Napsütés, hőség, tengerpart, emberek tömegei. Ezek a jelzők nagyrészt mind elmondhatók a nyári hónapokról, amiket mostanában viszont nem tudunk felhőtlenül élvezni. Egy mára már sablonossá vált megfogalmazás szerint a film részben azért is jó médium, mert általa olyan helyekre is eljuthat a néző, ahova egyébként nem. Varázslat jellege van, amivel mindent el tud hitetni. Ez bármennyire is lejáratott megállapítás, mégis sok más, ilyen jellegű kijelentéshez hasonló módon van igazságtartalma. Nézzük is meg ezt részletesebben egy olyan rendezőn keresztül, aki bár egy téli hónapban, januárban látta meg a napvilágot, az életművére mégis inkább a meleg, napsütötte utca, a gyermekiség, de leginkább az életigenlés volt jellemző. Ő nem mást, mint Federico Fellini.

“I don’t like the idea of “understanding” a film. I don’t believe that rational understanding is an essential element in the reception of any work of art. Either a film has something to say to you or it hasn’t. If you are moved by it, you don’t need it explained to you. If not, no explanation can make you moved by it.”

Fellini-t már gyerekkorától fogva a különcök érdekelték. Elmondása szerint amíg a családja, az ismerősei megvetéssel tekintettek ezekre az úgynevezett művészekre, őt valósággal lenyűgözték az ilyen emberek. A színes ruháik, az időhöz való rugalmas hozzáállásuk, valamint az egyediségük mind-mind elkápráztatták a kis Federico-t, akitől nem mellesleg a moziba járás sem volt idegen. Már gyerekként saját maga által írt darabokat adta elő, amihez szereplő figurákat, bábokat is saját maga készítette. Bár szülei teljesen más pályát szántak neki (apja mérnöknek, ügyvédnek, anyja bíborosnak szánta), és mivel saját álma sem vált valóra (kézügyessége miatt eredetileg festő akart lenni), az érettségi után újságírónak állt.

Ennek ellenére azonban továbbra is ontotta magából a különféle karikatúrákat, képregényeket, skicceket, melyek szerencsénkre a mai napig megtekinthetők. A rádiózásba is belekóstolt, ami által pedig egyenes út vezetett a filmvilágba. Roberto Rossellini kérésére megírta a Róma, nyílt város című film forgatókönyvét, melyre a mai napig az olasz neorealizmus egyik alapjaként hivatkoznak. Ezután bár még részt vett Rossellini pár filmjében, mint segédrendező, de valószínűleg maga Fellini is érezte, hogy sokkal többre hivatott. Végül 1952-ben megjelent az első, teljes mértékben az olasz mester által rendezett film, A fehér sejk, és onnantól nem volt számára megállás a filmművészet oltárán.

Filmjeiben az álom és a valóság egyedi módon, de állandóan keveredik. Viszont olyan mértékben tökéletesen vegyül egymással a kettő, hogy a többletjelentés mellett, vidám perceket is tudnak okozni. A jelképrendszere és szimbolikája tudatosan ki vannak találva, miközben a térrel és az idővel a maga módján bánik. Nem megfejthetetlenül, de mindenképpen érdemes a szemünket végig a képernyőn tartanunk, ha teljes mértékben el akarjuk helyezni a látottakat. Témák szempontjából is változatos alkotóként hivatkozhatunk Fellini-re. Művein keresztül sorra előkerülnek a különféle tematikák, vannak olyanok is, amik rendre előkerülnek több filmen keresztül. Ilyen például a fasiszta hatalom általi elnyomás és félelemkeltés, amik az Amarcord-ban és a Rómában is egyaránt előfordulnak. Ebből a témából adódóan az emberi kiszolgáltatottságot is alaposan megismerjük, valamint a művészethez valló hozzáállást is csak ő tudta először egyedi módon megfogalmazni. Ezeken kívül még az emberi egyszerűség és ostobaság is állandó toposzok nála, de egyáltalán nem arckaparó módon vannak ezek megjelenítve, legnagyobb szerencsénkre.

A komoly témák ellenére képes arra, hogy kedves, bájos humorral vegyítse a látottakat, ezzel is adva az egésznek egyfajta feloldozás jelleget, illetve természetesen szórakoztató faktort (a szatirikus megfogalmazás sem áll messze tőle). Az életművét ezek miatt egy nagyon is érezhető életigenlés hatja át, ami miatt egyszerűen fogalmazva jó nézni Fellini filmjeit és érdemes őket időnként újra elővenni. Szeretnivaló, a való életből is felismerhető figurák díszítik a legtöbbször tényleges cselekmény nélküli filmeket. Annyira emberiek, esendők és azonosulhatók ezek az alakok, hogy akár tudat alatt be is tudjuk őket helyettesíteni a saját életünkben szerepet játszó emberek személyébe, mindenféle erőlködés nélkül. A hitelesség a kulcsszó ebben az esetben is. Képi világára az erős díszítettség (néha túlságosan is) jellemző, már-már freskókkal vetekedő ábrázolásmódja a hatalmas díszletektől kezdve a világításig mindent lefed. Túlozva azt is mondhatjuk, hogy elég egy képkockát megnéznünk egy teljesen random választott filmjéből, már az alapján pontosan meg tudjuk nevezni az alkotóját.

A forgatókönyvek gyakran autós beszélgetések során születtek, amikor Tullio Pinelli-vel együtt beszélgettek mindenről, (elmondásuk alapján főként a nőkről) és ezekből a rövid diskurzusokból jöttek létre a kisebb forgatókönyvek, amelyeket egymásnak adogatva mindig átírtak, a végén olyat létrehozva, ami kiváló alapnak bizonyult a forgatáskor. Fellini-nek ugyanis egy sziklaszilárd kiindulópontra volt szüksége, amin a későbbiek során a maga kénye-kedve szerint tudott változtatni. Gyakran építette bele személyes tapasztalatait, gyerekkori emlékeit az alkotásaiba, egyrészt a nosztalgia átadásának céljából, másrészt pedig az önterápia, a feldolgozás miatt. Ez kimondottan igaz a 70-es években készült filmekre, de karrierjének korai szakasza is büszkélkedik az ilyen motívumokkal. Valamint előnyben részesítette a káoszt, a zűrzavart. Ezzel is kihangsúlyozva a világ kiszámíthatatlanságát, kaotikusságát hiteles, szinte átérezhető módon.

Aki látta a Maestro filmjeit, azt pontosan tudja, hogy nem egy mindenkitől elzárkózó, visszavonult remetéről, egy Terrence Malick-ről van szó Federico Fellini esetén, hanem egy valós, élményeket átélő emberről, aki örömmel mesél mindenről, amit átélt, vagy amit éppen gondolt. Filmjeire a mai napig hivatkoznak, sokat érdemes tőle látni, ha másért nem is, a korábban említett életszeretetért mindenképp. Többek között megéri megnézni első rendezését, A fehér sejket, az Országúton-t (a gyerekkori, bohócokkal való találkozásából merítette a film ötletét), ami meghozta számára a világsikert, valamint a 8 és ½-t, az első rendezői ars poetica-val foglalkozó filmet. Most viszont részletesebb betekintést akarok adni három filmjéről, amik nem meglepő módon szintén magukon viselik a rendező összes stílusjegyét.

Az édes élet (La dolce vita) (1960)

„Imádkozzunk a köztörvényes bűnöző, Federico Fellini lelki üdvéért!” Ilyen és ehhez hasonló feliratok jelentek meg 1960-ban az egyház részéről a film betiltását követelően, mert az szerintük erkölcstelen, illetve erős pornográf jelleggel bír (egyházi, világi kritika egyaránt megtalálható a filmben). Tabudöntő mivolta lehet, hogy mára már veszített az erejéből, de az egyén elhagyatottsága, elveszettsége, de legfőképp kiábrándultsága a mai napig megőrizte aktualitását. Marcello régebben komoly író szeretett volna lenni. Ennek érdekében vidékről Rómába költözött, azonban hamar egy bulvárlap írójává süllyedt, és napról napra mást sem csinál, minthogy élvezi az elit osztály adta lehetőségeket, azáltal, hogy különféle összejövetelen, társasági estéken vesz részt. Ebből adódóan a tehetség és az ambíció helyét pedig szép lassan átveszi a kiüresedés.

Az édes élet Dante nyomán szabadon mesél a művészi létromlásról, miközben címéből adódóan az életről, annak minden felszínességéről, mélységéről, vagy éppen ürességéről szól, nagyon tragikusan, kiábrándító hangvételben. A hagyományos, lineáris történetmesélés helyett Fellini a laza szerkezetű, epizodikus felépítést alkalmazta. Ehhez pluszba még tíz kisebb, önálló epizód formájában felosztotta a filmet, melyeket a főszereplő személye köt össze. Ennél a filmjénél sem a történet a lényeges, ezért nyugodtan fel lehetne cserélni az epizódokat mindenféle félreértés, vagy dramaturgiai hiba nélkül. A sorrendiséget talán annyiban védeném meg, hogy folyamatosan egyre lejjebb csúszik Marcello (ebből adódóan maga a néző is) az erkölcsi ranglétrán, egészen addig, amíg a dantei körökre való osztás legaljára jut, ahol semmi más nem várja csak a túldíszített, fényűző, üres semmi. Ez a fajta lezüllött létmód tökéletesen és részletesen (160 perces a játékidő) van bemutatva, és a kezdeti szimpátiánkat a végére teljesen lerombolja a rendező (Jancsó Miklós az Oldás és kötés című filmjében hasonló témákat boncolgat). Aki valaha látta már Fellini közel három órás eposzát, az első kép, ami valószínűleg rögtön beugrik az Anita Ekberg és Marcello Mastroianni kettőse a Trevi-kútban, de számomra mégsem ez a jelenet a legemlékezetesebb. Egy tengerparton álló, ártatlan, a kiutat jelentő kislány kedves mosolya százszor többet ér, mint bármilyen más felszínes csevej, vagy összejövetel.

Fellini: Róma (Roma) (1972)

„Róma maga az anya, méghozzá az eszményi anya, ugyanis békén hagy. Olyan anya, akinek nagyon sok gyereke van, ezért nem szentelheti magát neked, nem is kíván, nem is vár tőled semmit. Befogad, ha jössz, ha menni akarsz, elenged, mint Kafka törvényszéke.” Mondta maga Fellini ennek a filmjének a kapcsán, ami az első szerelmi vallomásaként is felfogható hazájához, de itt most elsősorban a fővárosához. A Róma tulajdonképpen egy kísérlet arra, hogy Fellini egy asztalhoz ültesse az ókori Rómát és a saját korát. A végeredmény pedig kreatívan és nagyon jól sikerült (Caesar halála a színházban). A két korszakot úgy sikerült összekevernie, hogy az egyik jól ki tudja tölteni a másikat, miközben itt-ott rávilágítanak a másik hiányosságaira, vagy éppen szépségeire. Az ókori Róma a mai napig jelen van, de a felszín alatt, és agyonnyomja a modern világ súlya. Valamilyen módon meg kell találni az egyensúlyt, azért, hogy a fejlődés során egyiknek se essen baja. Ez is érzékeltetve van egy jelenetben, amikor egy katakombát feltárnak és a beérkező, „új világi” szél elpusztítja a freskókat.

Az ehhez hasonló értelmezéseket, szimbólumokat órákig lehetne sorolni, amik néha finomabbak (utolsó jelenet), máskor meg le se tagadhatná a rendező, hogy a néző arcába tolja a mondanivalóját (az autók között megjelenő ló). Az örökérvényűség majdnem végig jellemző a filmre, azonban néha megjelennek csak az akkori korra (70-es évek eleje) vonatkoztatható kritikák, amik ugyan nem vonnak le a film értékéből, de talán érdemes a megtekintés előtt utánuk nézni. Még a legkomorabb Fellini filmet is áthatja a humor, de a Róma esetén bőven van min mosolyogni. Itt már maró gúnnyal figurázza ki a világi értékeket, de az egyház is bőven megkapja a magáét, leginkább az egyházi divatbemutatón keresztül. Az pedig csak hab a tortán, hogy a film a filmben tematika is megjelenik, emiatt pedig viszont láthatjuk magát Fellini-t is. Illetve még egy érzés áthatja a művet, ez pedig a félelem. A Maestro ugyanis rettegett a bizonytalan jövőtől. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a következő generációk megtartják a hagyományokat és ezáltal bizonytalanságba süllyesztik az örök várost. Ezt pedig egy rendkívül találékony jelenettel mutatja meg, amikor egy motorosbanda a sötét éjszakán keresztül áthajt az ókori szobrokkal, épületekkel tarkított, életteli Rómán.

Amarcord (1973)

Ez a második levele az olasz rendezőnek szerelméhez, Olaszországhoz. Magyarul Emlékezem, de Pier Paolo Pasolini szerint inkább az Emlékezünk címet kellett volna adni neki, mivel nemcsak Fellini emlékei elevenednek meg a vásznon, hanem mindegyik nézőé egyaránt. Ebben teljesen igaza volt Pasolini-nek, mert az Amarcord tényleg olyan, mintha egy emlékalbumban lapozgatnánk. Történetről itt sem nagyon lehet beszélni, mert itt is csak megtörténnek a dolgok, úgy, mint a való életben. Főszereplője sincs nagyon a filmnek, de ha muszáj mégis kijelölni egyet, akkor az a város, Rimini lenne, ami nem mellékesen Fellini szülőföldje. A kisvárosnak minden egyes szegletét, lakóját megismerjük, miközben bőven el vagyunk látva pletykákkal és kisebb epizodikus történetekkel. Úgy érezzük, hogy mi is ennek a közösségnek a tagjai vagyunk, miközben ott ülünk az iskolai padok között, egy családi ebédnél, vagy pedig egy kis moziteremben. Fellini esetén bántó ezt a jelzőt használni, de még ezeket a „szürke” hétköznapokat is megszakítják a különféle ünnepek, hagyományok, miközben plusz adalékként a harmincas évek totálisan fasizálódott Olaszországa is bemutatásra kerül (Mussolini tiszteletére rendezett felvonulás, elvitetés). 

Az Amarcord mindez ellenére megmarad annak, aminek eredetileg elképzelték, mesének. Egy olyan mesének, amihez jó időnként újra meg újra visszatérni és elmerülni a hangulatában, a figuráiban, a szeretetében. Itt tényleg az életet látjuk, hol humorral (az apa dühkitörésein csak nevetni lehet), hol pedig keserű nosztalgiával fűszerezve. Ez a fajta szomorúság is csak leginkább az utolsó képsorokból jön át igazán. Addig a pillanatig viszont nem lehet minden egyes mozzanatát nem imádni. Talán a felsorolt három film közül ez a legszemélyesebb, és pont emiatt a jellege miatt annyira azonosulható az egész. Már az első perctől fogva megragad és nem ereszt el az utolsó képkockájáig. Bár sokan úgy vélik, hogy a Fellini család van a középpontban a film során, valójában Federico a gyerekkori barátjának a családját, Benzi-ék életét elevenítette meg. A barát, Ferruci Benzi elmondása szerint teljesen hitelesek a látottak és Fellini tűpontos képet adott a családja tagjairól, a szokásaikról, de legfőképp a defektjeikről. Amik miatt egyébként is minden embert szeretni szoktak, ahogy ezt a filmet is.

Fellini tényleg az életet fogalmazta meg alkotásaiban és gyermeki lelkesedéssel filmezett mindent, legyen szó egy város közepén lévő tömeges vacsorázásról, egy kietlen, messzire nyíló tengerpartról vagy éppen egy lakodalom utolsó pillanatairól. Mindegyik filmje egy-egy meghívó a házába. Egy olyan otthonba, ahol ő maga a házigazda és nekünk, a vendégeinek mesél arról, ami éppen az eszébe jut. A lehető legszebb, legátélhetőbb módon.