Pszichológiai témájú thrillerekből annyi van a filmvilágban, mint égen a csillag. Az elme működéséről igen nehéz releváns filmet készíteni, tudatában annak, hogy egy olyan téma szolgáltatja az alapot, amelynek a mai orvostudomány is csak a felszínét kapargatja. A fóbiák kérdése a pszichológián belül is a legrejtélyesebb terület. Ebben a témában próbál elmerülni az idei Nő az ablakban című film.

Anna Fox (Amy Adams) egy viszonylag ritka betegségben, úgynevezett agorafóbiában szenved. Ez meggátolja őt, hogy a szabadba, vagy akár az utcára merjen kimenni, így életét a négy fal között éli. Pszichiátriai és gyógyszeres kezelés mellett alkoholproblémákkal is küzd. Egy nap azonban az ablakából lát a szembeszomszédban egy gyilkosságot, amely rendesen felkavarja életében az állóvizet. Habár Anna majdnem teljesen tisztán látta az esetet, a nyomozás korántsem annyira egyszerű, mint ahogyan Ő azt elképzeli. Megcáfolhatatlan tények állnak szemben a nő állításaival, és az igazság jóval bonyolultabb a látottaknál.

Mielőtt belekezdenék, nem árt röviden tisztázni azt, hogy mi is az az agorafóbia.

Ez a rendkívül ritka pánikbetegség az amerikai népesség körülbelül 1,5-3%-át érinti. A fóbia lényege az, hogy a szenvedő alany képtelen a szabad ég alatt szorongás és félelem nélkül meglenni. Egy agorafóbiás pánikszerűen kerüli a nyílt tereket és utcákat. Az ilyen szituációkban a betegek pánikrohamokat is átélhetnek, noha nem mindig szembetűnően. Agorafóbiában leginkább a nők szenvednek, de akadnak férfiak is ilyen pánikbetegséggel. Tágabb értelmezésben a klausztrofóbia is ide tartozik. Ez esetben a személy pánikszerűen fél a szűk és zárt helyektől. Kezelése fokozatos, szabadban történő időtöltéses terápiával zajlik. Kezdetben alkalmazhatóak szorongáscsökkentő gyógyszerek, azonban ezek csökkentik a terápia hatékonyságát (Forrás: Wikipédia).

Ez a felettébb ritka betegség szolgáltatja az alapot a Nő az ablakban című filmhez, amely igen szépen építi fel saját sztoriját és atmoszféráját. Adott a főszereplő, Anna, kinek személyi és fizikai környezetét is csak korlátozottan ismerhetjük meg, így jobbára a cselekmény helyszíne is az ő lakására korlátozódik. Nem véletlen, hogy a film a nézőt is összezárja a főszereplővel egy légtérbe. A cél ezzel a megfelelő azonosulás kiváltása.

Ahogy szépen lassan bontakozik ki az alapszituáció, úgy képesek vagyunk az atmoszférával azonosulni.

A film légköre legalább annyira szürke és komor, mint maga a téma, amiből építkezik. Főszereplőnőnk betegsége inkább a képi világban testesül meg, mint dialógusok által. A filmben viszonylag keveset beszélnek magáról a fóbiáról, inkább a különféle helyzetek hivatottak ezt bemutatni számunkra. A mű elég jól képes bevonzani a nézőjét és a végletekig fenntartani a figyelmet és rendkívül feszült helyzeteket képes teremteni. Amikor a szorongás és bezártság a tehetetlenséggel párosul, ott vagyunk képesek igazán átérezni Anna helyzetének komolyságát.

Mert tekintve, hogy az utóbbi időben igencsak megszokta az emberiség a négy fal között rekedt életet, így első hallásra nem biztos, hogy túl érdekesnek tűnhet a szituáció. Jobban belegondolva azonban a cselekmény egy olyan helyzetet teremt, amelyben kiváltképp az őrlené fel az idegeinket, hogy nem vagyunk képesek cselekedni. Ezt átgondolva teljesen világossá válik Anna igencsak hátrányos körülménye.

Azonban ez nemcsak feszültséget, hanem magannyi kérdést is képes szülni. Ahogy egyre jobban megyünk a történet sűrűjébe, úgy válik egyre kuszábbá és kuszábbá az egész sztori. A pszichothrillerek jellegzetes vonása, hogy igyekeznek a beteg elme rejtélyeit képességeikhez mérten feltárni és ez itt is jelen van. Az alkotók a tudatot készültek összemosni a valósággal, ami egész jól sikerült. Sokáig nem is vagyunk tisztában azzal, hogy valójában milyen események részesei vagyunk. Amint kicsit körvonalazódik bennünk, hogy valami itt nem kerek, úgy egyre több és több kérdést vet fel a cselekmény.

Ezek mellett képes, és egy ponton a tragikusan szomorú katarzis élményéből is visszaránt a kételybe és a kétségbeesésbe, hogy aztán megjelenjen előttünk a végső igazság.

A film így ad terepet a suspense technikájának. Főszereplőnk még tudatában sincs annak, hogy valójában mi zajlik körülötte, de nekünk, nézőknek már rég leesett, hogy valami nem stimmel. Nem hiába hoztam fel a suspense-t, mint hitchcocki találmányt. Ahogy néztem a filmet, beugrott, hogy ezt a fajta távolról szemlélődő tehetetlenséget már láttam valahol és ekkor jutott eszembe Alfred Hitchcock Hátsó ablak című műve. Persze nem az ablak szó az egyedüli kapcsolati pont a két mű között.

A Nő az ablakban igen sokat merít technikailag is az 1954-es krimi-thrillerből. Ahogy Hitchcock filmjének sajtófotósa, úgy Anna is saját lakásának rabja. A szemlélődés segédeszköze mindkét film esetében egy fényképezőgép (noha szerintem a Nő az ablakban ezt szándékosan nem tolta túl). A takaratlan hatalmas ablakok megadják a lehetőséget a néző számára, hogy tisztán kivehetők legyenek az egyes történések. Ezeket a hasonlóságokat érdekes volt figyelni a két film között.

Joe Wright rendező többször is megmutatta már, hogy a lassan építkező, kifinomult felvezetésű sztorik híve, és nem veti meg a melankólia érzését sem. Mindezek mellett igencsak ért a könyvek filmadaptációjához. Ezt reprezentálta korábban a Vágy és vezeklésben (2007), valamint a Büszkeség és balítéletben (2005). A. J. Finn azonos című regényének vászonra adaptálását is sikerre vitte, hiszen a Nő az ablakban egy rendkívül hangulatos, feszült és izgalmas történet lett, melyben maga a színészi gárda is jól állta a sarat.

Habár kétségkívül Amy Adams viszi el a hátán az egész sztorit, azért említsük meg Gary Oldmant, aki egy kisebb, de annál fontosabb mellékszerepben produkál felettébb erőteljes alakítást. Julianne Moore rövid szerepben bizonyíthatott, habár számomra az Ő karaktere kissé sok volt, de talán ez volt maga a film célja is. A Nő az ablakban nem kecsegtet sok újjal a műfajában, de egy remekül összerakott adaptáció. A pszichothrillerek kedvelőinek erősen ajánlott darab.