A legújabb Disney-filmet elejétől a végéig könnyes szemekkel ültem végig. Nem szeretek giccses és túl nyálas szófordulatokat használni, de attól félek, az elkövetkező beszámolóban nem fogom tudni ezt elkerülni. A Barátom, Róbert Gida egyszerűen rózsaszín ködbe bugyolálta az agyamat, és ahogy annak idején gyerekként, éppúgy levett a lábamról jó pár évvel később, felnőttként is. Az alkotók – a többek közt napjainkban oly tevékeny Star Wars-gyárosokkal ellentétben – nem elégedtek meg azzal, hogy már csupán a téma és a szereplők miatt biztos a siker (elvégre tehették volna ezt is, hisz Micimackóéknak máig óriási a rajongótábora), hanem gyönyörű operatőri munkával, nagyszerű színészi játékkal, rengeteg humorral, és igen, kifogyhatatlan aranyossági faktorral egy szinte tökéletes, nagyon emberi filmet raktak össze.

Ezzel biztosan rengeteg filmkritikus vitatkozna, hiszen az alaptörténet kissé klisés volt – a felnőtt Róbert Gida gyerekkorát, és ezzel Micimackóékat is elfeledve csak a munkának él, ám egy kis véletlennek köszönhetően ez lehet, hogy megváltozik -, a befejezés nagyon is amerikaias happy endre sikeredett, és a Százholdas Pagony lakói pedig igen, beszéltek. És bár előre sejthetjük, hogy ebben a filmben nem a realitáson lesz a hangsúly, Micimackó évtizedekkel későbbi valójában is éppúgy képviseli az egyszerű életbölcsességek tárházát. És ugyan hányan rendelkezünk akkora önismerettel, mint ő, aki saját bevallása szerint is „csupán egy csekély értelmű medvebocs”? Leragadhatunk tehát annál, hogy ez egy gagyi meseadaptáció, túl nyálas, túl cuki stb, de ebben a történetben ennél sokkal több rejlik. De mi ez a több?

A legfontosabb talán az, hogy az alkotók megtartották, sőt kiemelték a jól ismert szereplők személyiségét, amitől olyan végtelenül emberiek. A pesszimizmusáról, sajátos humoráról és örökös levertségéről híres Füles, akit ennek ellenére, sőt ezzel együtt szeretnek, Malacka a mindentől való rettegésével, ugyanakkor óriási bizalmával a barátai felé, Tigris a kicsattanó életörömével, Kanga a gondoskodásával, Micimackó a kifogyhatatlan szeretetével és óriási szívével mind-mind a legemberibb tulajdonságok felsorakoztatói. Így pedig máris nem csupán egy bugyuta gyerekmesét kapunk.

Másik fontos tulajdonsága a filmnek, hogy a humora néhol olyan finom és intelligens, hogy a felnőtteket is megmosolyogtatja. Nem a harsány röhögés típusú humort képviseli, hanem azt, amely egyszerre nevettet, és egyszerre áraszt el melegséggel is. Ehhez a melegség-érzéshez pedig a látvány is hozzájárul: olyan gyönyörűen fényképezett filmmel van ugyanis dolgunk, amely a festői tájképektől kezdve a korabeli London utcáinak és pályaudvarainak forgatagán át az apró részletekig mindent festményszerű szépséggel ábrázol. Egyszerűen szemet gyönyörködtető az operatőr, Matthias Koenigswieser munkája. Plusz pont jár továbbá a magyar szinkronért, mivel a hangok nagy része ismerősen csengett az eredeti meséből, ami pedig a nosztalgiaérzést is felerősítette.

És mint ahogy már említettem, nem mehetünk el szó nélkül a színészi játék mellett. Ewan McGregor természetesen nem okozott csalódást ezúttal sem. Az arca, vagy inkább a mimikája, ahogyan önmaga is, apránként változik a film közben. Az egyik, számomra talán legmeghatóbb jelenet során a harminc évvel későbbi első találkozásuk alkalmával a mackó megsimogatja a mancsával Róbert Gida arcát, és azt mondja: „a szemeidről ismertelek fel, azok semmit nem változtak. De mik ezek a gyűrődések itt körülötte?”. És ekkor egy pillanatra megenyhül, átalakul az arc, majd egy egy újabb pillanat műve alatt vissza is változik a ’szigorú felnőtt’ formájába. Pedig harminc évvel azelőtt Nyuszi figyelmeztette Róbert Gidát, mielőtt szétváltak az útjaik: „Aztán vigyázz, nehogy véletlenül felnőtt legyen belőled!”.

Aki tehát szereti a gyönyörű képi világgal rendelkező, meseszerű, valószínűtlen, ám mégis emberi és megható filmeket, annak kötelező. Valamint a gyerekeknek. De a felnőtteknek is. És bár tudom, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, elfogultságomban valójában mindenkinek kötelezővé tenném.