A Marvel Studios kreatívjai már a Loki sorozat előzeteseiben sem csináltak túlzottan nagy titkot abból, hogy a csínytevés istenére koncentráló önálló hat epizódot számláló széria jóval túlmutat majd Loki karakterén, és a különböző idővonalakon való kalandozásoknak hála bizony erősen ki fog hatni az MCU elkövetkezendő néhány esztendejére. A finálé után nem is kérdéses, hogy az ígéretük maximálisan valóra vált, viszont a két másik korábbi Marvel Studios sorozathoz, a WandaVision-höz és a Sólyom és a Tél Katonájához hasonlatosan ezúttal sem úsztuk meg egy kisebb-nagyobb blöff nélkül, ami a képregényeket behatóbban ismerő nézők számára sajnos az évad felétől kezdve túlontúl kiszámíthatóvá tette, az amúgy eleinte kiszámíthatatlannak tűnő történetet.

Márpedig az alapgondolat, miszerint Lokit beledobjuk a számára ismeretlen mélyvízbe a TVA (Time Variance Authority) idegtépő módon bürokratikus ügynökeinek társaságában egy zseniális Owen Wilson mellé, önmagában véve nyerő párosítás volt, egészen addig, míg fel nem bukkant a színen még egy Loki, pontosabban egy Sylvie névre hallgató Loki-variáns Sophia Di Martino alakításában, aki aztán alaposan megkavarta a dolgokat. Mondjuk egy Lokitól alapjáraton mi mást is várhatna az ember, minthogy felforgat mindent maga körül, aztán, mint aki jól végezte dolgát, hátradől, hogy kiélvezze a hátramaradt káoszt. Sylvie viszont Tom Hiddleston verziójával szemben nem holmi világuralomra, dicsőségre meg egyéb ehhez hasonló, az egót az egekbe növelő dolgokra vágyik, hanem egyszerűen szeretne végre szabad lenni. Vagy legalábbis véget vetni annak, hogy a TVA gyerekkora óta üldözi őt. A dolog azonban közel sem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mivelhogy a TVA-t nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra porig égetni. Meg egyébként is, mi lenne az izgalmas abban, ha a két Loki csak úgy sikerrel járna?

Körülbelül ez volt az a pont a hat részes sorozatban, ahol már egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy a korábban a Rick és Mortyn is dolgozó Michael Waldron vezető író mennyire telitalálat volt a Marvel Studios részéről, hiszen a korábbi két sorozattal ellentétben a Loki mindvégig pontosan tisztában volt vele, hogy honnan hová szeretne eljutni. Hétről hétre mindig volt valami olyan apróság, ami még ha csak milliméterekkel is, de arrébb húzta a nagy titkot eltakaró függönyt, azonban a rejtély kibogozása így is mindig csak másodlagos volt az identitászavarral küzdő karakterekkel szemben. Jobban mondva a nagy rejtély megfejtése ezúttal nem maga a jutalom, hanem csak a ráadás volt Tom Hiddleston és Sophia Di Martino Emmy-díj esélyes alakításai mellett. Színészi játék tekintetében egyébként a háttérből irányító és bábmestert játszó, a Lovecraft Countryból ismerős Jonathan Majorst is megilleti a dicséret. Habár Majors csak a fináléban teszi tiszteletét, már a legelső jelenetében olyan szórakoztató, egyben baljós ripacskodással lopja el a show-t Hiddlestonék elől, hogy ember legyen a talpán, akinek ezek után nem ő lesz az új instant kedvence az MCU-ban.

Ahogyan azt viszont a bevezetőmben is megemlítettem, a csavaros forgatókönyv ellenére sajnos a történetben elszórt apró morzsák olyannyira jól sikerültek, hogy azok, akik csak egy hangyányit is jobban tisztában vannak a forrásanyaggal, vagy csak volt szerencséjük a 90-es évek Marvel animációs sorozataihoz, azok meglehetősen hamar átlátnak majd az Óz, a csodák csodájához hasonlatosan megkomponált bűvésztrükkön. Mert legyen bármennyire is remekül összerakott és ügyesen rétegelt széria a Loki, ahhoz sajnos történetmesélés tekintetében nem elég merész, hogy a címszereplőjéhez hasonlatosan éljen a megtévesztés, a hazugság, valamint a félrevezetés eszközeivel. Való igaz, megpróbálkozik sokkal okosabbnak feltüntetni magát, mint ami valójában, mindazonáltal a trükk titkának megértése után a sorozat részben elveszti az addigi varázsát, amelyet onnantól kezdve tényleg csak Loki és Sylvie adok-kapokba csomagolt közös drámája képes összetartani.

Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenkinek a saját megítélésére bíznám, mindazonáltal azt a tényt nem lehet elvitatni a Loki erényei közül, hogy ennél szórakoztatóbb, na meg jobban összerakott Marvel Studios produkcióhoz már nagyon régen, egészen pontosan egy bizonyos Végtelen háború óta nem volt szerencsénk. A furcsa párhuzam amúgy sem véletlen, hiszen a történet befejezése helyén tátongó újabb cliffhanger bosszúságain túllépve, egészen izgalmas belegondolni abba, hogy pontosan miféle csodálatos lehetőségek várnak ránk a multiverzum egészen idáig felfedezetlennek tartott legmélyebb bugyraiban. Mert annyi biztos: a szellem végleg elszabadult a palackból, ám ezúttal nagyon remélem, hogy egyhamar nem is kerül vissza oda, ahová való.