Talán nem túlzás azt állítani (könyves berkekben legalábbis), hogy ez a regény mindenütt ott van. Nincs az a könyvmoly, aki ne hallott volna róla, ha kicsit is figyelemmel kíséri a kortárs irodalom történéseit. R. F. Kuang mesterműve bezsebelte a legjobb SFF regényt megillető Nebula-díjat, a Locus-díjat, csak hogy a legrangosabb elismeréseket említsük. Megjelenését követően el sem mozdult a bestsellerlisták éléről, a szakma legjelentősebb orgánumai aposztrofálták az év könyveként. Az Agave kiadó könyvfesztiváli újdonságai közül ember legyen a talpán, aki képes kedvencet választani, de a Bábel vitán felül az egyik legjobban várt kötetnek számított – nem is csoda, ilyen nemzetközi szintű hype mellett, ami már több mint egy éve kitartóan övezi.

Akié az ezüst, azé a hatalom

Kuang a regényt az eddigi legambiciózusabb vállalkozásának tekintette, és kétszeri olvasás után egyet kell értsek vele. Mire gondolok? Helyszínünk az alternatív imperializmus kora, a viktoriánus kor Angliájának egy variációja. Gőzerővel zajlik a kolonizáció, a birodalmi érdekszférához tartozó területek kiaknázása, látszólag egyenes út áll a korona világuralmi törekvései előtt. Az alapszituáció pikantériáját az ezüst adja, ami a történet fantasztikus mivoltát is képviseli egyben. Az ezüst a legnagyobb érték, a legfőbb erőforrás, és itt nem a hagyományos értelemben vett materiális értéket kell érteni. Az ezüst áll a legközelebb ahhoz, amit jobb szó híján mágiának tekinthetünk, funkciója betöltéséhez azonban szükség van még valamire; a nyelvre, a fordításra. A különféle nyelveken megalkotott szópárok az ezüstre vésve képesek manifesztálni mindazt a megfoghatatlan, kifejezésre nehezen juttatható jelentéstartalmat, ami óhatatlanul is elveszik, mikor az egyik nyelvből át akarunk valamit ültetni egy másikba. Az infrastruktúra, a termelés, a mindennapi élet legapróbb összetevői mind az ezüstre épülnek, általa működnek.

Apró szépséghiba: az ezüst megmunkálására csak kevesen képesek, jelesül a tanult, képzett fordítók. Nem elég ugyanis egyszerűen beszélni egy idegen nyelvet; a delikvens képes kell legyen élni, gondolkodni, álmodni is azon, sajátjává kell tegye, ez pedig nem lehetséges akárki számára. A regény cselekményét főszereplőnk, Robin Swift szemszögén keresztül követjük végig: a Kantonban elárvult fiút egy oxfordi professzor fogadja pártfogásába és otthonába, taníttatja, felkészíti a fordítói pályára. Lovell professzor egyértelmű elvárásokat támaszt: Robin célja a Királyi Fordítói Intézet – a címadó Bábel. A torony mindennek a középpontja, itt zajlik az a munka, amely előremozdítja a birodalom hatalmi törekvéseit, gyakorlatilag itt építik a nagyhatalmi státuszt. A professzor szándékai szerint gyámja egy lesz az impérium gépezetének fogaskerekei közül, ezzel az elhatározással pedig meg is teremtette történetünk fő konfliktusát. De erről kicsit később.

Az álmodó tornyok városa

A Bábelt elsősorban fantasyként, spekulatív fikcióként tartja számon a műfaji besorolás, de az alkotás kvintesszenciája a dark academia. Ezt népszerűsége okán akár különálló műfajként sem volna helytelen kezelni, de többnyire esztétikumként utalunk rá. Egy korábbi cikkben részletesebben is írtam már róla, a lényege röviden az, hogy a klasszikus akadémiai közeget, az intellektust, magát a tudást és annak elsajátítását állítja piedesztálra. A Bábel ennek iskolapéldája. Robin oxfordi tartózkodása akár egy tanulmány is lehetne a dark academia irodalmi vonatkozásában; megismerjük a világhíres egyetem mindennapjait, felbukkannak a campus valóban létező illusztris helyszínei, láthatjuk az akadémiai előadásokat, a diákélet örömeit és buktatóit.

A patinás épületek csillogása és a csurig pakolt könyvtárak gazdagsága mellé meglehetősen szigorú elvárások társulnak. A könyvben nagy hangsúly helyeződik az akadémiai életre, az átfogó tudás, a szakértelem megszerzése pedig áldozathozatalt jelent; átvirrasztott éjszakákat, cafatokban lógó idegeket, a szabadidő teljes hiányát, és a többi. Gondoljunk csak vissza a vizsgaidőszakaink legkeményebb hajráira, azokra az embert próbáló napokra, amiket senkinek sem kívánunk. A Bábel őszintén mutatja be az egyetemi hallgatók mindennapi küzdelmeit, az akadémiai árnyoldalt, hogy mekkora mentális és lelki terhet ró valakire egy ilyen közeg, a folyamatos szellemi erőfeszítés.

Kuang maga is oxfordi diák, ezt mindenképp meg kell említenem (ezen felül a Cambridge és a Yale termeit is megjárta tanulmányai során), személyes tapasztalatai, ismeretei egyértelműen érezhetőek olvasás közben. Kis kitérő, de fontosnak érzem hangsúlyozni: Rebecca Kuang félelmetesen okos nő. Ez a könyv több szempontból is lenyomata az ő alakjának, hiszen hőseihez hasonlóan ő is több nemzethez kötődik, több nyelven éli meg az életet, behatóan ismeri az akadémiai közeget, az ő tapasztalatai visszaköszönnek a Bábel lapjain. A regényben rengeteg az utalás a klasszikus irodalomra, a nyelvtudományokra, hosszabb részeken foglalkoznak a különböző nyelvek átjárhatóságával, a fordítói munka különféle aspektusaival, az értelmezéssel és a jelentéssel. Mindez kiegészül szinte már a tudományos művekre jellemző lábjegyzetekkel, okfejtésekkel. Én nem vagyok nyelvész, sem műfordító. A téma annyiban érint, hogy nem kizárólag az anyanyelvemen írok-olvasok, illetve beszélek – ez azért aligha tudományos kapcsolódási pont, inkább csak érdeklődés. Ezzel együtt laikusként is roppant lebilincselőnek találtam ezeket a részeket, és nem, a legkevésbé sem ment a cselekmény rovására. Az író intelligenciájához, a témában való jártasságához nem férhet semmi kétség.

A fordítás árulása, és az erőszak szükségszerűsége

A cselekmény kiindulópontjára visszautalva; nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a jó professzor nem a véletlen folyományaként bukkant fel Robin életében. Ő és a Bábel hallgatóinak jelentős része nem a brit birodalom szülöttei, éppen ezért tekintik őket nélkülözhetetlen erőforrásnak – hiszen ki volna alkalmasabb fordító, ki tudná hatékonyabban megmunkálni a birodalmi vérkeringést biztosító ezüstöt, mint azok, akik több nyelven nevelkedtek? Ehhez kapcsolódóan viszont joggal merül fel az identitástudat, a nemzeti hovatartozás, a hűség kérdése. Rögtön a regény első fejezeteiben nekiszegeződik a még gyerek Robinnak a kérdés: ha komoly geopolitikai konfliktus bontakozna ki szülőhazája és a korona között, melyik oldalon állna? Erre akkor még nincs válasza, és még jó ideig nem is lesz.

A könyv nehéz helyzetben ábrázolja a főszereplőt: egyrészt olyan életet élhet, amelyben kiteljesedhet, az egyetem falai között kibontakoztathatja nyilvánvaló tehetségét, a környezete és a tudásvágya kitűnni ösztönzi – mondhatni úgy él, mint hal a vízben. Vagyis majdnem. Hiába az angol neveltetés, kínai származása miatt a kezdetektől kirekesztett, mellőzött és megbélyegzett, amint kiteszi a lábát a Fordítói Intézetből. Az internalizált rasszizmus, és persze a szexizmus az ábrázolt történelmi kor nagyon is valós jellemzői, a Bábel külhoni diákjai, ill. a női fordítók egyértelműen kívülállók a konzervatív oxfordi urak szemében. Robin életének ez az egyik nagy ellentmondása: kétségbeesetten akar tartozni ehhez a közösséghez, de minden tudása ellenére teljesen soha nem lesz képes beilleszkedni, sosem fogják egyenrangú akadémikusként kezelni, sokkal inkább tekintenek rá hasznot hozó eszközként.

A Bábel, és az intézmény vezetői a felhalmozott tudást a hatalom szolgálatába állítják, ez pedig újabb konfliktust szül, hiszen Britannia további térnyerését szolgálni Robin és társai számára egyet jelent szülőhazájuk elárulásával. Állandó kísérője a bűntudata, ezért is igyekszik segíteni a Hermész Társaság törekvéseit, melyek a mérhetetlen terjeszkedés megfékezésére irányulnak. Az események során az előadótermekben többször felmerül a „fordítás árulása”, mint kifejezés. Alapvetően ez azt a jelentéstartalmi veszteséget, hiányt volt hivatott jelenteni, amivel a fordítás szükségszerűen jár, aminek hiányában az ezüst megmunkálása is értelmét veszítené. Ugyanakkor szó szerinti értelemben is tekinthetünk a szófordulatra; azzal, hogy a fordítók munkájukkal a gyarmati befolyás növekedését idézik elő, saját hazájuk kárára cselekszenek. Lehetetlennek tűnő helyzet, mely a konfliktus kiéleződésével jut el a töréspontjáig, ahonnan nem lesz már visszaút a szereplők számára. Egy ponton túlmenően nem pusztán arról kell dönteni, ki hol áll a végén, hanem arról is, meddig hajlandóak elmenni.

A kolonizáció, a gyarmati területek kizsákmányolása nem újszerű téma a történelmi fikcióban, legyen az alternatív, fantasyelemekkel tarkított, vagy szolgáljon egyszerű háttérként a cselekményhez. Amivel Kuang itt innovatívat alkotott az az, hogy ezt kulturális szemszögből közelítette meg. Nem a kézzelfogható javak elszipolyozását állítja középpontba, bár nyilván nem feledkezik meg erről sem, hanem a szellemi tőke jogtalan kiaknázását: a fordítókat. Azokat a gyerekeket, fiatalokat, akiket otthonuktól távol, az őket kizsákmányoló birodalom szolgálatára nevelnek. Mivel a hatalomgyakorlás eszköze magán a nyelven alapul, egy idegen dialektus feltérképezése és felhasználása a Kuang-féle imperializmusban ugyanolyan jelentőségű, mint példának okáért egy új aranylelőhely, sőt.

Szokás mondani, nyelvében él a nemzet, de idézhetnénk Ferrantét is, aki elmondása szerint akkor érzi magát leginkább nemzete szülöttének, mikor annak nyelvét műveli. A nyelv összefonódik az adott közösség kultúrájával, identitásával, lételeme és sajátja, felbecsülhetetlen értéke. Ezzel együtt legtöbbünknek a gyarmatosításról a kézzelfogható kincsek eltulajdonítása jut eszünkbe, nem a szellemi, ami pedig legalább akkora jelentőséggel bír. A regény zsenialitása részben az, ahogy erre rávilágít. Az ezüstrudak működési elvén keresztül egy materiálisabb, megfoghatóbb értékké alakítja, a történetben a legfontosabbá az igaztalanul elbirtokolt javak közül, melyet az impérium aztán további törekvései előmozdítására fordít. Legyünk őszinték, nem csoda, hogy némelyik diák zsebében kinyílik az a közmondásos bicska.

Kuang tehetségét nem győzöm dicsérni, aki olvasta a születésnapja apropóján megjelent cikket, tudhatja, mennyire lenyűgöz a kreativitása és a folytonos megújulása. A Bábelben felvonultatott kérdéskörök és trópusok rendkívül sokfélék, megemelem a kalapom a szerző előtt, hogy képes volt mindezt egy ilyen emlékezetes regénnyé sűríteni. Sikerült a legkülönfélébb, önmagukban sem egyszerű témákból egy kerek egészet alkotni, amely tűpontos meglátásaival messze túlmutat egy átlagos fantasyregényen. Olvastam a könyvet az angol nyelvű megjelenését követően, most pedig elővettem újra, de bizonyosan nem utoljára. Ez az a fajta sztori, ami jóval azután is kísérti az olvasóját, hogy visszatette a könyvet a polcra.

Képlékeny történelem

Határozottan előnye a történetnek, hogy a realitások mentén operál. A fent részletezett konfliktusok világméretűek, aligha várható el egy maroknyi egyetemi hallgatótól, hogy megoldja őket, ez nem egy olyan könyv. Ellenben vannak pontok, ahol képesek az események láncolatát más irányokba terelni – ha nem is képesek radikális változást előidézni, megteremtik egy másféle eseménysor lehetőségét. Nekem kimondottan tetszett ez a megközelítés, üdítően hatott a sok történet után, ahol a világ megváltásának terhe a kevés kiválasztott vállát nyomja. Robin Swift nem hadvezér, nem vonul hadoszlopok élén az elnyomók ellen, de a kellő időben tudja, hol fog állni. A végletekig összetett személyiség, szeretnék több hasonló karakterrel találkozni az olvasmányaimban.

Ha végigzongorázzuk azokat a sajátságokat, melyek alapján egy regényről általában véleményt formálunk, úgy hiszem, hiánytalanul elégedettek lehetünk. A próza a szerzőtől megszokott színvonalat képviseli, élmény olvasni a mondatait. Az atmoszféra megteremtését is csak dicsérő szavakkal tudom illetni, hamisítatlan a dark academia hangulat, a gótikus légkör. A karakterizálásban sincs hiba, érezhetően nem kevés idő és energia fekszik minden egyes szereplő megformázásában. Kiemelném a köztük lévő bonyolult és nem egyszer ellentmondásos érzelmi viszonyok ábrázolását. Maga a történetvezetés tempója elsősorban azon olvasókkal fog rezonálni, akik nem bánják, ha a cselekmény nem siet sehová, ugyanakkor nem egyszerű kiszakadni a sztoriból, folyamatosan fenntartja az érdeklődést. A regényt az Agave kiadó jelentette meg magyarul (gyönyörű kivitelben, jegyzem meg), Horváth Vivien fordításában. A „hagyományos”, akciódús fantasy rajongóinak talán nem ez lesz életük könyve, de akit kicsit is érdekel ez a történelmi korszak, a nyelvészet, vagy kedvelik a dark academia esztétikumot, semmiképpen ne hagyják ki a Bábelt.