James Cameron ellen fogadni olyan, mint abban reménykedni, hogy a rendőr úgysem kapja rajta az autóst a sokadik gyorshajtáson. Eleinte talán úgy tűnik meglehet úszni, de a végeredményen ez alapjaiban nem különösebben fog változtatni.

A folytatások királyaként is becézett Cameronnal szembeni bizalmatlanságot eleve nem tudtam hová tenni, mert hát Cameron rendezői kreditjei között nem sok olyan alkotást, pláne folytatást találni, ami ne lett volna egyöntetű kritika és persze anyagi siker. A tizenhárom esztendővel az első Avatar után befutó, az Avatar: A víz útjának azonban a modern blockbuster tömegtermelés, a 3D-t rosszul (sok esetben pedig nettó pocsékul) használó látványfilmek, és a végtelen mennyiségű streaming tartalom korában kell helyt állnia, ennek ellenére a közel három és fél órás film után most már bátran kimerem jelenteni, miként A víz útjára ezek a fentebb taglalt dolgok biztosan nem jelentenek majd reális veszélyt.

A víz útja ugyanis már a prológus első negyedórájában a szó legszorosabb értelmében nagybetűs moziélményként ránt vissza minket Pandora csodálatos, de veszélyekkel teli világába, ráadásul teszi ezt olyan könnyedséggel, mintha soha nem is távoztunk volna onnan. A valóságban eltelt idő persze a Pandorán sem telt eseménytelenül, Jake (Same Worthington) és Neytiri (Zoe Saldana) időközben többszörös szülők lettek, három saját (Neteyam, Lo’ak, Tuktirey) és két fogadott lurkóval a Sigourney Weaver által életre keltett Kirivel, valamint a Na’Vik-hoz inkább kötődő, ember Gekkóval. Az új szereplők névsora azonban itt még nem ér véget, mert a Pandora óceánjainak szigetvilágain élő, ahhoz alkalmazkodott frissen bemutatkozó Na’vi törzs, a Metkayina klán, két vezetője Tonowari (Cliff Curtis) és a Cameronnal hosszú idő után újra együtt dolgozó Kate Winslet Ronalja is jelentős szerephez jutnak az első epizódhoz képest egészen fordulatosra sikerült cselekmény folyamán.

Nem is beszélve az amúgy magyar gyökerekkel rendelkező Stephen Lang Quaritchának visszatéréséről, ami talán Cameron egyik legjobb kreatív döntése volt azok után, hogy a Terminator 2-ben Schwarzenegger korábbi halálosztóját fordította a feje tetejére. Itt is valami hasonlóra érdemes számítani, mert A víz útja helyenként bizony annyira sötét, gonosz, és megrázó pillanatokkal operál, akár a Birodalom visszavág tette azt, majd negyven évvel korábban a Star Wars rajongók számára. Tapasztalatból pedig azt mondom, hogy jobb, ha a mozis ropogtatni valók mellett alaposan felszerelkeztek a százas papírzsebkendőből, mert nem tartom kizártnak, hogy bizony nagy szükségetek lesz rá az elhulló könnycseppek miatt. Velem legalábbis utoljára A Gyűrűk Ura: A király visszatér óta nem fordult elő olyan, hogy háromszor is megkönnyeztem volna egy filmet. Pláne nem egy hatalmas mozivászon előtt ülve.

Ez pedig jelen esetben azért nagy szó, mivel Cameron néha már egészségtelen maximalizmusa az egyébként elképesztő tempóban futó cselekményre bizony kissé rányomta a bélyegét, így sajnos most is voltak karakterek, akik az első részhez hasonló módon annak ellenére szorultak a háttérbe, hogy a személyes drámájuk jóval érdekfeszítőbbnek hatott, mint a technikai szempontból bár elképesztően festő, de a szemnek kifejezetten fárasztó vizes akciójelenetek. Utóbbiak ráadásul a HFR azaz a 48 képkocka / másodperces megoldással karöltve olyan mértékű audiovizuális gyönyört okoztak az IMAX 3D-s képaránnyal kiegészülve, hogy A víz útjához hasonló látványra azt hiszem egy jó darabig (vagy legalábbis a két év múlva érkező következő Avatarig moziig) valószínűleg nem is érdemes számítanunk.

És habár Cameron tényleg remek érzékkel találta el mely jelenetek kapjanak HFR-t, azért fontosnak érzem megemlíteni, hogy a maratoni hosszúságú játékidő alatt, nekem azért jócskán elfáradtak a szemeim a stáblista legördültére, ezért, ha IMAX-ben nézitek a filmet, tegyetek egy szívességet magatoknak és lehetőleg ne egy fáradt, hosszú, monitor előtt töltött nap után üljetek be rá. Higgyétek el, a szemeitek később még nagyon hálásak lesznek ezért. Persze nem tartom kizártnak, hogy a többségnek semmi problémája nem lesz a három és fél órás játékidő alatt a HFR-rel, mert tényleg nem zavaró, egyszerűen arról van szó, hogy egy ilyen hosszú, pláne 3D-s mozi esetében, az ember látószervei nyilván nagyobb igénybevételnek vannak kitéve, mintha egy mezei sorozat maratont darálna végig az ember.

A kissé kellemetlen meglepetések taglalása után, azonban azt hiszem itt az ideje, hogy néhány mondatban szót ejtsek a film talán legváratlanabb és egyben legnagyobb pozitív csalódásáról, amely az időközben elhunyt James Hornert váltó, Simon Franglen zenéjéhez köthető. Franglen kollégájával ellentétben többségében inkább erősen minimalista, a képekkel együtt úszó zenei anyagot hozott össze, miközben Cameronhoz hasonlatosan pontosan tudta, mikor kell tisztelettel, és lehetőleg organikus módon visszahozni Horner eredeti, az Avatar világához, annak spiritualitásához szervesen kapcsolódó dallamait.

Nehéz dolgom van az Avatar: A víz útjával, mert habár sokkal jobban szerettem, mint az első felvonást – amiben azért az sem elhanyagolható szempont, miszerint Cameron itt nem játszotta el ugyanazt a kissé megúszós megoldást, hogy a fináléban lényegében a játékidő felénél egyszer már látott akciót lövi el újra kissé feltuningolva -, a túlontúl magas oktánszámon pörgő, ezért néhol kapkodásba átcsapó történet, valamint a néha furán működő HFR miatt mégsem tudom annyira szeretni, mint szeretném. Mindezen problémák ellenére azonban az Avatar: A víz útja egy olyan újabb hatalmas technológiai ugrást hozott a modern filmkészítés számára, ami biztosra veszem, hogy idővel az egész iparban megveti majd a lábát, ahogyan afelől sincsenek nagyobb kétségeim, miképp a Pandorára való dicsőséges visszatérés ismét megtalálja majd az útját a mozirajongók szívéhez. Pont úgy, ahogyan történt az tizenhárom évvel korábban. Hiszen küzdhetünk ellene bármilyen elánnal, a történelem bizony rendre megismétli önmagát.