Jómagam azon játékosok sorait erősítem, akik a kezdetektől fogva nyomon követték a The Last of Us meglehetősen kacskaringós pályafutását. Az eredetileg 2013-ban még a Playstation 3 egyik legutolsó exkluzív játékaként megjelent túlélő-horrorként is aposztrofálható Naughty Dog kaland rövid idő leforgása alatt a stúdió egyik talán legfontosabb IP-jévé nőtte ki magát és tetemes rajongó tábort gyűjtött maga köré. Az érzelmileg maga alá gyűrő befejezés után aztán a fandomnak közel hat esztendőt kellett várnia a második epizódra, amely a Covid járvány kellős közepén legalább annyi sebet hagyott az emberek lelkén, mint amennyit a Part II eseményei azok sokszor valóban húsvérnek érződő szereplőin.

Egy ilyesfajta örökséggel a hátuk mögött alaposan fel volt adva hát a lecke a sorozat adaptációból is tetemes részt magára vállaló Neil Druckmannek, valamint író-társának Craig Mazinnek, hiszen az első játék meglehetősen lineáris történetvezetésével ellentétben, a Part II egy megannyi szálon futó, sokszor visszaemlékezésekből építkező, kissé unortodox módon mesélte el cselekményét. Az elődjével ellentétben pedig a játékmenet jóval nagyobb szabadságot kínált a játékosoknak, így akik nem voltak eléggé szemfülesek, esetleg szimplán nem szeretnek elkóborolni egy adott pályán, rengeteg apró, ámde a történet egészét érintő, apró kontextus darabkáról maradhattak le.

Adaptáció révén, azonban Mazin-éknek megadatott a lehetőség, hogy eme apró, ámde annál fontosabb kirakós darabokat jelen esetben szervesen beépítsék a történetbe, ezzel is még jobban elmélyülve a már egyébként is komplex karakterek lelkivilágában. A sorozat nemrégiben elstartolt második etapjának első epizódja rögtön a nyitányban megvillantotta azon szándékát, hogy a mozgóképes változat amennyire csak lehetséges, a játékkal ellentétben egy jóval lineárisabb módon szeretné elmesélni a bosszú és az azt követő szenvedés tragédiáját. 

Joel (Pedro Pascal) és Ellie (Bella Ramsey) időközben megromlott kapcsolata példának okáért egy meglehetősen letisztult, néhol már kifejezetten szájbarágós módon került a reflektorfénybe, melynek okait az epizódot író és rendező Craig Mazin nem is rest a néző szemei elé tárni. Mindezen kreatív döntés rövidtávon kétségtelenül megkönnyítette a látottak befogadhatóságát, azonban a játékot behatóan ismerő nézők pontosan tisztában vannak vele, hogy ezen húzás hosszútávon még könnyen a visszájára sülhet el. Pont amiatt, hogy az érzelmi katarzis, egy olyan időbe és helybe lett áthelyezve, melynek a későbbiekben lett volna hatalmas szerepe. 

Az egyelőre megkérdőjelezhető döntések mellett, szerencsére pozitívan elsült változtatásokról is szót lehet ejteni. Ugyanis a Part ll egyik legfontosabb szereplőjeként jelenlévő Isabela Merced által életre keltett Dina, szinte minden percét ellopta a show-nak amikor ő került a reflektorfénybe. Merced kiválóan elkapta Dina életvidám, lázadó, kissé azonban mégis furcsa személyiségét, ám a közte és Ellie között kialakuló kapcsolat igazi szakítópróbája azon fog múlni, hogy az elkövetkezendőkben vajon drámai oldalról is képes lesz e hozni azt az érzelmi mélységet, amit a szerep megkövetel. 

Merced részéről a kételyeim eléggé halványak, a színésznő tavaly az Alien: Romulusban ugyanis már bizonyította a rátermettségét, azonban Ramsey irányából már vannak kétségeim. Legfőképp amiatt, hogy a történet másik megkerülhetetlen karakterét, Abby-t megformáló Kaitlyn Dever rövid, ámde annál hatásosabb bemutatkozása olyannyira meggyőzően sikerült, hogy egyelőre Dever Abby-je jóval több szimpátiát volt képes kiváltani belőlem, mint Ramsey kétségkívül szintén traumáktól szenvedő, de jelenleg mintha kissé karakteridegen módon viselkedő Ellie-je. Egyetlen epizód után viszont még nehéz volna megmondani, hogy erről a szövegkönyv vagy egyszerűen csak színésznő színészi kvalitásait illene okolni. Hiszen nem egyszer láttunk már olyasmit, hogy egy művész néhány epizód leforgása alatt egészen hihetetlen magasságokba repíti az addig kissé lesajnált alakítását.

Így őszintén csak reménykedni tudok benne, hogy az évadból hátralévő maradék hat epizód során Ramsey megvillantja azt a bizonyos pluszt, melyet Druckman és Mazin láttak meg benne a casting során. Ugyanis ha nem így lesz, akkor könnyen lehet, hogy valóban a fanyalgóknak lesz igaza, miszerint a szereplőválogatás során alaposan mellé lőttek. Ha pedig így van, akkor csak reménykedhetünk benne, hogy ez még nem okoz majd olyan minőségbeli erodálódást, amit már a videojátékos alapokat nem ismerő nézőknél is kicsaphatja azt a bizonyos biztosítékot.