Ha emlékezetem nem csal, múlt alkalommal, amikor a spanyol, hosszú álomból ébredt ügynök kalandjairól értekeztünk, valahol az árnyékok vetülésénél és a politikai oldalak közt feszülő helyzet élesedésénél tettük le a lantot. Mostani kis virtuális összejövetelünk elején le kell szögeznünk: eme nekifutás, ha lehet még izgalmasabbra, még szórakoztatóbbra, de semmiképpen sem kevésbé kritikusra vagy fricskák terén szegényesebbre sikeredett. García és Antonia karakterének fejlődése mellett ezúttal némi információhoz jutunk kulcsfiguránk régi ellenlábasa, a rejtélyes Professzor kapcsán, az ilyesfajta történetek valamely pontján szinte mindig felbukkanó orosz maffiával is találkozunk, valamint újra felvillan néhány oldal erejéig a teljes káoszt előidézni akaró Aquilinio és Barea párosa. Álljunk azonban máris tettre készen és a poharunk tartalmát elegánsan szürcsölgetve lendüljünk akcióba.   

„Felrázva, nem keverve!”

Lássuk is a Santiago García által lefestett cselekmény ívét, nagy vonalakban. Az első szedet végkifejlete után címszereplőnk bujkálni kényszerül, elkerülve a vizslató tekinteteket, melyek rávetültek tőrbecsalatása okán. Persze emberünket közel sem olyan fából faragták, mint akinek ez egy percre is elvenné a kedvét. Amint a feltörekvő újságíró, Antonia magán akcióba kezd, hogy ismét felvegye a kapcsolatot a régi vágású kémmel, a leadben emlegetett két figura ármánykodásának hála, az események megint felpörögnek.

A szorosan ebből következő autós üldözés során az alkotók kicsit nagyobb betekintést engednek számunkra García eszköztárába, ugyanis a képregények oldalain annyiszor felbukkanó különleges autó itt sem maradhat el. Legyünk azért őszinték, a hasonszőrű 007-es esetében egy kicsivel elegánsabb külső vázzal volt felvértezve (khm…Aston Martin), de a felturbózott, 408 lovas, páncélozott Seat 850-es custom, titkos ügynökökre szabott verziója is bőven megállja a helyét.

A továbbiakban megbizonyosodhatunk afelől, hogy pontosan milyen körülmények között is kellett meghalnia a madridi rendőrfőnöknek, aki látszólag korrupcióellenes mivolta mellett érdekes kapcsolatban állt a már említett alvilági szereplőkkel. Valójában az elit „erős emberek” hogyan játszanak ki minden szabályt saját érdekeik szerint. Természetesen kapunk még rengeteg jobbnál jobban kivitelezett akciót, ahol protagonistáink összecsapnak a rosszfiúkkal, legyen szó egy elhagyatott raktár leépítéséről, vagy leszámolásról az Elesettek Völgyének kellős közepén. Ugyan ebben a kötetben Don Jaime, az egykori áruló szárnysegéd, szerepe nem túl erőteljes, de múltjának két aspektusára is jutott némi kibontási idő a panelek sűrűjében.

„Sose lássák, hogy vérzel, és mindig legyen menekülési terved!”

Ha ez előző etap esetében azt mondtam kettősség húzódik benne és némely elemében furán ismerős hangulat üti fel a fejét, akkor ez itt sokszorosan igaz. A politikai színpadon zajló csatározások mellett és a háttérben meghúzódó összeesküvési szálak bontogatásán túl, igencsak érdekes és még mindig kevéssé kifuttatott leágazás a Dr. Nefarius-szal (más néven a Professzor) és titokzatos embereivel való szembenállás kérdése. Felbukkanásuk és rajzolt jelenlétük minden ízében szürreális érzetet ad a sztorifonálhoz, ugyanakkor kijózanítóan igaziak, főleg amikor teljes testet takaró ruháikban géppuskatűzzel lépnek be az éppen zajló összeütközésbe. Én személy szerint kíváncsian várom milyen irányba kanyarodnak el ezzel a nagyon finoman csepegtetett réteggel a későbbiekben.

A sokszorosan megosztott Spanyolország kérdése továbbra is markánsan jelen van, a tüntetések miértjétől elkezdve, az emberrabláson át a hétköznapok világára kivetülő vonatkozásokig. Érdekes megfigyelni, ahogyan főszereplő párosunk világainak ütköztetését abszolválják a készítők. Garcíának szembesülnie kell azzal, hogy ami a régi rezsimet jellemezte, az mára szinte teljes egészében semmivé lett. A szemléleti pontok áthelyeződtek, az egyház visszaszorult, az elfogadás pedig exponenciális növekedésnek indult. Lehet valaki szúrásokat és lövéseket meg sem érző „szuperzsaru”, de a saját magában eszközölésre váró változással és a modern kor vívmányaival, új időknek új dalaiként meg kell harcolnia.

Mielőtt lezártnak tekintenénk az Ibériai-félsziget Bondjának második kalandját, aminek a végén már-már minden jóra fordulni látszik, sőt még a humorfaktor is jócskán emelkedik, hiszen új karakterként Higinio közrendőr ugyancsak szolgálatba helyezi magát, 80-as éveket idéző szabadidőruhájában, térjünk rá a képzőművészeti szekcióra. Ezúttal is Luis Bustos volt felelős a teljesen fekete-fehér szegmensek megrajzolásáért. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a jelenlegi összeállításában több és talán még szebben megkreált egész oldalas, illetve dupla lapot kitöltő kompozíciót fedezhetünk fel. A földalatti labirintusrendszertől az éppen támadásba lendülő, csak tört fehér sziluettekkel ábrázolt gengszterek csoportjáig, a megoldások egytől egyik remekül sikerültek. Természetesen a dinamika most is megmarad, amikor García leveti magát a hatalmas kereszt tetejéről az fenomenálisan jól mutat! A ködös, elmosódó, szitáló komponensekről nem is beszélve. A kötet legvégén ismét megcsodálhatjuk Manel Fontdevila munkáját egy rövidebb, általam álomszekcióként értelmezhető, múltbéli, színes, karikaturisztikus részletben. Azonban azt, hogy mi tárul pontosan szemeink elé, mindenki döntse el maga.

Összefoglalva: ajánlom a kötetet mindenkinek, akit egy cseppet is érdekel a fiktív kémek és néhol nehezen bogozható összeesküvések világa, szereti az olyan magasztos történeteket, ahol a főszereplő a legnagyobb kutyaszorítóból is mindig kivágja magát, nagyszerűen tálalt izgalmak keretében, továbbá nem riad vissza egy jó nagy adag társadalomkritikai éltől és karakterfejlődéstől. A tanulság pedig talán az, hogy változni sohasem késő és csavarhúzó mindig legyen a kesztyűtartóban!  

Ha szeretnétek lecsapni a kötetre, a Vad Virágok Könyvműhely webshopjában megtehetitek!