Brandon Sanderson egy élő legenda. Az epikus fantasy és a science fiction tollforgató nagymestere, a Halálcsigák és Tündöklő Lovagok pátriárkája, de úgy is ismerjük, mint az írót, aki méltóképp végezte be Robert Jordan magnum opusát, Az Idő Kerekét. Tulajdonképpen fogalmazhatunk úgy is, hogy a könyvkiadás egyik rocksztárja a műfajban, munkássága minőségi, és nem utolsósorban mennyiségi tekintetben is kiemeli kortársai közül. A folyamatosan bővülő Kozmerum-ciklus eme fényes karrier koronája, egyszersmind sokunk nagy kedvence.

A Sanderson-verzum alapjai

A Kozmerum megalkotásakor Sanderson nem titkolt célja volt egy olyan tág, eposzi magasságokba kapaszkodó univerzum megteremtése, amely nem követeli meg az olvasóktól, hogy több tucatnyi kötetet halmozzanak fel az élvezetéhez. Éppen ezért a ciklus több, önmagában is tekintélyes terjedelemmel rendelkező regényfolyamra tagolódik, melyek, bár átjárhatóak, és kapcsolódnak egymáshoz, önállóan is tökéletesen megállják a helyüket. Ezzel együtt mindegyik, a ciklushoz tartozó sorozatban kézzel fogható az a tekervényes, odaadó és értő alapossággal kidolgozott kapcsolati rendszer, ami a Kozmerum sajátja, és megkülönbözteti a piacon lévő többi kiadványtól. Szerencsés olvasónak mondhatom magam, hiszen dúskálhatunk a magyar és angol nyelven rendelkezésre álló minőségi SFF regényekben, nagyon sok igazán kivételes alkotással találkoztam az évek során. De ha mérlegre helyezném eddigi tapasztalataimat, meglehetősen kevés mű közelítené meg a Sanderson által nyújtott színvonalat.

A királyok útja (The Way of Kings) a maga szerény, ezer oldalt is meghaladó terjedelmével (a magyar nyelvű kiadás oldalszáma 1500 fölé rúg) nem épp kis falat, még a legmegátalkodottabb fantasyfogyasztónak sem. A könyv a Viharfény krónika (The Stormlight Archive) bevezető része, amely sorozat, gondolom ezt sejtitek a fent leírtakból, a Kozmerum része. Sanderson a Viharfény történetét tíz könyvön átívelőnek tervezi, két (egyenként öt könyvet összefogó) sorozaton belüli részre tagolva. A második ötöst az elsők folytatásaként vizionálja, egy nagyobb időbeli ugrással. Ehhez tegyük hozzá azt is, hogy a legtöbb kiadó az egyes részeket két kötetben dobja piacra, éppen a terjedelem miatt, és ez máris jelent húsz könyvet a polcon. A kiegészítő kötetek nélkül, ugyebár. És ez még „csak” az egyik sorozat a Kozmerum univerzumából. Mondtam én, hogy rocksztár a fickó. A királyok útját a legjobb fantasyregényt megillető rangos David Gemmell-díjjal jutalmazták 2011-ben.

Ha még nem riasztott el benneteket ez a hatalmas irodalmi útvesztő (és az ebből fakadó, pénztárcákat és szabadidőt érintő kilátások), akkor nézzük meg közelebbről A királyok útját önmagában. Nagyívű eposzunk Roshar világában játszódik: egy sziklás, könyörtelen vidéken, ahol a természet és az élet ritmusát a kontinenst tépázó brutális viharok diktálják. Sanderson nem végzett félmunkát: egy komplett ökoszisztémát hozott létre környezeti háttér gyanánt, fiktív, de szilárd logikát követő természeti törvényekkel. Saját flórát és faunát alkotott, az ég szerelmére (a természettudományos tanulmányokat folytatott énem visított örömében). A növény- és állatvilág páncélos, sziklarepedésekben és védett helyeken meghúzódó képviselői adaptálódtak a mostoha környezeti feltételekhez. A civilizáció is hasonlóképpen kényszerült alkalmazkodni az elemek uralmához – ez alapvetően határozta meg a társadalomföldrajzi sajátosságokat is. Mindez predesztinálta a településhálózat, a gazdaság helyi viszonyait, lényegében az élet minden területét.

„Élet a halál előtt. Erő a gyengeség előtt. Utazás a cél előtt.”

Történetünk kezdetén hatalmi harcok folynak a hajdan elbukott Tündöklő Lovagok hátrahagyott örökségéért: a szilánkpengékért- és vértekért, melyek kvázi legyőzhetetlenné teszik viselőiket. A szilánkok királyságok értékét túlhaladó vagyont érnek, a hatalom, az erő manifesztációi, a kontinens történelmének és a jelen eseményeinek alakulása összeforrt velük. A Széthasadt Síkság a hatalomért (és jelen esetben a bosszúért) folytatott harcok egyik színtere, A királyok útja ide helyezi a fókuszpontot. Sanderson rengeteg szereplővel dolgozik, a váltott nézőpont ezek közül nem keveset megszólaltat, de a néhány főszereplő jól elkülönül a narratívában.

A királyok útja elsősorban Kaladin karakterére összpontosít. Az orvosi ambíciókat dédelgető fiatalember kényszerűségből lesz katona, majd a sors kegyetlen fordulata okán rabszolgaként kerül a Széthasadt Síkságra. Megtörten, élni akarását is elvesztve egyetlen dolog tartja még a világban: megvédeni a társait, és bosszút állni mindazért, amit elszenvedett. A hierarchia legalján a teljes kiszolgáltatottsággal kell szembenézniük, feláldozhatóak, az elkerülhetetlen végkimenetel látszólag csak idő kérdése. A könyv másik kulcsszereplője Dalinar Kholin, a néhai király fivére, hadvezér, fényúr, akit túlvilági látomások kísértenek, s egyre mélyebbre merül egy bizonyos kötet, A királyok útja tanulmányozásába. Ezektől vezérelve kétségbeesetten igyekszik összekovácsolni a hercegségek széthúzó szövetségéből álló nemzetet Alethkart, visszaterelni az uralkodó elitet a tisztesség ösvényére, mindeközben megőrizni hitét önnön épelméjűségében.

A viharok tépázta kontinens egy másik pontján egy Shallan nevű fiatal lány próbál az egyik legelismertebb tudós, Jasnah Kholin tanítványává válni – ugyanakkor természettudományos érdeklődésének kielégítése csak az egyik célja, a másik jóval tisztességtelenebb és veszélyesebb. Tudományos tevékenységükről kiderül azonban, hogy szorosabban kapcsolódik a háborúhoz, mint azt hinnék. A nevezett három karakteren túlmenően számos fontos szereplő van hatással az eseményekre, fontos nézőpontkarakterként szerepelnek. Vannak köztük, akik később a jelenlegi főszereplőkével egyenértékű jelentőséget kapnak, de ha ki akarjuk emelni a jelenlegi kulcsszereplőket, A királyok útja elsősorban az imént említett trióra helyezi a hangsúlyt.

Akkora hatást gyakorolt rám a regény, hogy hosszú órákig tudnék róla beszélni. Nehéz egy ekkora volumenű alkotásról koherens és kellőképp adekvát értékelést megfogalmazni, de azért megkísérlem. Az egyértelmű volt már a könyv felénél (ezt Sanderson is megerősítette), hogy ez a kötet a regényfolyam alapjait volt hivatott lefektetni, bevezeti a nagyérdeműt a történetbe. Nem találom a megfelelően erős jelzőket, hogy érzékeltessem, mennyire komplex és részletes a Viharfény krónika. Nem kevés idő és oldalszám szükséges, hogy az olvasó betekintést kapjon egy ilyen nagyra törő alkotás világába – ráadásul mindezt úgy kell egy szerzőnek elérnie, hogy ne menjen a cselekmény rovására. Sandersonnak ez sikerült, nem kapunk nehezen emészthető információáradatot, fokozatosan építkezik, de mindezzel egyidejűleg a cselekmény nem ül le, folyamatosan haladunk előre, élvezetes ritmusban követik egymást az események. Ez egy nagyon finom egyensúly, és véleményem szerint vitathatatlan tehetségről tanúskodik, hogy végig képes volt fenntartani. Dacára annak, hogy először átláthatatlannak tűnhet Roshar világa, nem kell attól tartanunk, hogy elveszünk benne, Sanderson kitűnő kalauz. Ami nekem kifejezett felüdülés volt, az az, hogy az író nem csak fogta a fantasztikus elemeket, és magyarázat nélkül elénk tette azzal, hogy „duh, magic”, hanem rendszerbe szervezte ezeket, ok-okozati kapcsolatokat hozott létre.

Az ördög és a részletek

Írásomban többször utaltam már a regény végtelen összetettségére, nézzük kicsit részletesebben, mire gondolok. A természeti környezet elképesztő diverzitása következtetni enged az azt benépesítő társadalmak sokszínűségére is. Számát sem tudom, hányféle náció, kisebb-nagyobb népcsoport jelenik meg a könyvben, mindegyik más, mint a szomszéd nemzetet alkotók. Emlékezzünk, ez a regény még jóval azelőtt látta meg a napvilágot, hogy az efféle diverzitás (retorzió terhe mellett) íratlan kötelezettséggé vált volna a politikai korrektség égisze alatt. Sanderson nem azért teremtett ilyen sokrétű antropológiai hátteret, hogy ne legyen kitéve sárdobálásnak a közösségi média felületein, nem. Szerves része a történetnek minden, amit megjelenít, dolgozik vele, nem pedig csak díszlet. Minden népcsoportot saját hagyományrendszer, kulturális és vallási szokások együttese jellemez, mindez racionálisan körvonalazva és szépen kidolgozva, és nem egyszer ütköztetve az események előrehaladtával. Ezek a sajátságok sem a kirakatba készültek, a differenciáltság (a való élethez hasonlóan) aktívan hat a cselekményre és a szereplők döntéseire.

A fiktív társadalmak sem mentesek a diszkriminációtól és a problémáktól. Megjelennek komoly témák (szintén a történéseket szolgálva), úgy mint a rasszizmus, a társadalmi polarizáció és szegregáció, a nemek közötti viszonyok is hangsúlyosak. Ezek differenciáltsága rangok és népcsoportok függvényében más és más. Számos királyságra jellemző a kasztrendszert idéző társadalmi strukturáltság, a rendeződés alapja pedig elsősorban nem más, mint a szemszín (a történetben érintett legtöbb nemzet esetén), a „nemességet” így különböztetik meg. A sötét szemszínnel rendelkezők alkotják az alsóbb rétegeket, a világosak értelem szerűen az arisztokrácia és a felsőbb néposztályok tagjai – ez a tagozódás alapja. Ezen belül is megkülönböztet több nahnt, rangban elkülönülő csoportokat, (mondhatni kasztokat, az összehasonlítás kedvéért,) bár ezek kevésbé rugalmatlan kategóriák szemszínen belül. De érdekes elem a különböző diszciplínák kérdése is: a nők foglalkoznak a tudománnyal, a művészetekkel, olvasni is ők tanulnak, a férfiúi princípiumot legfőképp a háborúskodás és a katonai pálya képezi. De Roshar más pontján ennek könnyűszerrel az ellenkezője igaz, ámbár a Viharfény krónika ezen szakaszában azok a helyek csupán irodalmi intermezzo formájában jelennek meg, ha úgy tetszik. Valóságos fiktív olvasztótégelyről van szó tehát, minden tekintetben.

A királyok útja az egyén szintjén sem hagyja figyelmen kívül a nagy horderejű kérdéseket. Megjelenik a trauma és a gyász feldolgozása, a társadalmi előítéletek, a becsület és a tisztesség kérdése, a törekvés, a tudásvágy és az útkeresés. A szereplők különböző tapasztalatok által formálódnak, s bár útjuk sejthetően összekapcsolódik egy ponton, az odáig vezető szakaszon más és más nehézségekkel, jellemformáló eseményekkel kell megbirkózniuk. Komoly döntéseket kell meghozniuk, melyek nem csak saját életükre lesznek befolyással, de megváltoztatják a háború menetét is. Azáltal, hogy Sanderson felvillantja előttünk ezen belső utak állomásait, komplex és életszerű, egyszersmind rokonszenves (bár ez sem minden esetben helytálló) karaktereket teremt.

Vér és viharfény

Ami a mágiarendszert illeti, azt részben szintén az életet uraló viharokhoz kapcsolhatjuk, valamint a szprenekhez. Utóbbiakat leginkább apró, mindenütt és mindenben jelenlévő szellemekként, lélekdarabkákként képzelhetjük magunk elé, melyek még az emberi érzelmek materializációjaként is megjelennek – a félelem, a dicsőség, a fájdalom mind olyasmi, amit saját szpren kísér. A viharfény az éltető erő, a drágakövekbe rejtett energia, minden mozgatórugója – a társadalmi fejlődés hajtóereje, komplett tudományterület foglalkozik a hasznosíthatóságával. Még a valutarendszer alapját is ez képezi. A Tündöklő Lovagok egy letűnt korban különleges képességekkel bírtak, de történetünk kezdetekor már csak szilánkjaik lelhetők fel, melyeket szintén a viharfény tesz használhatóvá. A mágikus alkotóelemek rendszere sem kevésbé bonyolult, mint a történet többi aspektusa, és bár számos dologra fény derül, ebben a kötetben mégis mintha csak a felszínét pillanthattuk volna meg. Nyilván egy ilyen hosszúra tervezett sorozatnál bőven van még idő bővíteni az egyébként már így is egyedülálló világfelépítést.

A királyok útja tehát meglehetősen sok szálat fog össze, és igaz, hogy nem egy rövid olvasmány, mégis könnyen lehet vele haladni. Ennek egyik oka véleményem szerint az ütemezés: egymást váltják az epikus csatajelenetek, az elgondolkodtató, komoly eszméket idéző fejezetek, a politikai intrikák és a személyesebb hangvételű részek, visszaemlékezések és a szinte már filozófiai jellegű eszmefuttatások. Egyensúly, kérem tisztelettel. Hanem azért a regény bizonyos eseményeit követően egymást érik a merészebbnél merészebb csavarok a történetvezetésben, egyes jeleneteknél rendesen koppant az állam, jött az adrenalinfröccs, a szentségelés, a hitetlenkedés, a teljes repertoár, ami olvasóként az embert egy igazán ütős cselekmény tetőpontján elkíséri. Kis személyes adalék: volt egy pontja a sztorinak, ahol úgy tűnt, vagy falhoz verem a könyvet, vagy kimegyek rágyújtani. Mondhatni elég rendesen megmozgatott érzelmileg a nyavalyás.

Zárógondolatok gyanánt hadd említsem még meg Sanderson csodálatos stílusát és az érdekes narratív megoldásokat, amikkel a könyvben találkozhatunk. Ez a gördülékeny hangvétel szintén hozzájárult az olvasásélmény nagyszerűségéhez. A páratlan belső tartalom kiegészül vizuális alkotásokkal is, nevezetesen térképek és nagy műgonddal elkészített belső illusztrációk formájában. Különlegességük (a szemmel látható művészi érzéken túlmenően) az, hogy ezek a narratívában mint létező dokumentumok szerepelnek – például a királyi kartográfus térképei, vagy Shallan tudományos megfigyeléseihez készített vázlatai. Néhányat csatoltam, Sanderson honlapján tovább is tudtok böngészni. A Viharfény krónika kötetei és a szerző további könyvei magyar nyelven a Delta Vision kínálatában érhetőek el.