Számtalan jövőkép merülhet fel bennünk, ha belegondolunk egy kicsit, hogy az emberiség milyen irányba tart. Egyeseknek pozitív, másoknak negatív. Azt csakis a jövő fogja eldönteni, hogy melyik irányba fog billenni a mérleg nyelve. Már egy jó ideje úgy élünk, hogy egyes igényeink kielégítése érdekében a fülünk botját sem kell megmozdítanunk. Elég egy gombnyomás, egy feliratkozás és kényelmi szolgáltatások hada lep meg minket akár saját otthonunkban is. Ám abba csak nagyon kevesek gondolnak bele, hogy mi lesz, ha egyszer a rendszer összeomlik. A Netflix BigBug című filmje nem rejti véka alá a személyes véleményét.

A nem is olyan távoli jövőben az emberek mindennapjainak lételeme a technológia, mely nélkül már élni sem lehet. Alice Barelli (Elsa Zylberstein) sem kivétel ez alól, de ő még mindig hű azokhoz a dolgokhoz, melyek kislányként meghatározták az életét. Házassága véget ért férjével Victor Barellivel (Youssef Hajdi), így egyedül él lányával Nina-val (Marysole Fertard). Egy nap látogatást tesz nála Max (Stéphane De Groodt) fiával Léoval (Hélie Thonnat), majd szépen lassan összevegyül a társaság. Szomszéd, volt férj, annak új barátnője és persze a házi robotok. Kint kitör a káosz, a Yonyx biztonsági robotok (François Levantal) átveszik az uralmat. A biztonságuk érdekében a ház lezárja magát és elzárja őket a külvilágtól. Közösen kell rájönniük arra, hogy mi a szabadulásuk kulcsa.

Jean-Pierre Jeunet rendező szereti az elvontabb témákat a saját látásmódja szerint tálalni. Még ha a neve nem is ismerős sokaknak, az Amélie csodálatos élete című film kapcsán is elővehetjük Őt, mint direktor, és így már világossá válik, hogy milyen film is lehet ez a BigBug. Egy ízig-vérig francia sci-fi szatírával állunk szemben, amely nem fél megmutatni, mit is gondol a társadalomról, és arról, hogy milyen irányba tart.

Egy hangparancsnyi távolságra lévő jövő

A film a nem is olyan távoli jövőbe repít el minket. Egyetlen helyszín kerül bemutatásra, ez pedig Alice háza, illetve jobban mondva inkább „okosotthona” és az egész cselekmény itt játszódik le. A képi világ elég erősen futurisztikus hangulatot kelt. Minden szobából, minden sarokból zúdul ránk a technológia. Kényelmi szolgáltatások tömkelege kap bemutatást a filmben. A mű groteszk mivolta azonban nem ebben keresendő. A bemutatott világ és Alice háza rendkívül színes, a beállítások és ábrázolások inkább a jókedélyt sugallják, de mögötte ott a feltörni vágyó szürkeség, amely csak szépen apránként mutatja meg saját magát.

Azonban ez mindenki számára másképp csapódhat le, ha látja a filmet. Azt viszont észre vehetjük, hogy a filmben szereplő karakterek mindegyikének megvan a saját rendeltetése. Még mindig egy szatíráról van szó, így ezek a szereplők olyan extrémebb mélységet nem kapnak, de funkciójukat elég jól betöltik. Alice az, aki a kontrasztot hordozza a futurisztikus világ és a hagyományok között. Az Ő személye védi meg azokat az értékeket, amelyek a „régi” időkből maradtak rá. Max kifejezetten az az ember, akit csak egy cél vezérel, ezért a külvilág számára ebben a szituációban nagyon elenyészve létezik. Victor pedig a józanész a csapatban. Amikor minden kilátástalan kezd lenni, Victor felkapcsolja a lámpát és új értelmet ad a szituációnak. És így tovább.

A film üzenete számomra elég jól kibontakozott ebben a szürreális és nevetséges helyzetben. Kétség sem fér hozzá, hogy valamilyen módon a túltechnologizált világ egyszer olyan szintre ér, amelyben mi emberek már egy nagyon kicsi porszemje leszünk a gépezetnek. Számos esetben igazolódott már, hogy csupán alárendeltjei vagyunk/leszünk ennek az egésznek, hiszen annyira függünk tőle, hogy lassan elfelejtünk embernek lenni. Pedig sosem leszünk mellőzhetőek, a saját kis-nagy hibáinkkal együtt mind részesei vagyunk a világnak.

A „nevetséges ember”

Nem célja a filmnek, hogy a hasunkat fogjuk a röhögéstől. Ellenkezőleg inkább az, hogy egy kicsit belegondoljunk abba, hogy mennyire nevetségesek kezdünk lenni. Lassan az ételért sem leszünk hajlandóak a hűtőig elmenni a saját lábunkon. Minden kiszolgál minket, minden a mi kényelmünkért van. Alice házának működése rendkívül jól reprezentálja a kialakulandó helyzetet, számunkra még egy kissé eltúlozva.

Mi emberek, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy magunk irányítunk mindent és a kezünkben tartjuk a dolgokat. Ahogy karaktereink a saját kényelmük csapdájába esnek, úgy egyre jobban kirajzolódik valódi énjük. Nemcsak a bezártság, hanem az addig jól megszokott életük radikális pálfordulása hozzátesz jellemük megingatásához. Hogy változunk meg, ha elveszítjük a kontrolt egy olyan dolog felett, amit mindig is irányítottunk? Olyan dolgokat vagyunk képesek alkotni minimális ráfordítással, amelyek egyszer simán túlnőnek rajtunk és közben elfelejtjük, hogy honnan is indultunk, és hogy a régi korok úttörőinek színtiszta zsenialitásának élvezői vagyunk csupán. Vajon eljön egyszer a „Homo Ridiculous” azaz a nevetséges ember kora?