Be kell vallanom, nem tudnak túlságosan felvillanyozni az utóbbi években menetrendszerűen érkező életrajzi filmek: a mára kifulladóban lévő szuperhősfilmdömping mellett ezek jelentették a mögöttünk lévő évtized másik jövedelmező mozis trendjét. Mindeközben a mozikba egyre nehezebb a streaming elől elcsábítani az embereket, így a tengerentúli filmgyártás megpróbálja minden közéleti vagy popkulturális ikon életét pénzzé tenni, szinte már olyanokét is, akiknél ez az eltelt idő rövidsége vagy a jelentőségük ezt nem feltétlenül indokolná.

Ráadásul nagyon szűk az a mezsgye, ahol ezek a filmek valódi minőséget képviselnek. Egyik oldalról megvannak az inspirálatlan, a lehető legbanálisabb hollywoodi klisékre felhúzott szuperprodukciók, mint a Bohém rapszódia; a másik oldalról pedig azok a filmek, ahol a rendező művészi kiteljesedése és egója temeti maga alá a film tárgyát. Ilyen volt tavaly a Marilyn Monroe életéről szóló Szöszi, és ebbe a kategóriába sorolom Bradley Cooper második rendezését, a Maestro-t is.

A Leonard Bernsteinről készülő biopic-re eredetileg két megkerülhetetlen amerikai rendezőóriás, Martin Scorsese és Steven Spielberg is pályázott, de a rendezői székbe végül az a Bradley Cooper került, akinek első saját alkotása, a Csillag születik nézői és kritikusi oldalról is halmozta a pozitív visszajelzéseket, no meg a díjakat – Cooper a rendezéséért és a színészi alakításáért is bezsebelhetett pár díjat. Kétségtelen, hogy a Maestro-val még nagyobb babérokra tör, a rendezés és a főszerep eljátszása mellett újfent szerepet vállalt a forgatókönyv megírásában, emellett producerként is bábáskodott a projekt felett (többek között Scorsese és Spielberg mellett).

Nem is lehet eltagadni, hogy a Maestro egy rendkívül ambiciózus projekt, amiben Cooper minden téren bizonyítani akart, és ez a film minden egyes képkockáján tetten érhető. Kérdés, hogy az ambíciója valójában mire irányult, mivel a film főszereplőjéről vajmi keveset tudhatunk meg a 2 órás játékidő alatt. Persze az életrajzi film nehéz műfaj, hiszen sosem lesz az elegendő játékidő, hogy egy ember életének minden lényeges mozzanatát tartalmazza, és ezeket egy narratívába fűzze össze. A Maestro Leonard és felesége, Felicia (Carey Mulligan) kapcsolatában találja meg a saját vezérfonalát.

Tudunk már olyan filmet mondani a közelmúltból, ami hasonló koncepción bukott el: Ridley Scott Napóleonja szintén egy szerelmi történetet mesél el a korzikai császár és Jozefina között, ahol az életének csak azokból a aspektusaiból nem látni semmit, amiért valaki beülne a nagy vászon elé megnézni egy Napóleonról szóló filmet. Persze Leonard Bernstein neve egy szűk, komolyzene-kedvelő szubkultúrának mond valamit, ráadásul egy bohém művészről van szó, akiről szóló filmben sokkal inkább legitim az érzéki, absztrakt történetmesélés. Mégis, engem, mint a témában laikus nézőt egyáltalán nem tudott közelebb hozni Bernstein munkásságához, Nem tudom meg, mi motiválta a pályája kezdetén, nem tudom meg mitől vált ennyire elismertté; mikor a film elején kijelentik, hogy ő lehet Amerikai legjobb karmestere, nem érzem, hogy a nagy szavaknak bármi fedezete lenne a filmben. Az alkotás folyamatába, az inspirációiba szinte semmi betekintést nem kapunk.

Ezekért a dolgokért cserébe a Maestro egy párkapcsolati tanulmány akar lenni két főszereplőjével a fókuszban, de még a fő történetszál is indiszponáltnak érződik. Kapunk mozaikokat, bevillanásokat Lenny és Felicia életéből, de ezek a momentumok túl felszínesek és túl közhelyesek, hogy valós mélységeiben rajzolódjon ki belőlük egy évtizedeken átívelő kapcsolati dráma. Bernstein biszexualitásáról pletykáltak a korszakban, és a film sem rejti véka alá a legendás karmester-zeneszerző szexuális orientációját, de a ráutaló magatartáson, néhány kézfogáson és csókon túl szintén a felszín kapargatása zajlik, holott ez a kettős élet volna a fő forrása a házastársak közti konfliktusnak.

Bradley Cooper rendezői tehetségét ugyanakkor nem szeretném elvitatni, érezhetően bele vitt apait-anyait, a kameramozgás, a fekete-fehér és színes képek, a kreatív beállítások és vágások érzékenyebben és többet mesélnek el Bernstein és Felicia lelki alkatáról, jellembeli változásairól, vívódásairól, mint a film csúcspontjainak szánt, olykor igencsak hatásvadász dialógusok. De ezen snittek sajnos nagy része is főleg esztétikailag képvisel értéket. Nincs ellenemre, ha egy film nem szájbarágós, és a nézőre bízza, hogy saját maga boncolgasson, értelmezzen, de hiába kapunk több elnyújtott közeli képet Felicia arcának rezdüléseiről, ha közben érezni, hogy nekünk kellene kitölteni azt az űrt, ahol Cooper saját gondolatainak lenne a helye.

A komolyzene rajongóinak ezzel együtt ajánlott mű, illetve azok számára is, akik szeretnek gondolkozni művészről és művészetéről. Ők találhatnak olyan fogódzókat a filmben, amin nekem talán átsiklott a figyelmem. Egyet kell értsek azokkal, akik azt róják fel a filmnek (főleg Bradley Coopernek), hogy giccses, vontatott, és gátlástalanul hajt az Oscarra. Ugyanakkor meg kell becsülni minden olyan alkotást manapság, ami hajlandó a fősodornál bonyolultabb filmnyelvet használni, és nem fekszik le a közízlés silány elvárásainak.