Az biztos, hogy Rian Johnson kapott hideget-meleget (de főleg hideget), miután megrendezte Az utolsó Jediket. Bármennyire is megkopott ázsiója, egyáltalán nem egy tehetségtelen direktorról beszélünk, mint azt sikeresen bebizonyította a 2019-es Tőrbe ejtve (Knives Out) című krimivel. A whodunit formulát remekül alkalmazta, a történet kellően csavaros volt, és a filmben szereplő sztárgárdát hozzáértéssel dirigálta. Nem beszélve a Daniel Craig által alakított nyomozóról, Benoit Blancról, akiben minden megvan, hogy poiroti, holmesi, vagy bármelyik népszerű krimi-főhős magasságába emelkedjen.

A Netflix szemében is megjelentek a dollárjelek Benoit Blanc első kalandja kapcsán, így hát Johnsont még két Tőrbe ejtve folytatásra szerződtette, és három évvel később az első rész után meg is jelent a következő etap, Az üveghagyma (Glass Onion, pontosabban Glass Onion: A Knives Out Mystery) címmel. A közönség és a szakma egyaránt kedvelte az első részt, az elvárások így magasra kerültek a folytatást illetően, amit, ha nem is minden tekintetben, de javarészt sikerült megugrania.

A Tőrbe ejtve-filmek alappremisszája, hogy csak Daniel Craig karaktere köti össze a részeket, minden más cserélődik. Blanc egy új rejtély közepébe csöppen egy vadiúj környezetben, ismét fantasztikus színészgárdával körbevéve. Az új helyszín ezúttal egy dúsgazdag tech- és mindenguru férfi, Miles Bron (Edward Norton) magánszigete, ahová meghívja barátait egy hétvégére. A közösen eltöltött néhány nap fő programja egy játékos gyilkossági rejtély megoldása. Egy véletlennek álcázva, ám annál szándékosabban Blanc is a szigetre kerül a többiekkel, ahol végül egy valódi gyilkosságot kell felgöngyölítenie. Már a felvezetés is lubickol a különféle rejtélyekben, titkokban és meta mondanivalóban, de a film felétől minden csavarra rákötnek legalább még egy csavart.

Bizonyos nézői rétegnek egyenesen frusztráló lehet az élmény. Az üveghagyma direkt és szemtelen módon tartja homályban a nézőket, és csupán minimális kapaszkodót nyújt nekik. De ezek a kis támaszok is rendszerint külön csavart rejtenek, hogy a végére már tényleg azt se tudjuk, hogy mi történik. Ráadásul néhány fontos rész csak később nyer értelmet, sőt, van, ami visszafelé tesz zárójelbe komplett jeleneteket.

Ahogy a sziget közepén található üveghagyma, úgy a film is számtalan réteggel rendelkezik: nem győzzük egymás után lehántani őket, és csak nem akarnak elfogyni. Egyrészről rengeteg meta utalásra, foreshadowingra és szimbolika-áradatra érdemes számítani, melyek átitatják az egész játékidőt. Másrészt pedig egyértelmű a nagyjából minden jelenetet uraló társadalomkritika, ami a posztmodern problémákat megtesítő társadalmi rétegek archetípusát egybe gyúró karakterekben csúcsosodik ki.

Itt van a radikális, clickbaitekből táplálkozó influenszer, Duke (Dave Bautista), a felszínes címlaplány, Birdie Jay (Kate Hudson), aki fontos üzletasszonyként tetszeleg, miközben fogalma sincs a saját ügyleteiről, és érzelmi intelligenciája valahol a béka segge alatt van. De említhetjük még Claire-t (Kathryn Hahn), a feltörekvő politikust, akinek a karrierje túlságosan is Miles megkérdőjelezhető innovációjától függ, vagy Lionelt (Leslie Odom Jr.), aki hiába okosabb társainál, ugyanabban a spirálban köröz, mint a többiek.

Itt ez a csomó, egymástól totálisan eltérő szellemiségű karakter, akikben egy közös van: Miles Bron. A magukat Felforgatóknak nevező látszólag kiváló barátságban összeverődött brancs minden tagja Miles hátán kapaszkodott fel, és rajta keresztül érvényesítették önző céljaikat. Azonban volt még valaki, aki a baráti körhöz tartozott: Andi (Janelle Monáe), aki Miles-szal alapított közös cégének az ötletadója és igazi agya volt. A férfi azonban túl mohó és önfejű volt, a nő pedig meg akarta akadályozni ámokfutását. Az ügynek per lett a vége, és mivel a barátok is Andi ellen vallottak (nyilvánvaló önös érdekekből kifolyólag), a nő veszített. A hétvégi bulin azonban ő is megjelent, hogy felforgassa az állóvizet. Nem mellesleg hozzá köthető a film egyik legnagyobb csavarja is, úgyhogy ebbe a karakterbe ennél mélyebbre nem is merülünk.

A motiváció tehát mindenki részéről adott, az egyszeri néző pedig úgy érezheti, magabiztosan rakosgatja össze a puzzle-darabokat, de a film ennél sokkal pimaszabb. Az egy dolog, hogy folyamatosan ködösít és megvezet, de állandóan a nyilvánvaló felé tereli a nézőket is, hogy aztán egy svédcsavarral ismét egy másik szálon induljon el az eszmefuttatás.

A főbb karaktereket leszámítva viszont a mellékesen jelenlévő figurákkal látványosan nem kezdtek semmit. Valójában azt sem értem, hogy Birdie személyi asszisztense minek utazott vele a szigetre, illetve Duke barátnőjének ugyan van némi szerepe a történet szempontjából, így is teljesen feleslegesnek tartom jelenlétét. De a keménymagban is akad két kakukktojás, Claire és Lionel, akiknek van motivációjuk és papíron fontosak is a rejtély miatt, de a gyakorlatban ők is inkább a háttérbe szorultak, és nem sok lényegi szerepet kaptak.

Ellenben Az üveghagyma elég okosan lavíroz a fontosabb karakterek között, és mivel mindenki gyanús, elég könnyű a szereplőkkel szemben erős ellenérzéseket táplálni. Rápakolva még egy lapáttal ráadásul a színészek látható élvezettel ripacskodnak, és a végletekig elviszik már-már szélsőségesen karikaturisztikus karaktereiket.

A film nagy erénye még, hogy az erős forgatókönyvet még erősebbé teszi a vágás és a rendezés. Látszik, hogy minden pillanat és jelenet az utolsó szögig át volt gondolva, és Johnson víziója mentén haladtak készítés közben. A színpompás, csaknem valótlannak ható sziget remekül teremti meg az atmoszférát, amelyben a szereplők csak úgy lubickolnak. Azonban az alkotás egyértelmű fénypontja Daniel Craig, aki csak úgy vibrál és karizmájával átsugárzik a képernyőn és többek között emiatt is szomorú, hogy nem kap mozis megjelenést a film, csupán a Netflix kínálatában lehet megtekinteni.

Összegzés
A Tőrbe ejtve: Az üveghagyma egy érdekes, dinamikus whodunit krimi, ami végig képes odaszegezni a néző figyelmét, és egy perc üresjárat nélkül izgalmas tud maradni. Mivel egyébként sem vagyunk eleresztve hasonló zsánerfilmekkel, így nincs túl nagy konkurenciája és talán megbocsátóbb is a néző (pláne, ha egy Halál a Nílusont rakunk mellé), de összességében nem lehet panaszunk. Az első rész talán egy hangyányit feszesebb volt és kevésbé harsány, összegészében talán valamivel jobb filmnek is tartom, de Az üveghagymának sincs miért szégyenkeznie.

A csavarok jól működnek, a krimi része abszolút profin van összeállítva, és látványvilágban, art directionben sem unalmas iparosmunkát kell több, mint két órán keresztül bámulnunk. A színészek remekelnek, a szeretlek-utállak dinamika is jól működik köztük. Az abszurdista megközelítés, a harsány színvilág, a sok réteg, szimbólum és a rengeteg csavar, na meg a metázás lesznek azok a pontok, ahol a film egyes nézőknél elhasal, vagy mennybe megy. Ebből a szempontból megosztónak is mondhatnám Az üveghagymát, hiszen tagadhatatlan, hogy frusztráló élmény lehet, illetve a fenti jellemzők miatt nem lesz “mindenki filmje”. Azonban, aki egy vérbeli krimire vágyik, annak igazi csemege ez a film