Üdvözlet ismét a Kozmerumban! Brandon Sanderson nagyívű fantasysorozatának nyitánya, A királyok útja a maga lenyűgöző történetvezetésével és féltéglákat megszégyenítő paramétereivel bizony magasra tette a lécet a folytatás számára. A Viharfény krónika első kötete megvett magának kilóra, így nem vártam sokáig, hogy belevessem magam a folytatásba. A Tündöklő szavak viszont, már itt az elején őszintén be kell ismernem, felülmúlta minden előzetes elvárásomat. Sanderson mester méltán elhíresült Kozmerum-ciklusáról már szó esett néhány bekezdés erejéig A királyok útjáról szóló könyvajánlóban, éppen ezért jelen írásomban szeretnék egyből a lényegre térni, lássuk, mit alkotott a szerző a Tündöklő szavakkal. A cikk a továbbiakban spoilereket tartalmaz a sorozat első kötetére nézve.

Mi történt eddig?

Mikor átmenetileg búcsút vettünk hőseinktől az első könyv végén, érezhettük, hogy bár hosszú és nehéz utat jártak be, mindez még csak a történet kezdete. A nagy játszma figurái kezdenek előlépni és elfoglalni kijelölt helyüket, legalábbis látszólag – azonban az események valódi természetét és az igazi nagymestereket továbbra is árnyék fedi. De hogy ne csupán szépen csengő talányokra hagyatkozzunk, tekintsünk vissza, pontosan honnan folytatódik szereplőink utazása a Tündöklő szavak elején.

Kaladinnak és csapatának sikerült túlélni Sadeas hadigépezetében, bár nem minden veszteség és fájdalom nélkül. A hidászokat egyetlen szerepre szánták ugyanis: csaléteknek, járulékos veszteségnek. Csodával határos megmenekülésük Kaladin állhatatosságának, és természetesen a benne manifesztálódó, rég elfeledett képességeknek köszönhető, melyek egy letűnt kor, a Tündöklő Lovagok korának emlékei. Társaival együtt A királyok útja végjátékában megmentik Dalinart és serege maradékát a biztos haláltól, ezért a főherceg felszabadítja őket az áruló Sadeas uralma alól. Kaladinnak ezt követően merőben más problémákkal kell szembenéznie: megmentette az embereit, de továbbra is a felelősség súlyával nehezedik rá a sorsuk – immár a főherceg és a király testőrségének tagjai, már nem az első vonalban indulnak csatába, de korántsem dőlhetnek hátra. Az új feladatok jelentette kihívások, és az udvari elit köreiben zajló hatalmi játszmák, politikai csatározások és merényletek mindazonáltal csak a megpróbáltatások egy részét teszik ki. Ezeken túlmenően Kal igyekszik elsajátítani bimbózó képességei csínját-bínját, az őt kísérő becsületszpren, Syl segítségével, aki képességei forrása.

Dalinar főherceg vállát is súlyos gondok nyomják: a királyság erejét alkotó hadurak és hercegek széthúzó, ármánykodó társasága majdnem olyan sürgető veszélyt jelent, mint a közvetlen ellenség, vagy a látomásaiban megjelenő fenyegetés. Szilánkpengéjét feláldozta a becsület nevében, mikor megmentette Kaladin csapatát Sadeas bosszújától, s ez egyszersmind jelképes tetté is nemesedett, mikor a csatatérről visszavonulva a politika termeiben folytatja királyságáért folytatott küzdelmét. Igyekszik összetartani a nemzetet, és tanácsadója lenni a csekély tekintéllyel bíró fiatal királynak. Tulajdonképpen nyilvánvaló az olvasók és a szereplők számára is, hogy valójában ki is próbálja kormányozni ezt az erősen vonakodó hajót. Ráadásul a Fehér Gyilkos, aki ezidáig több államfő haláláért is felelős, legutóbbi parancsát követve Dalinart vette célba.

Shallan karakterfejlődése volt az egyik legnagyobb léptékű eben a könyvben. Vagy talán helyénvalóbb volna úgy fogalmaznom, hogy a szereplő jellemének ezúttal több rétegét fedte fel a cselekmény, végre megérthetjük a konkrét mozgatórugókat a háttérben. Shallan és Jasnah a Széthasadt Síkság felé vitorláznak, ahol reményeik szerint további információt találnak a legendás város, Urithiru helyét illetően, amely egykoron a Tündöklő Lovagok székhelye volt. A város rég elfeledett titkainak és az ott rejtőző tudás birtokában reményeik szerint megakadályozhatják a küszöbön álló Pusztítás bekövetkeztét.

Utazás az ismerős ismeretlenbe

Mindig tisztelettel adózom azok előtt, akiknek a munkája szemmel láthatóan magán hordozza az alkotó odaadásának, szenvedélyének, és a műve iránti elköteleződésének jegyeit. Sandersonnál ezt hatványozottan igaznak érzem, véleményem szerint ilyen gondosan felépített, értő alapossággal kidolgozott történetet csak olyasvalaki írhat, aki szívét-lelkét beleteszi az alkotói folyamatba. A királyok útja kapcsán hosszasabban beszéltem a könyv minden részletre kiterjedő komplexitásáról és a világfelépítés egyedülálló összetettségéről. A mester a korábbiakban lefektetett alapokra építi fel a Tündöklő szavak történetét, ezzel egyidejűleg (nevezett alapok előzetes ismerete voltán) egy sokkal tágabb horizontot tár az olvasók elé.

Mivel rengeteg információval dolgozik a fiktív univerzumában, ezek adagolása nem kevés precizitást igényel, kiváltképp hogy nem ismeretközlő jelleggel tárja fel a tényeket. Olvasás közben kicsit úgy éreztem magam, mint egy egzotikus tájakon barangoló felfedező, aki saját maga gyűjti az új ismereteket a világról, tapasztalati úton. Egyre otthonosabban mozgunk a környezetünkben, de még rengeteg dolog vár felfedezésre. Ezzel a szerző megteremt egy olyan atmoszférát, amelybe jó visszatérni az ismerős jelleg miatt, egyszersmind folyamatosan izgalomban tartja a közönséget, mert szó szerint fogalmad sincs, mi fog történni a következő oldalon.

A könyv fejezetei szélesebb betekintést nyújtanak Roshar világába, megjelennek új helyszínek, más kultúrák, eddig ismeretlen szereplők és varázslatos lények – kisebb vagy nagyobb, de pillanatnyilag leginkább meghatározhatatlan szerepkörrel. Nem kapcsolódnak a fő nézőpontkarakterekhez, de Sanderson már itt előrevetít bizonyos eshetőségeket, ezzel is színesebbé téve a történet szövetét. Ezek az apró mozzanatok a cselekmény jelenlegi pillanataiban, a történések előrevetítése, az érzés, hogy minden csekély horderejűnek ható esemény valami hatalmas, megfoghatatlan dolog egészének alkotóeleme arra engednek következtetni olvasóként, hogy mindez egy alaposan kigondolt történetszerkezet és nagyszabású cselekményterv nélkül aligha működne ilyen jól. Ettől is zseniális Sanderson, minden mondatának, minden elejtett információmorzsának pontos helye van a szövegben, szándékos munka eredményeként van ott. Száz szónak is egy a vége, a fazon rohadtul tudja, hogy kell írni.

Ahogy egymást követik az események, a tétek egyre nagyobbak lesznek, a Tündöklő szavakban az első résznél is gyorsabb ütemben követik egymást a fordulatok és az adrenalinfröccsök. Nem túlzás kijelenteni, hogy egyes jeleneteknél konkrét fizikai tüneteket produkáltam olvasás közben. A párbajok és egyéb összecsapások sorát kevésbé heves reakciókat kiváltó jelenetek tűzdelik, így a történetvezetés egyensúlya nem borul fel, talán egyszer sem a regény folyamán. A nézőpontkarakterek fejezetei folyamatosan váltják egymást, de hogy őszinte legyek, minden szál eseményeit feszült figyelemmel követtem. Sanderson igazán nagyszerűen ért ehhez is – függetlenül attól, hogy az adott szereplő éppen az életéért küzd, tudományos felfedezést tesz, ne adja ég mindkettőt egyszerre, egyik történetszálon sem ül le a cselekmény. Ez azért a kora hajnali órákban kevésbé áldásos, bár az legyen egy történet legnagyobb hibája, hogy nem tudok (vagy nem akarok) kiszakadni belőle.

A Viharfény krónika unikális mágiarendszere további árnyalatokkal gazdagodik – ahogy hőseink tudása bővül a különféle szprenek, más dimenziók és szilánkok mibenlétét illetően, mi olvasók is úgy kapunk egyre színesebb képet. Egészen ötletes képességekkel ruházza fel a reménybeli Lovagokat a viharfény, változatos módon manifesztálódik. Ezzel együtt visszatérnek a régi idők pusztulását előidéző erők előhírnökei is, a transzcendens hatalmak ebben a könyvben határozottan ébredezni látszanak, gyülekeznek, akár a viharfelhők a horizonton. Sanderson újabb és újabb varázslatos elemekkel gazdagítja eposzát, úgy tűnik egyhamar nem fogy ki a fantasztikus ötletekből.

Tündöklők, titkok és terápia

A természet szövetét meggyűrő erők mellett a földi halandókhoz jóval közelebb álló hatalmak is mozgásba lendülnek. A Tündöklő szavakban a háttérben munkálkodó erők tevékenysége okán számos nemzet vívja véres háborúit, miközben a háttérből néhány kulcsfigura mozgatja a láthatatlan szálakat. A hadszíntereken fokozódó helyzeten túl a fent említett főszereplőinknek is meg kell vívniuk saját harcaikat – szó szerinti és átvitt értelemben is. Nagyon tetszett a mód, ahogy Sanderson az egyes karakterek jellemfejlődését az egymással való kölcsönhatás tükrében tárta elénk. A leginkább kiemelt szereplők az első könyvben szinte nem is érintkeztek egymással, egészen a végéig, és akkor is csak Kaladin és Dalinar került érdemben kapcsolatba egymással. A Tündöklő szavakban már sokkal szorosabb kapcsolatban állnak, majdnem minden kulcsfontosságú alak interakcióba került egymással, és ez adott egy újfajta dinamikát a történet karaktervezérelt aspektusának.

Továbbra is felmerülnek súlyos témák a történetben, ezek közül kiemelném elsőként a PTSD-t. A karakterek által elszenvedett események nem is volnának hitelesek, ha nem hagytak volna maguk után határozott (de sokszor láthatatlan) sebeket. A poszttraumás stressz hatásaival mindenki másképp próbál megküzdeni, hiszen eleve másképp élik meg. Kaladin sötétszeműként az elnyomást és a teljes kiszolgáltatottságot szenvedte el, ennek nyomán benne a depresszióra való hajlam és igen, az előítélet manifesztálódott. Ez nemhogy ellenszenvessé tette a figuráját, hanem éppen hogy életszerűbbé, közelebbivé. Shallan élete ennek kontrasztjaként szemlátomást teljesen más: úri neveltetés, fényűző életmód, jólét. Már persze a felszínen, alatta ott van a hosszú éveket megmérgező, szisztematikus erőszak.

A családon belüli fizikai vagy mentális bántalmazás, az egyén szabadságának bármilyen korlátozása számomra eleve nehezen emészthető téma, itt sem hagyott hidegen. Ugyanúgy az sem, ahogy Sanderson ezt a két, első látásra merőben eltérő, de valójában nagyon is hasonló életutat ütköztette, és megmutatta, hogy a legkülönbözőbb emberek, rangtól, nemtől, vagyontól függetlenül ugyanúgy megtapasztalják a fájdalmat. Ez a fajta kölcsönös felismerés és megértés Kaladin és Shallan között nekem személy szerint a könyv egyik legemlékezetesebb része volt. Miután Kal meghallgatta Shallan történetét, az első reakciója az volt, hogy „és mégis mosolyog”. Ezzel kicsit visszatért a világba, leginkább az emberekbe vetett hite, és azt a pár bekezdést olvasva, kicsit az enyém is.

Shallan karaktere talán kicsit nagyobb hangsúlyt kapott ebben a részben, mint a többieké. Fény derült a múltja sötét részleteire, képességeit igyekszik kibontakoztatni, és aktívan használni, de igazából szerintem a nagy pálfordulást az hozta, hogy bekerült a mély vízbe (mármint, a szó szoros értelmében is). Az ő karakterével nem tudtam minden esetben azonosulni, legalábbis nem teljes mértékben, függetlenül attól, hogy a motivációi racionalizálhatók voltak. Érdekes, hogy míg Kaladin hajlamosabb magába fordulni és elidegenedni a környezetétől egy feldolgozhatatlan trauma következtében, Shallan inkább elfolytja és sajátos humorral (erről később) próbálja elfedni azt. Persze senki sem menekülhet önmaga elől, neki is szembe kell néznie a történtekkel, ez szintén jellemformáló erővel bír. Tetszett, amilyen irányt ez a szál vett a történet végén, kíváncsian várom, miképp szövi tovább a szerző a harmadik kötetben.

Szilánkhordozók és sztereotípiák

Említettem A királyok útja értékelésében a társadalmi struktúra sajátosságait, és az ebből fakadó problémákat. Az író ezeket is a realitások mentén kezeli, tehát ne gondoljuk, hogy csak mert példának okáért Kaladin immár magas pozíciót tölt be, minden szivárványba borul, szó sincs róla. Az előítéletek és a megalapozatlan feltételezések ugyanúgy jelen vannak a sötét- és világosszemű közösségeknél egyaránt, és rendkívül érdekesnek találtam ennek a reprezentálását. Ahogy a különböző néposztályokhoz tartozó szereplők interakciói egyre sokasodnak és természetükben is fejlődnek, alakulnak, úgy írható le az egyes karakterek fejlődésének íve, látásmódjuk és értékrendjük alakulása.

Ehhez köthetően ki kell emelnem Adolin karakterét, akivel Sanderson szép kis párhuzamot rajzolt Kaladin mellé. A herceg első ránézésre egy elkényeztetett úri gyerek, aki mondjuk úgy, hogy nem a legragyogóbb világítótorony az intellektus horizontján – gondolja Kal, aki Adolin szemében legfeljebb egy eltévedt földműves, aki jó ha tudja, mire való az evőeszköz. Persze ezek az állítások teljesen alaptalanok, elhamarkodott következtetések eredményei, de hát a sztereotípiák már csak így működnek. A két fiatal kapcsolatának alakulása, mely kölcsönös tiszteletté és barátsággá nemesül, az egyik legjobb volt, amivel találkoztam. Egyben remekül példázza, hogy sokszor kizárólag az előítéleteinkhez való makacs ragaszkodás tart bennünket vissza attól, hogy valami jobbak, többek legyünk. Ez nem azt jelenti, hogy a valós társadalmi problémák ne lennének nagyon is jelen (legyen szó fikcióról vagy a valóságról), a Tündöklő szavak cselekménye több csavart is köszönhet ezeknek. Adolin karaktere egyébként is komoly átalakuláson ment át, az élvhajhász életmódot folytató ifjú felelősségteljes emberré válik, apja, Dalinar eszméit sajátjaivá igyekszik tenni. Kimondottan rokonszenves szereplőnek tartom.

Dalinar történetszálát is kiemelkedően élvezetesnek találtam, bár maga a főherceg aligha osztja lelkesedésem. Látomásaiba vetett hite immár szilárd, a cél egyértelmű, de a gyakorlati megvalósítás már merőben más kérdés. Szeretem az elmés csavarokkal és rafinált megoldásokkal kivitelezett politikai-jellegű szálakat, erre nem lehetett panaszom ebben a könyvben. Alethkar olyan hanyatló eszméi mint a becsület, az állhatatosság és a hűség olyan értékek, melyekhez Dalinar foggal körömmel ragaszkodik, de mint azt az olvasók felfedezhetik, ezekre nem ott lel rá, ahol azt elképzeli. Részben ezért az ő eleve szilárd, mondhatni kiforrott jelleme is átalakuláson megy keresztül, kénytelen az új, nála nagyobb hatalmak által kijelölt szerepkörében helytállni. A végjátékban kialakult status quo nem ígér éppenséggel kellemes pihenőidőszakot, sőt, a valódi harc csak most kezdődik.

A mellékszereplők színes palettáját is nagyra értékeltem: Navani, az anyakirálynő rendíthetetlen alakja, Lopen örökké derűs természete, a király kétségbeesetten igyekvő személye, Renarin visszahúzódó, de őszinte figurája, még a határozottan ellenszenves, mellékes karakterek megjelenítése is mind egy-egy olyan elem volt, ami további értékkel ruházta fel az alkotást. Valójában minden, amit Sanderson beleírt ebbe a regénybe, hozzátett valamit, és hű, el nem tudom nektek mondani, mennyire nagyon várom, hogy folytathassam ezt a sorozatot.

Összegzés

Magamat tudom csak ismételni a Viharfény krónika sokrétű voltának emlegetését illetően, ami mindenre kiterjed: beszélhetnék itt geomorfológiai sajátságokról, gasztronómiáról, szokásokról, sosem érnék a végére, csak a képzelet szabhat határt. Bár Brandon Sandersonnak meglehet még az sem. Egy dolgot szeretnék kiemelni. A Tündöklő Lovagok visszatértével ismét felemelkedni látszik rendjeik együttese, melyek mind egy-egy vezéreszme szellemében szolgálják az emberiséget, mindegyik mást helyez előtérbe. Az írói szándék karakterszinten is materializálódik, mindegyik szereplő más és más, de a tőle telhető legjobb képességei szerint küzd a kitűzött célért. Van aki lándzsával védi a védteleneket, van aki szavakkal próbál utat mutatni, más az igazságot keresi, megint más az innováció szolgálatába állítja elméjét. Szerteágazó, kiterjedt és komplex a Kozmerum minden aspektusa, és árnyalt benne minden harcos, tudós és besurranó tolvaj is, meg ami ezek között csak elképzelhető – az egész csak úgy vibrál az élettől és az erőtől, akár a viharfény, és ettől lesz olyan nagyon csodálatos.

A prózába továbbra sem tudok belekötni. Ahhoz képest, hogy ez egy szórakoztató műfaj, a kifinomult nyelvi szépérzékkel rendelkezők sem fognak kivetnivalót találni a műben. Amiről megoszlanak a vélemények, és amire Shallan kapcsán már részben utaltam (és ez szigorúan ízlés, no meg persze humorérzék kérdése), az a Sanderson-féle szellemeskedés, amivel úgy tudom, volt akinél kiverte a biztosítékot. Vannak a könyvben évődő párbeszédek, amik, legyünk belátóak, túlmutatnak az ilyen könyveknél megszokott, vicceskedő adok-kapok szintjén, de én ezt szándékos alkotói túlzásként igyekeztem felfogni. Ebben mondjuk segít, ha az embernek kissé rendhagyó a humorérzéke is.

A Gollanz angol nyelvű kiadását (legfelső kép) A királyok útjához hasonló módon illusztrációk és térképvázlatok egészítik ki. A könyv magyar nyelven Sanderson többi regényével együtt a Delta Vision honlapján elérhető. Ezen kívül ajánlom figyelmetekbe az író weboldalát is, ahol számos érdekességgel, hivatalos illusztrációkkal és térképekkel, a rajongók alkotásaival és információval találkozhattok, valamint átláthatóan összegyűjtötték és rendszerezték számunkra a szerző eddig megjelent műveit.