A vérrel és hóval átitatott, amerikai családképet romboló, jó és rossz közötti határt elmosó Fargo (1996) után a Coen testvérek Minnesota ridegségét és köznapi kiábrándultságát felváltották Los Angeles kellemes, tengerparti éghajlatára és könnyedebb hangvételére. A vidámabb kedélyállapotot megfűszerezték egy klasszikus hollywoodi műfajjal, annak minden érthetetlenségével és felfoghatóságával. Így született meg A nagy Lebowski.

Töki (anyakönyvezve Jeffrey Lebowski néven) maga a megtestesült, köztünk járó Buddha. Életét leginkább a barátaival való bowlingozás, a fehérorosz koktélok egész sora, kaliforniai furikázások és a szobatiszta szőnyegének látványa határozza meg. Egyik, teljesen nyugodt, Öbölháborúval megspékelt éjszakája során a nevével kapcsolatos félreértésnek és egy felhalmozott tartozásnak köszönhetően nemes és becses kárpitja merényletnek lesz áldozata. Főhősünk az eset után a sérelmét számon akarja kérni. A tettesek helyett, azonban ahhoz az emberhez fordul, akinek a szőnyegét kellett volna megbecsteleníteni. Bárcsak ne tenné. A rangidős Lebowski (az elkövetők eredeti célpontja is ugyanazzal a névvel büszkélkedhet) által Töki belecsöppen egy olyan Humphrey Bogart 1940-es évekbeli filmjeit megidéző kalandba, amire sem ő, sem a néző nincs felkészülve.

Noir. Pontosabban noir-paródia. Vagyis nem a megszokott, szemet elfedő, karimás kalapok, arcokig felhúzott fehér gallérok, fekete-fehér árnyakban megkomponált, femme fatale-ok vészjóslóan imbolygó füstjeinek, kiábrándult monológoknak és hangvételnek a világa ez, sokkal inkább a teszetosza figuráké, a karikaturisztikus szituációké és a nevetségesen banális dolgoké. Egy műfajnak a kifigurázása egyébként sem áll messze a Coenektől, elég ha a Véresen egyszerű (1984) Ray-ének az érdemi cselekvésre képtelen, anti-maszkulin jellemére, a Kegyetlen bánásmód (2003) romantikus-komédiáknak ellentmondó dramaturgia felépítésére, vagy a Nem vénnek való vidék (2007) virtuóz noir és western keveredésére gondolunk. A nagy Lebowski (1998) esetén hatványozottan érzékelhető minden egyes, a noirra erőteljesen felfűzött, vagy utaló jelenetben egyfelől a tiszteletadás a korábbi, nagy elődök iránt (A hosszú álom; 1946), másrészt az azokkal szembeni ,,szemtelenségnek” is felfogható attitűd. Csak, hogy párat említsek: a tólószékes, vagyonos megbízó, a fiatal, rokonságban álló végzet asszonya, az ellenfél mindent behálózó és megkaparintó keze. Már önmagában a big szó a klasszikus filmnoir címek meghatározó jelzője volt. Meghatározó példának tekinthetjük még A hosszú búcsú (1973) és a 42nd Street (1933) című mozikat is, amelyek formabontó megközelítésük révén számítanak megkerülhetetlen daraboknak.

A noirra jellemző legfontosabb tényezőről pedig még nem is volt szó, a nézőre gyakorolt hatásról. Elmondható, hogy a történet bonyolult szövése alapvetően a gyanútlan befogadó összezavarására szolgál. Első nézésre nem tudjuk rögtön, fejben összerakni a titokzatos cselekményt, a rengeteg helyszín, név, váratlan fordulat csak tovább mélyíti az értetlenséget. Sokáig sötétben tapogatózunk, amíg egy pohár whiskey-vel és egy szivarral karöltve a túlélők el nem magyarázzák nekünk a megfejtést. A különbség A nagy Lebowski esetén, hogy amíg Raoul Walsh-ék világának szereplői tisztában vannak a helyzetekkel, pontról pontra, jelenetről jelenetre, az aprólékos nyomozás által válik világossá az ügy számunkra, azonban Töki hozzánk hasonlóan meg van zavarodva és percről percre bizonytalanodik el a környezetében.

Néha előjön egy-egy elrugaszkodott elmélettel, de a legtöbb esetben a feltevéseiből a lehető legrosszabb dolog sül ki. Egész egyszerűen nem illik bele nemhogy az úgynevezett sötét alvilágba extrém helyzeteibe, hanem a hétköznapok általánosságába se. Nem folytat reménytelen harcot a jóért, szimplán egy önmagából kifordított világnak a kifacsart képviselője, akire a legkevésbé lehet kitartó harcosként hivatkozni. A Föld itt sem egy békés hely, az emberek háborút vívtak (Vietnám), vívnak (Öbölháború), és még sokáig küzdeni fognak. A harcoknak a fekete felhője érdekes módon kerülgeti a film karaktereit, ellenben a klasszikus noir szereplőivel, akik bőrig áztak abban a bizonyos zord esőben. Szakavatottabb szemmel fantasztikus nézni azt a posztmodern játékosságot, amit a testvérpár elkövet a Chandler-regények sztorijaival és figuráival, de bőven van látnivaló a filmtörténetben nem feltétlen jártas emberek számára is. 

A Lebowski tökéletesen illeszkedik bele a Coen fivérek életművébe, ugyanis minden megtalálható benne, amiért az évtizedek alatt megszerették őket. Ízléses iróniával átszőtt, fordulatos történet, szórakoztató párbeszédek armadája, olyan extrém karakterek előadásában, akik az egyik pillanatban komolyan vehetők, máskor meg teljesen inkonzisztens, humoros viselkedésről tanúskodnak. Félreértések tökéletes sora bontakozik ki előttünk, a körülményekhez képest visszafogott módon és végig meg is maradunk ezen az úton a maga nyakatekert módján. Pontosan ezért bombarobbanással egyenértékűek azok a pillanatok, amikor a szokásostól eltérően tempót vált a történet és elszabadul a pokol (belépés gurítás közben, vagy a végső leszámolás a bowlingpálya parkolójában). A dialógusok sem éppen az irodalmi tónus magasságától, a választékos szóhasználattól (,,fuck”) roskadoznak. Ráadásul a folyamatos, egymás szavába vágások kicsit Robert Altman munkásságát idézik meg, nem annyira radikális formában.

Ezen kívül rengeteg utalás, elejtett félmondat hangzik el filmekre, szövegekre. A zenei válogatás a pop- és az elitkultúrából egyaránt csemegézik, Mozart, Bob Dylan és még sokáig lehetne ezt a felsorolást folytatni. A szövegek ezerszer idézhetők, a betépett jelenetek sötét humora (kasztrálás ábrázolása) még inkább színesebbé teszik ezt az alapból is színes őrületet. Bármennyire is az önfeledtség dominál szinte végig a filmben, a keserűség is kellő helyet kap egy bizonyos karakter halálát illetően. A finálé pedig egy jó Coen mozihoz méltóan édesbús, tele van gyásszal, beletörődéssel, humorral és reménnyel.

Két embere van a filmnek, akikre tulajdonképpen fel lehet fűzni a cselekményt és a ,, mondanivalót ’’. Töki egy végletekig megcsömörlött, vagy éppen teljesen megvilágosult Philip Marlowe, a baj az, hogy hogy ő a történet végére nemigen tud semmilyen tanulságot levonni az esetből, szimplán visszatér a rutinjaihoz. Mint a klasszikus noir főszereplők, minden jelenetben benne van, csak éppen a céltudatosság, a koncentráció hiányzik belőle. Nem nagyon lehet adni neki semmit, mert semmije sincs, nem nagyon tudsz elvenni tőle semmit (kivéve a szőnyegét), mert semmire sincs igénye. Pont ezek miatt van meg a teljes szabadsága és legyőzhetetlensége. Ugyanakkor nem egy bölcs filozófus, ez abból is kiderül, hogy kénye kedve szerint idézget mindenkitől, mindenféle logika, vagy kapcsolódási elem nélkül. Egy bowlinggolyóhoz hasonlóan gurul egyik helyről, barátról, megbízottról a másikra, egyik fenyegető szituációból ugrik bele a másikba, miközben a fejét forgatva próbálja feldolgozni és elhelyezni magában a látottakat.

Walter Sobchak. Bátor és vakmerő kijelentés következik, talán Coenék legjobb figurája. A frusztrált John Rambo plusz 50 kilóval a tekepályán éli ki erőszakos, szociopata hajlamait, lengyel származása ellenére gyakran hangoztatja a zsidó valláshoz, kultúrához való bensőséges viszonyát. Pláne akkor, amikor egy náci akarja megmondani neki, hogy melyik nap bowlingozhat. Összeesküvés-elméletei hihetetlenek, a végtelenségig eltúlzottak, és az benne a legszomorúbb, hogy ezek alapján és az erős akaratával meg tudja győzni a körülötte lévőket az igazáról. Hol verbálisan, hol tettlegességig fajulóan. Nevetséges alak, aki néha mégis megpróbál komolynak lenni és tiszteletet mutatni egy másik ember iránt, akkor is, ha a maga a szerencsétlen módján mindent elront. A két főszereplő már önmagában megadja Vietnám két ellentétes oldalát, a leszerelt veteránt és az ex-hippit. Csupán a helyszín más, Woodstockot és a dzsungelt felváltotta a tekepályája és időben is előre mentünk húsz évet. Ők ketten együtt alkotják a tökéletes balance-t, bennük van meg a két véglet a 60-as, 70-es évek fiataljainak az útján. Őket látva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a testvéreket a film elkészítése során egy valami vezérelte, egy méltó karikatúra elkészítése az amerikai társadalomról.

Roger Deakins-nek ezúttal nem kellett annyira megerőltetnie magát. Képei kellemesen illeszkednek az Egyesült Államok nyugati idilljéhez. Kifogástalanul sikerült visszaadni a nappalok ,,átláthatóságát”, de az éjszakák káosza is kellő hangsúlyt kap. Nem egy Fargo, vagy egy Cormac McCarthy adaptációhoz tette le a voksát képi világ szempontjából, de a tőle elvárható profizmussal és igényességgel álmodta meg és jelenítette meg Tökiék kalandját. Az erre a bűnügyi műfajra erősen jellemző fekete-fehér árnyékolásra 2001-ig kellett várnia, Az ember, aki ott se volt képében. A Coen-i szerzőiség mindig is társadalomtudatos volt és utalások szintjén politikailag aktív (A halál keresztútján (1990) egy, a Reagan-korszakot megidéző szatírának is felfogható a korrupt politikusokkal és a névtelen várost uraló gengszterekkel az élen) . Itt az Öbölháború viszontagságos története adja a hátteret, amelyről híradós beszámolók formájában értesülünk, de a vietnámi háború is elengedhetetlen részét képezi Töki és Walter beszélgetéseinek.

Ez a sok háttértörténeti szöveg, műfajtörténettel kapcsolatos ismertető, posztmodern  megvalósulással kapcsolatos elemzés felesleges. Elfedik őket a pergő dialógok, a kiszámíthatatlan helyzetek egész sora, a laza stílus. Ez van, amikor felületesen nézve elveszünk a külsőségekben. Sok érték van a felszín alatt, mindössze megfelelő módon kell nézni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy A nagy Lebowski ne lenne egy  rendkívül szórakoztató, számtalanszor újranézhető alkotás. Tehát mindenkinek az imádata érthető a film felé. Hiszen végül is minden mindegy. Ami számít, az a bowling, amit néha meg-megszakít egy, egy… tudják na. A lényeg, hogy az élet megy tovább. Csak, hogy Sam Elliott westernkalapos idegenjét is behozzam a képbe.

Következő alkalommal Tim Curry ellenállhatatlanul fog énekelni és táncolni a Rocky Horror Picture Show keretei között.