Senki nincs könnyű helyzetben, amikor az élet útvesztőjében kell eligazodni, de ha az ember más, mint a többiek, és emiatt kirekesztik, az minden szempontból egy nehezített pályát jelent. Éppen ezért mindennél jobban meg kell becsülnünk azokat az embereket, akik minden valós vagy képzelt tökéletlenségünk ellenére elfogadnak és támogatnak minket. Az Oscar-díjas Adam Elliot, a Mary és Max rendezője tizenöt év után egy újabb egészestés gyurmafilmmel jelentkezett, ami könnyfacsaróan, de mégis humorosan mesél az élet nehézségeiről és szépségeiről.

Grace és Gilbert Pudel ikertestvérek, akik az 1970-es években születtek Melbourne-ben. Mivel Grace farkastorokkal jött a világra, és szabadideje jelentős részét a csigák tanulmányozásával tölti, a többi gyerek kiközösíti és piszkálja őt, de szerencséjére Gilbert mindig megvédi őt. De amikor árvaságra jutnak, különböző nevelőszülőkhöz kerülnek, akik Ausztrália átellenes végeiben élnek. Grace a testvérétől elszakítva egyre magányosabbnak érzi magát, egyetlen menedéke pedig a csigagyűjtés lesz. Eközben Gilbert nevelőszülei válogatott kegyetlenségeknek teszik ki nevelt fiukat, de ő nem adja fel a célját, hogy újra találkozzon az ikertestvérével. Grace már kész lenne feladni a reményt, amikor találkozik egy kedves idős hölggyel, Pinky-vel, aki újra színt visz a napjaiba, és értékes leckéket ad neki arról, hogyan kezdje újra az életét.

Senkit ne tévesszen meg az ártatlannak látszó gyurmafigurák, az Egy csiga emlékiratai semmiképpen sem egy családbarát animációs film, mint amilyen a Wallace és Gromit, és nem csak a káromkodások, vagy a szexualitás ábrázolása miatt. A rendező előző filmjéhez, a Mary és Max-hez hasonlóan ez is komoly témákat feszeget, mint a magány, a depresszió és a gyász. A két főszereplő, Grace és Gilbert egyik kétségbeejtő helyzetből a másikba kerülnek, és már-már feladják a reményt, hogy valaha is látják egymást, vagy hogy egyáltalán normális életük legyen. De ha a múltunk és a saját hibáink ketrecébe zárjuk magunkat, és nem tekintünk előre, akkor soha nem fogjuk észrevenni azokat a dolgokat, amikért igazán érdemes élni.

Bár gyurmából vannak, a film szereplői végtelenül emberi és szerethető figurák. Grace minden nehézség ellenére igyekszik az élet napos oldalát látni, de ahogy egyre több kudarc és csalódás éri, úgy bújik lassanként vissza a csigaházába, és zárkózik el a külvilág elől. Gilbert a földrajzi távolságok és a zsarnokoskodó nevelőszülei ellenére keresi a kapcsolatot az ikertestvérével, és minden követ megmozgat, hogy újra együtt legyenek. A különc öregasszony, Pinky pedig olyasvalaki, akire mindannyiunknak szüksége lenne a legválságosabb időszakunkban, hogy jobb kedvre derítsen minket.

Akik most először találkoznak Adam Elliot munkásságával, azok talán furcsának, vagy kimondottan csúnyának találhatják a figurákat, de szerintem pont ez teszi különlegessé más stop-motion animációs filmekhez képest. A díszletek bár nem éppen színesek, de aprólékosan kidolgozottak, könnyen el lehet veszni az apró kis részletekben. A szereplőket pedig olyan híres ausztrál színészek szólaltatják meg, mint Sarah Snook, Kodi Smit-McPhee és Eric Bana, ami némileg ellensúlyozza a ritkán megszólaló, és akkor sem éppen jellegzetes soundtracket.

Nem egy szokványos, könnyedén befogadható animációs film az Egy csiga emlékiratai, de aki ad neki egy esélyt, az egy nem mindennapi élménnyel lesz gazdagabb. Egy végtelenül szerethető és emberi történet, ami két nevetés között összetöri a szívünket, hogy aztán ismét összeragassza nekünk.