Öt évvel ezelőtt a Warner egy hatalmas hibát követett el azzal, hogy megpróbálták (sikertelenül) leutánozni a Marvel Studios egyik legnagyobb kincsének számító rendező, James Gunn egyszerűen leutánozhatatlan stílusát. A David Ayer-féle Öngyilkos Osztag, bár anyagilag ugyan nem állt a földbe, de a közönség, valamint a kritikusok akkor teljesen nyilvánvalóvá tették a stúdió fejesei számára, hogy még egy a Batman v Supermannél is nagyobb fiaskót sikerült összehozniuk, amit még egyszer nem követhetnek el. Vagy ha mégis, ott már a befektetőik jóindulatával, na meg pénzével játszadoznak.

Most öt évvel később ott tartunk, hogy James Gunnak egy, a Marvellel történt kisebb balhé után végre a DC-nél is lehetősége nyílt bevetni a konkurenciánál már bevált receptjét Az Öngyilkos Osztag képében. Vagyis ezúttal is elsősorban olyan képregényfigurákat állított a reflektorfénybe, akikről a nagy többség valószínűleg azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek, mégis a játékidő végére olyan közönségkedvenc karaktereket formál belőlük, akik népszerűség szempontjából bőven ott lesznek a DC legismertebb nevei mellett. A koncepció tehát adott, minden azon múlt, vajon Gunn képes-e maximálisan kiaknázni a Warnertől kapott teljes kreatív szabadságot, ahol az egyetlen szabály mindössze az volt, hogy nincsenek szabályok. Bizony Az Öngyilkos Osztagban nincs semmiféle finomkodás, hiszen az X-Különítmény mindegyik tagja pontosan tisztában van vele, miszerint amire vállalkoznak, az nettó öngyilkosság. Így hát Gunn a legnagyobb háborús filmek, mint például a Ryan közlegény megmentése vagy a Piszkos 12 előtt tisztelegve már a nyitányban felrobbantja azt a bizonyos puskaporos hordót, amit a modern blockbusterek többsége manapság féltve igyekeznek az utolsó harmadra tartogatni.

A finoman szólva is bombajó kezdés után a kirobbanóan jó formában lévő direktor magasabb fokozatra kapcsolva, szinte azonnal belekezd abba, amihez mindig is a legjobban értett: vagyis elkezdi felépíteni karaktereit, akik közül lehet többen öt perccel később már régen alulról fogják szagolni az ibolyát. Viszont még ennek ellenére sem beszélhetünk alulírt vagy felesleges mellékszereplőkről, mivel a rendező most is gondosan odafigyelt rá, hogy szinte mindenkinek jusson legalább egy olyan emlékezetes pillanat, ami után jogosan fogunk szitkozódni, amiért el merészelte tenni láb alól az aktuális kedvencünket. Belőlük pedig biza lesz egy pár. Én például alaposan meglepődtem, hogy a csapat egyik talán legszomorúbb és legjobban átérezhető karakteríve a film talán legszürreálisabb tagjának, az ügyeletes vicces-fiú szerepet betöltő félig-ember-félig cápa King Sharknak jutott, a portugál származású Daniela Melchior Patkányfogó 2-je mellett. Az eddig nagyrészt spanyol sorozatokban játszó Melchior abszolút telitalálat volt a kissé naiv, de jó szándékú Cleo Cazo szerepére, aki alakításával szinte pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe, amit Gunn egy olyan tragikus háttértörténettel fejelt meg, amivel a film hatalmasat dobbanó szívévé lépett elő.

Ami azért is nagyon nagy szó, mert Margot Robbie minden korábbinál jobban működő Harley Quinnje és David Dastmalchian kissé ütődött Pöttye szintén versenyben voltak ezért a címért, ahogy szinte még egy kazal másik szereplő is, Idris Elba Bloodsportján át, egészen a gigantikus Starroig bezárólag. Az Öngyilkos Osztagban ugyanis a képregényfilmes műfaj legtöbb képviselőjével ellentétben nincsenek hagyományos értelemben vett hősök és gonosztevők. Még úgysem, hogy az osztag maga nagyrészt tényleg az utóbbiakból tevődik össze, akik néhány kivételtől eltekintve a szó szoros értelmében véve mindannyian szar alakok. Azonban ahogy közelebbről is lehetőségünk nyílik megismerni őket, Gunn egyértelművé teszi, hogy a felszín alatt legtöbbjük, de még maga a mozi főgonosza is valójában szimplán a körülmények áldozata és nem ők választották azt az utat, amit végül kénytelenek voltak megjárni. Noha ez valóban nem menti fel egyikőjüket sem korábbi borzasztó cselekedeteik súlya alól, mégis remekül árnyalja azt a fajta klisés elképzelést, miszerint a jók tényleg jók, a rosszak pedig tényleg eleve rossznak lettek elrendeltetve.

Ennek ellenére Gunn legnagyobb húzása azonban mégis inkább abban keresendő, hogy a humorosnak szánt egymás közti adok-kapok, a lélekölő dráma, és a fantasztikus akciójelenetek tökéletes érzékkel való keverése mellett képes volt egy nagyon markáns véleményt is megfogalmazni olyan, az USA világban betöltött szerepét érintő politikai és kulturális kérdésekben, melyeket elsőre nem biztos, hogy feltétlenül egy nagy nyári blockbusterben keresnénk. Mindez viszont annyira tökéletesen beleillik mindabba az eszement módon szórakoztató világba, amit a rendező megálmodott, hogy végső soron inkább az lenne a furcsa, ha Az Öngyilkos Osztag a leszakadó végtagok, a felrobbanó fejek, és az egyéb vérgőzben gazdag pusztítás közepette pont egy ehhez hasonló taposó aknákkal borított területre ne merné betenni a lábát. De miért is ne tenné, hiszen az újfent Viola Davis által életre keltett Amanda Waller vezette X-Különítmény önmagában véve egy politikai állásfoglalás, amelynek mindössze annyi a feladata, hogy feltakarítsa azt a mocskot, amit egyesek, az amerikai álom nevében öntöttek ki a padlóra.

Na és mi a tanulság? Talán csak annyi, hogy hatalmas mázlink van, amiért a manapság kissé elkényelmesedő Hollywoodban van nekünk egy csodálatosan elborult elméjű James Gunnunk, aki nem szimplán az idei év egyik leglátványosabb filmjét szállította le nekünk Az Öngyilkos Osztaggal, hanem az egyik legjobb DC filmet a Christopher Nolan-féle A sötét lovag óta. Ez a megállapítás pedig már önmagában megéri a fáradtságot, na meg a mozijegyet, hogy a lehető legnagyobb vásznon nézzük végig, amint egy csapatnyi s-fej a mocsokba dugja a kezeit, csak azért, hogy a miénk tiszta maradhasson. Ugyanis, ha létezik valódi hősiesség, akkor az valahol pontosan itt kezdődik.