Pályája során előbb-utóbb sok rendező jut el oda, hogy magáról a filmkészítés hátteréről mondja el a véleményét, stílusosan mozgókép formájában. Ez az idő David Fincher számára most érkezett el, akinek Mank című filmje mától megtekinthető a Netflix kínálatában. 

A Mank egy életrajzi film Herman J. Mankiewicz forgatókönyvírói munkásságáról, azon belül is legfőképpen az Aranypolgár (Citizen Kane, 1941) megírása körüli időszakról. A David Fincher apja, Jack Fincher által jegyzett forgatókönyv bepillantást enged a Hollywood belső köreiben Mank néven ismert író alkotói nehézségeibe, valamint a kapcsolatába William Hearst sajtómágnással és a mágnás dívájával, Marion Davies-szel.

A film egy teljes mértékben tudatos főhajtás Fincher részéről az idealizált forgatókönyvíró felé.

Ugyanakkor a tiszteletadásnak egy személyes jelleget is ad az, hogy Fincher az apja forgatókönyvéből dolgozik. A Mank az ehhez hasonló áthallások gazdag gyűjteménye. A rendező sok jelenetben érezhetően azonosul Mank figurájával, akit kiismerhetetlen, sokak szemében problémás, de mégis zseniális és a maga furcsa módján szerethető karakterként mutat be. 

Ez alapján akár azt is lehetne gondolni, hogy egy vidám életrajzi filmmel van dolgunk a filmkészítés örömteli kihívásairól, de az igazságtól mi sem állhatna távolabb. A Mank egy szerelmes levél Hollywood filmjeihez, de nem érzelgős és romantikus, sokkal inkább

keserédes, már-már pesszimista tablója ez a korabeli Hollywoodnak.

Fincheren érződik, hogy elkötelezetten szereti a filmkészítést, de ennek ellenére sem akarja elhallgatni a stúdiók életébe beleszóló politikusok és pénzemberek káros hatását. 

Ezzel pedig megint egy remek allegóriához érkeztünk, Mank és Marion filmbéli kapcsolatához. Mank érezhetően érez valamiféle vonzódást a sztár iránt. Annak ellenére, hogy mindenki más csak a felszínes színésznőcskét látja benne, Mank azon kevesek közt van, akik a csinos külső mögött rejlő szellemes személyiséget is tudják értékelni. Ezzel a direktor nemcsak Davies számára próbál utólag valamiféle igazságot szolgáltatni, de mintha közben Hollywood-ról is véleményt nyilvánítana: bár valóban a felszínes, talmi csillogás miatt szereti a többség, a mélyén igenis lehet találni értékeket. Fincher viszonya a filmezéshez valójában olyan, mint Mank viszonya Marionhoz.

Fincher odaadásának másik megjelenési formája az egész filmet átható profizmus. Az alkotás tele van gyönyörű beállításokkal, szebbnél szebb fény-árnyék játékokkal, semmi sincs a véletlenre bízva. A színészgárda is érezhetően minden mesterségbeli tudását igyekezett megmutatni, a címszereplőt parádésan elegáns gesztusokkal életre keltő Gary Oldman-en keresztül a William Hearst-öt karizmatikusan alakító Charles Dance-en át a Marion Davies-ként élete talán legjobb szerepében remekelő Amanda Seyfried-ig.

A Mank Oscar-esélye a film témája és minősége miatt adottnak tekinthető. Különösen szimbolikus győzelem lenne a készítőké, ha egy stúdió rendszert kritizáló filmként aratnának sikert a gálán. Persze a Mank valójában több egy díjhajhász filmnél. Fincher műve egy igazán elegáns kalapemelés a mindenkori művész előtt, aki küzdelme jelentéktelenségének tudatában is kiáll a hatalmasok ellen. A történet végén pedig, érdekes módon, talán pont ettől lesznek kiállásukban jelentőssé.