik és totál másként látja a világot és a világnak az összefüggéseit, mint mi, átlagemberek. Bogaras nyomozó kipipálva. Aztán a jelenlegi szárnysegédje beszervez egy nyomozót, aki megölt szolgálat közben valakit, de felmentették, és rengeteg a homályos folt, nem is akarja az egészet, John Flood mégis meggyőzi… Szóval értitek. Kapunk egy pilot epizódot, mellé meg egy nagyon beteg sorozatgyilkost. Nem mondom, hogy a füzet rossz volt, mert nem volt az, de erős középszernek tűnt, és ezen a rajzstílus sem segített. Mindenki olyan, mintha téglatestekből lenne összeállítva. Persze meg lehet szokni, de minek, mikor annyi más kiemelkedő van a képregények piacán?