Szinte már klisé, de az előző, azaz a hőn utált 2020 több téren is rossz volt. Nem csak a gazdasági és politikai események, hanem a Föld főellenségévé avanzsált koronavírus is megkeserítette az előző esztendőt. Ez a szerkesztőséget annyiban érintette, hogy temérdek filmet, sorozatot és játékot toltak arrébb, hogy ne legyen totális bukta. Mi viszont ezek ellenére úgy döntöttünk, hogy összeszedjük a kedvenceinket, hogy megmutassuk nektek azt, hogy mégsem volt annyira rossz a 2020-as év.

Afthrast

Lucifer S05 (első fele): sajnos csak fél évad, de a negyedik évad zárása után, mióta bejelentették az új évadot, nagyon vártam már és a készítők jól eltalálták a témákat, hangulatot, már csak az a kérdés, mikor jön az évad másik fele (és a következő évad(ok?)).

Cyberpunk 2077: sok várakozás után a vegyes fogadtatás ellenére eddig nagyon bejön a játék, a hangulat páratlan, a sztori érdekes és pörgős a látvány pedig (high end PC-n legalábbis) gyönyörű. Végigjátszáshoz még sok van hátra, közbe meg kíváncsian várom, hogy próbálnak meg kilábalni ebből a helyzetből.

Assassin’s Creed Valhalla: nagyon tetszett amerre elvitték az új AC játékot, mind gameplay, mind téma/történet terén. A jelennek újra van jelentősége és az AC-s világot is remekül bővíti az új rész annak ellenére, hogy ebben a részben sem vagyunk egy konkrét assassinnal.

Among Us: oké, oké, nem 2020-ben jelent meg, de az egész világ csak most talált rá, miután rábukkantak és felkapták nagy streamerek (1.000-ről majdnem 500.000-re ugrott a maximális egyidejű játékosszám Steam-en), úgyhogy engedjétek meg nekem ezt a kis kivételt. 🙂 Fene gondolta volna, hogy ilyen jó móka hazudozni a barátaidnak, túljárni az eszükön, felhasználni őket egymás ellen, na de persze szigorúan csak a játék ideje alatt (társasjátékokban valahogy nem jön át nekem az ilyen). Sajnos az online meccsek összehasonlíthatatlanok azzal, ha 9-10 haver összejön pár körre, ami elég ritka, de páratlan szórakozás.

COD:Warzone: kábé az első battle royale amivel jelentősebb időt eltöltöttem, köszönhetően a hibátlan gunplaynek és a jól válogatott battle royale elemeknek. Kár, hogy régebbi gépeken még mindig majdnem olyan instabil, mint a Modern Warfare megjelenésekor, így jó pár ismerős kiesik, akikkel lehetne együtt játszani.

Filmespracli

5. Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre: számomra az idei év legjobb magyar filmje volt Horvát Lili rendezése. Tökéletesen sikerült megragadnia azt a nyugtalanító érzést, pillanatot, amikor egy ember számára a plátói szerelem szóba kerül. Az előzetesek egy mentális betegségekkel teli filmet sugalltak, de szerencsénkre és a mindenféle fordulatokkal teli elvárásokkal szembemenve, egy nagyon finom, építkező drámát kaptunk. A történet érzékisége minden jelenetben benne van, amit a színészek által előadott párbeszédek helyett az arcjátékok tökéletesen erősítenek meg. Sokan hasonlítják a Testről és lélekrőlhöz és bár mindkettő nagyon jó, jelenlegi alkotásunk inkább a régi francia filmek minimalizmusával és szimbolizmusával kommunikál, kinek örömére, kinek bánatára. Egyedül a végéért, a végső feloldásért picit kár, de az azelőtt lévő dolgok bőségesen kárpótolnak minket. Reméljük a jövő évi Oscar-díjátadón a jelöltek között tudhatjuk a Felkészülést…

4. A befejezésen gondolkodom: ki nem mondottan ugyan, de fájó szívvel el kell fogadnunk, hogy David Lynch visszavonult. Emiatt jogosan merülnek fel bizonyos kérdések. Mi lesz az elmebeteg figurákkal, a zavarbaejtő jelenetekkel? Lesz-e méltó szellemi örökös az újabb generációkból? Örömmel jelentem, hogy utánpótlás bőven van már, ugyanis Noah Hawley és David Robert Mitchell után Charlie Kaufman (Adaptáció, A John Malkovich-menet) is bebizonyította, hogy ő is tud valami hasonlót, ugyanakkor újat mutatni ezzel a megfogalmazásmóddal. A befejezésen gondolkodom nagyon nyugtalanító és minden egyes pillanatában szorongató érzéssel ,,jutalmazza” a nézőjét. Közben pedig rengeteg mély, filozófia kérdést feszeget és bont ki egy szülői látogatás keretei közt. Leginkább mégis a tudattal kapcsolatos elmélkedések a legmaradandóbbak, mindenféle bizarr körítés (felhívnám a figyelmet a meganimált, beszélő malacra) társaságában. A negyedik helyezett képében üdvözöljük a bölcsészek idei kedvencét! Kaufman, te egy elmebeteg zseni vagy!

3. Mank: David Fincher hat év kihagyás után visszatért, sokak bánatára nem egy Mindhunter harmadik évaddal, hanem egy biopiccel. A cselekmény középpontjában ezúttal egy forgatókönyvíró, név szerint Herman J. Mankiewicz áll, akinek semmi máshoz nem volt köze, csupán a sok kritikus által egekbe magasztalt, egyébként a mai napig nézhető és élvezhető Aranypolgárhoz. Az ő csatáját mutatja be a Fincher család két generációja hollywoodi stúdiókon, szabályozásokon, produceri nyomásokon, sajtómágnásokon keresztül, miközben egy fiatal zseni (Orson Welles) közreműködésével próbálja elkészíteni a forgatókönyvét. A filmfelépítése, dramaturgiája is szinte teljesen megegyezik az 1941-es remekkel, és talán emiatt a jellege miatt beszélhetünk rétegfilmről. Gary Oldman vállán nyugszik az egész produkció, és bár mindenki fantasztikus alakítást nyújt, nem véletlen, hogy sokan újabb Oscar-díjat jósolnak a főszereplőnek. Annak ellenére, hogy a játékidő alatt több témában is kikacsintást is kapunk a harmincas, negyvenes évek társadalmi viszontagságaira, a Mank alapvetően a meg nem értett zseni (vagy kintornás majom) örök kálváriájáról szól.

2. Tőrbe ejtve: Rian Johnson legutóbbi ujjgyakorlata az Agatha Christie által agyonhasznált krimi műfaját amellett, hogy kifordította a már megszokott sablonjaiból, erősen építkezett is azokra. Minden adva van, egy vidéki kúria, egy idős, sikeres öregember, aki az áldozat szerepkörét tölti be, egy vagyonra kiéhezett család, egy magának való nyomozó és jó pár megoldásra váró rejtély. A rendező kiválóan tudta a modern korba áthelyezni ezt a már megszokott környezetet, ezzel is egyfajta egyedi hangzásvilágot adva a történéseknek. A párbeszédek kreatívak és pörgősek (fánkról való elmélkedés), a látvány lehengerlően jó, a színészek közül mindenki remekelt, bár hozzá kell tennem, hogy szerintem Daniel Craig soha életében nem élvezett még ennyire egy szerepet. A Tőrbe ejtve a humorral kellően alátámasztott szórakoztató faktora mellett megható pillanatokat is tartalmaz és elképesztő precizitással egyengeti a nyomozás részleteit. A Johnson filmjét érő kritikai siker nem volt véletlen, hiszen az író/rendező képes volt arra, hogy frissességet tudjon adni egy sokak szerint nem éppen aranykorát élő zsánernek. A még fix dátummal nem rendelkező folytatás minőségét majd meglátjuk.

1. Még egy kört mindenkinek: Thomas Vinterberg 2012-ben dolgozott utoljára együtt Mads Mikkelsennel, A vadászat című lehengerlő film kapcsán. Nyolc év elteltével egy hasonló remekmű érkezett az ő párosukkal, ami ismét csak bebizonyította, hogy a dánok nagyon értenek a filmkészítéshez. Adott négy középiskolai tanár, akik leginkább a kiégés határán állnak, mind szakmai, mind magánéleti téren. Emiatt egy kísérletnek vetik alá magukat, minden egyes nap annyi, minimális alkoholt kell inniuk, amennyivel a mindennapi stresszt, a szorongásaikat le tudják győzni. El is kezdik ezt az életmódot, az elején minden jónak tűnik, de egy idő után elszabadul a pokol, és mi végig szemtanúi lehetünk ennek a folyamatnak. Vinterberg korábbi műveihez hasonlóan itt is a különféle lelki folyamatokat ábrázolja, elképesztően pontos hitelességgel, lehengerlő színészi játékokkal megspékelve. A rendező a cselekmény szinten a kezdeti, alkohol általi felvilágosodást könnyedén előre görgeti a fel nem állni bíró állapotig, egyáltalán nem didaktikus, szájbarágós stílusban. A leamortizálás közben végig ott van az a bizonyos filozófia mélység, amit még a dánokra jellemző humorral meg is spékeltek. A kegyetlen gyomrosai, tragédiái ellenére a Még egy kört mindenkinek nagyon szép is tud lenni, egy olyan felemelő élményt tud átadni, amelyre ebben a nyomasztó időszakban különösen szükségünk van. Egyszerűen nem tudnék egyetlen mozzanatába sem belekötni, a 2020-as év legjobb filmje számomra. A What a Life-ot a Scarlet Pleasuretól pedig a film megnézése óta rendszeresen hallgatom.

Ik4r0s

Tenet: bár nem rangsorolom a múlt évi kedvenceim, de az egyértelmű, hogy Christopher Nolan legújabb filmje volt számomra a legmeghatározóbb élmény 2020-ban. Már csak azért is, mert ez volt életem első sajtóvetítése, amire az Aréna IMAX terme még rátett jó pár lapáttal. Sosem felejtem el, hogy mennyire izgultam a film előtt és milyen eksztázisban voltam utána. A látvány lehengerlő, és egyben olyannyira hibátlan, hogy a szemednek konkrétan orgazmusa van tőle. Göransson zenéje pedig zseniális. Annyira illik a filmhez ez az elektronikus, monumentális hangzás, hogy biztos vagyok benne, hogy többen már rongyosra hallgattuk a soundtracket.

Palm Springs: az évek során már hozzászoktam ahhoz, hogy úgy megyek moziba, hogy jószerivel szinte minden elérhető információ birtokában ülök be egy-egy filmre. Ebben viszont a Palm Springs kivételt képez, mert csak az alap szitut tudtam róla, illetve azt, amit egyik ismerősöm elmondott róla. Mázlim volt, hogy eltudtam kapni egy vetítést, de fantasztikusan szórakoztam rajta. Nem csak azért tetszett az időcsavarós film mert intelligens és jó a humora, hanem azért is mert totál kikapcsoltam tőle. Bátran ajánlom pároknak ezt az alkotást, mert szerintem ez a tökéletes randi film. A viccek már megteremtik az alaphangulatot, amihez jön a romantika, amit elsősorban a nők élvezhetnek. A férfiaknak pedig az idővel foglalkozó cselekmény nyerheti el a tetszését.

Dűne: na, nem a film, annyira még nem uralom sajnos az időt. Ezúttal Frank Herbert klasszikusa az, ami felkerült nálam a listámra. Igaz ez kivétel, mivel a GABO által kiadott sci-fi 2019-ben jelent meg, de én csak szeptemberben vettem meg. Közel 3 és fél hónapig kóstolgattam, de nem akartam, hogy vége legyen. Herbert egy fantasztikus, monumentális történetet írt, az irodalom (talán) legkarizmatikusabb tinédzser főszereplőjével. Imádtam a fremeneket és az Arrakis sivatagi világát. Szinte én is éreztem a fűszer illatát, és a nappali hőség forróságát. Kíváncsi vagyok, hogy Villeneuve milyen filmet készített a könyvből, de az biztos, hogy nem volt könnyű dolga. Most már csak abban kell bíznunk, hogy október elején láthassuk a részben nálunk forgatott alkotást.

Social Dilemma: ez a doku nálam tökéletesen tömöríti 2020-at. Egy ismerősöm hatására néztem meg, hogy aztán még kétszer átéljem a játékidő alatt rám zúdított tények áradatát. Nem egy könnyű alkotás, pláne nem háromszor. De ez volt szükséges ahhoz, hogy egy alaposabb kritikát tudjak róla írni. Azt már jópár éve tudjuk, hogy a közösségi médiás oldalak nem éppen pozitívan hatnak az emberekre. Itt pedig mindezt alaposan és szakértők szájából halljuk, ami még markánsabbá teszi a Netflix filmjét.

Orgyilkos osztály 4. – Halj meg a kedvemért!: a Dűnéhez hasonlóan Remender történetébe is az év második felébe vetettem bele magam. A Haláltanok Királyi Iskolájában tanuló Marcus pedig hamar az egyik kedvenc képregény karakteremmé vált. Már maga a történet és a szereplők is roppant érdekesek, de amit Remenderék a negyedik részben létrehoztak, arra nincsenek szavak. Egy olyan sztorit hoztak össze Wed Craiggel és Jordan Boyddal, amit a legjobb akciófilmek is megirigyelnének. Ebben a 116 oldalba egy brutális üldözést sikerült létrehozniuk, ami egyen az első évesek záróvizsgája is. Itt tényleg úgy hullanak a diákok, mint a legyek, és olvasóként csak kapkodjuk a fejünket, mert amíg az egyik panelen kivégeznek egy diákot az iskolában, addig egy másikon éppen menekülnek. Ehhez pedig olyan színezés és ábrázolás párosul, aminek végén csak levegő után kapkodva tesszük le a Fumax kiadványát.

Mikro

A Chichagói hetek tárgyalása: Aaron Sorkin jött, láttott és győzött, de ebben semmi újdonság nincs. Megkapjuk a pörgős forgatókönyvet, és az idézni való szövegeket. Pedig a téma teljesen hidegen hagyott, és az eleje is lassan indult, mégis az egyik legjobb filmélmény lett az évből. Tegyük hozzá, olyan színészeket dobtak be, hogy az már fél siker volt.

A búcsú: egy sehova se be nem sorolható, kemény drámával könnyed hangon játszó történet ez a családról és a hova tartozásról. Ez sem az az alapanyag, ami garantáltan üt, mégis valami olyan élményt hagyott maga után, amit nehéz lesz elfelejteni, és nem is érdemes. Teljesen megérte minden percét. Akwafináról előtte nem nagyon hallottam, de le a kalappal előtte, nagyon jól alakít.

A bébiszitter – A kárhozottak királynője: ez a film azért kerül fel a listámra, mert amennyire képesek elbukni a folytatásokkal a nagy költségvetésű, erősen beharangozott alkotások, ez annyira nem adta lejjebb a színvonalat. Beteg, véres és vicces, és elborult. Tökéletes popcorn film.

Kisasszonyok: nekem Greta Gerwig rendezése volt az első találkozásom a történettel, így nem is nagyon tudtam mihez viszonyítani a filmet. Ennek ellenére tökéletesen lett elmesélve egy régi sztori ahhoz, hogy a fontos üzeneteket áthalljuk a mai kor emberére. Persze ez lehet azért is van, mert a Kisasszonyok univerzális mondanivalót tartalmaz. De ezen felül ott van a tökéletes fényképezés, és a színész gárda, akik egytől egyig nagyágyúk fiatal koruk ellenére is.

Megszállottak viadala: ha ehhez annyit írnék, hogy Jodie Comer, akkor már teljesíteném mindazt az indokot, amiért érdemes nézni ezt a sorozatot. Na jó, nem. De addig pakolnám ezt a szerencsétlen nőt Emmy díjakkal amíg bírja. Mindez mellett Sandra Oh sem marad le, és ez a két tehetséges nő alá pakoltak egy nagyon érdekes történetet is. Mi más kell a szórakozáshoz?

A vezércsel: igen, én is ráültem a hype vonatra, és erre két nagyon jó indokom van. Az egyik, hogy brutálisan szép sorozat, eszméletlen jó kosztümökkel. A másik pedig Anya Taylor-Joy, aki erre a szerepre született. Ezek után mondja valaki, hogy nem lehet izgalmas egy sakkról szóló sorozat, a szemébe nevetek.

Kondi_HUN

A 2020-as év egyértelműen nem kedvezett a filmipar számára, azonban ez nem jelenti azt, hogy tavaly híján lettünk volna a jó filmeknek és sorozatoknak. Saját listámban összegyűjtöttem, hogy melyek voltak azok az alkotások, amelyek jó élményt nyújtottak számomra a múlt évban. A lista nem rangsor, és a saját szubjektív véleményemet hivatott bemutatni:

A láthatatlan ember: a Blumhouse gondozásában készült horror-thriller kiváló reboot-ja lett az 1933-as azonos című elődjének. A film bővelkedik akcióban és thriller elemekben egyaránt, látványát tekintve is teljesen élvezhető. A horror zsánert azonban erős jóindulattal lehetne ráhúzni, ha eltekintünk azoktól a csekély mértékű jumpscare-ektől, amelyek helyet kaptak a filmben. Az izgalom faktor még így is rendkívül jól érezhető és a feszültség, amelyet az a tudat kelt, hogy a láthatatlan ember bármikor felbukkanhat igen erősen tapintható. Elisabeth Moss egy rendkívül tehetséges színésznő, és ezt a tulajdonságát jól ki is használja a filmben. Hiteles és megrázó történet az övé, melyet áthat az erőszak és az elnyomás. Ez a film kétség kívül emlékezetes darabja a 2020-as év listájának.

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon: a méltán híres angol természettudós és dokumentumfilmes David Attenborough életének 94. évében ismét kamerák elé állt, hogy felhívja az emberiség figyelmét a közelgő veszélyre. A dokumentumfilm egyszerre felkavaró, megdöbbentő és bizalmat sugárzó, amely a rendkívül jó felépítésének köszönhető. Aki ismeri a tudós munkásságát az tudja, hogy nincs az ő hangjánál megnyugtatóbb, de ezzel szemben figyelemfelkeltőbb hang a szakmában. A film rendkívül szép, és rendkívül ijesztő képeket képes egymás mellé helyezni, fenntartva ezzel a folyamatos figyelmet. Nemcsak a természetfilmek rajongóit képes bevonzani, hanem bárkit, aki ezen a bolygón él és dolgozik. Mindenki számára szól, és szó szerint mindenkit képes elgondolkodtatni és cselekvésre biztatni. Kétség kívül a TOP 1 helyezett az év dokumentumfilmjei között.

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története: ez a Netflixen debütált aranyos kis vígjáték igencsak megbújik a szolgáltató kínálatában, azonban amennyire nem hívja fel magára figyelmet, pont annyira lehet élvezetes azok számára, akik csak egy kis könnyed kikapcsolódásra vágynak este. Jómagam nem vagyok egy Will Ferrell rajongó és nem ugrálok azért az erőltetett poénáradatért, amit időnként a színész képvisel, azonban ebben a filmben egy számomra szerethető és elfogadható karaktert alakít Rachel McAdams oldalán. A páros Izland egyik félreeső kis falujából próbál kitörni és aprócska hazájának hírnevet szerezni azzal, hogy duettükkel jelentkeznek Európa legnagyobb zenei eseményére, az Eurovíziós Dalfesztiválra. Will Ferrell filmekhez méltóan itt is csak a véletlennek köszönhetik a kvalifikálásukat, és habár hatalmas boldogság ez számukra, mégis szembe kell azzal nézniük, hogy a fesztivál nem csupán játék és zene. Ajánlom mindenkinek, aki egy kis könnyed, aranyosan humoros kikapcsolódásra vágyik, mert ugyan egyáltalán nem faltörő alkotás, mégis jó szórakozást képes nyújtani játékos humorával, megspékelve egy pici drámával és dallamos filmzenével.

Zeusz vére: a sorozat ugyancsak a Netflix gondozásában készült és egy igényes és részletes világú animével állunk szemben. Habár az anime műfajának gyökerei Japánban keresendők, időnként az amerikaiak is be tudják bizonyítani, hogy képesek felhasználni a műfaj adottságait úgy, hogy abból egy izgalmas és élvezetes sorozat készül el. A Zeusz vére az ókori görög mitológiából merít ihletet, amely kiváltképp példaértékű, hiszen az utóbbi években nem kapott a közönség olyan filmet, vagy sorozatot a témában, amely említésre méltó volna. Heron a fiatal görög férfiú egy nap szembesül az igazsággal, hogy Ő Zeusz főisten fia és rajta áll vagy bukik a világ sorsa. Nagyvonalakban ez lenne a story, mélyebben nem is érdemes belemenni, mert ezt a sorozatot látni kell. Nagyon szép és művészies hátterek, remek zene és izgalmas akció színesíti ezt az amerikai animét, valamint a stáblista alatti koncepciós rajzok és vázlatok által a sorozat készítésébe is beleláthatunk egy kicsit, amely egy egyedi és érdekes tulajdonsága ennek az alkotásnak. A görög mitológia a lehető legszélesebb palettán van ábrázolva, így azok, akik kedvelik ezt a mondavilágot kétség kívül kedvüket lelik benne és még jobban belemerülhetnek.

The Mandalorian 2. évad: a Disney igencsak facsarja ki a levet a Star Wars világának hatalmas narancsából, és a sikert egyértelműen bizonyítja a The Mandalorian második évadának 2020-as érkezése. Magányos mandalóri hősünk tovább folytatja küldetését a mindenki által csak „Baby Yodának” keresztelt kis utitársa társaságában. Azon kívül, hogy kis lény igazi nevére is fény derül, még rengeteg más meglepetést tartogat a második szezon azok számára, aki esetleg még nem látták. Egy csomó régen látott szereplő bukkan fel ismét, hogy hősünket segítsék, vagy épp gátolják küldetése teljesítésében, amely felbukkanások itt-ott még több kérdést vetnek fel, amelyek már most kiválóan megágyaztak a következő évad számára. Erőben és akcióban itt sincs hiány, személy szerint nem csalódtam a sorozat folytatásában. A western zsánerét idéző elemek ismét megmutatták, hogy nagyon is helyük van a Star Wars világában. Személy szerint én már kíváncsian várom a következő évadot. Hát ti?

katonaanita

2020-ban jelent meg Sarah J. Maas írásaként a Macskanő – Lélektolvaj című könyv. Ez elsősorban fiatal lányoknak íródott, hogy hozzájuk is közelebb hozza a képregények világát. Szintén tavalyi kiadású Colleen Hoovertől a Verity. A népszerű írónőtől szokatlanul, egy kicsit erotikus, kicsit romantikus pszicho-thrillert ismerhettünk meg. Az utolsó két, múlt évben megjelent kedvenceim nem illenek az oldal profiljába, de bátran tudom ajánlani mindenkinek. Egyik Arthur Brand Hitler lovai, mely azt mutatja be, hogyan találták meg 2015-ben az elveszettnek hitt szobrokat. Ha nem tudnánk, hogy igaz történet, azt hihetnénk, hogy egy kitalált műkincsrablás kalandját mesél el. Utolsónak pedig egy magyar szépirodalmi művet hagytam, Fábián Jankától A könyvárus lányt. A második világháború utáni helyzetet, az ’56-os forradalmat, és az azt követő eseményeket meséli el hitelesen és olvasmányosan.

Johnnykiwi42

1. Knives Out: a film cselekményét tekintve egyfajta élőszereplős Cluedo társasjáték, de tartalmát tekintve persze sokkal több annál. A forgatókönyv remekül építkezik, a karakterek érdekesek, a csavarok váratlanok. A közel tökéletes film utolsó fontos adaléka a pazar szereplőgárda, élén Ana de Armas és Daniel Craig remekül megformált figuráival.

2. The Platform: egyértelműen 2020 legerősebb filmes társadalom-metaforája. Az emberek közti hierarchiát szimbolizáló toronyban nyaktörő tempóval száguld a platform, minden szinten egy-egy újabb kis tanulmányt nyújtva a lealjasodásról. A sokféle, de jellemzően ösztönös és állatias viselkedési minták bemutatása sokféle kérdést vet fel a közösségek működéséről, a válaszokban pedig talán a remény is felcsillan néha.

3. Mank: filmrajongóknak kötelező bemutató egy letűnt Hollywood működéséről, ami persze az aktuális áthallásokat sem nélkülözi. David Fincher rendezőként, Amanda Seyfried és Gary Oldman pedig színészként remekel. A történet néhányaknak kissé unalmas lehet, de a mozgóképek szerelmesei rengeteg filmtörténeti utalás tengerében merülhetnek el, és mindeközben Fincher a filmkészítés működéséről sem mulaszt el megfogalmazni némi kritikát.

4. Wolfwalkers: vizuális szempontból nagyon szép, igényes és egyedi animációval készített mese az ír folklór alapján. A szereplők mind hús-vér karakterek, akikhez minden néző könnyen kötődhet. Okos, minőségi szórakozás, felnőtteknek is.

5. Jojo Rabbit: egy film nácik főszereplésével, ami mégis tud vicces, aranyos és életigenlő lenni. Taika Waititi mind szereplőként, mind rendezőként képes saját egyénisége segítségével élettel és egyediséggel megtölteni Jojo nyuszi világát.

SKPittmann

Mank: nekem is muszáj megemlítenem Fincher legújabb filmjét, ami ezúttal sem kis labdába rúg bele: egyszerre tiszteleg a második világháború előtti Hollywoodnak, miközben bemutatja a folyamatosan egyre inkább torzuló Amerikai világképet; körbejárja az Aranypolgár elkészültének körülményeit valamint írójának merész gondolatait és a spirálban lefelé vezető életét; végeredményben pedig az év egyik legjobb drámáját nyújtja. Gary Oldman virágzik a szerepben, a karaktere szókimondása által megismerjük Hollywood egyik sötét oldalát ami nagyban rávilágít Amerika számos problémájára.

Zappa: számtalan könyv és cikk készült már Zappa forradalmi műveiről vagy kalandos életéről, ám film így még nem próbálta megfogni a rockzenész karakterét sosem. A Zappa végigkalauzol minket életének zenei és személyes állomásain, miközben betekintést nyerhetünk számos beszélgetés által a Zappával együtt dolgozó művészek érzéseibe és gondolataiba az amerikai művész kapcsán. Bár a film nem győzi eleget dicsérni Zappa-t; nem emeli isteni piedesztálra sem — a gyengeségei, hibái és bukásai is mind itt vannak. Ugyanis a film igen erős üzenete az általános tájékoztatáson kívül az, hogy igazán nagy zenei kísérletezők és forradalmárok mint Zappa sosem lesznek a legnépszerűbb alakok amerika torz hierarchiájában, életük folyamatos küzdésből és bukásokból áll — ám végeredményben sokkal többet tesznek a világért és a művészetért egyaránt.

Better Call Saul (ötödik évad): az egyetlen sorozat a listámon, ám alig lehet nem megemlíteni a Breaking Bad előzménysorozatának újabb felvonását, ami egyre erősebben bemutatja, hogy jóval túlnőtt eredeti szerepén és a 2008-as elődjén is. A Better Call Saul minden része pengeéles és tökéletesen megírt, remekül alkalmazza humor és a feszültség eszközét arra hogy az ügyvédi szakma számos banális elemébe bevonjon minket, miközben persze személyesen érdekeltek is vagyunk a történésekben egyrészt Jimmy önmagával szemben állított hazugságai és folyamatos romlása miatt, vagy pedig Kim útkeresése és őszintén tiszta segítőszándéka szempontjából. Emellett persze két másik főszálon is fut a sorozat, amik közül az egyikben megismerkedhetünk a TV egyik legfélelmetesebb antagonistájával, akinek nagybácsis mosolygása mögött hihetetlen számítás és brutalitás lakozik; és egyáltalán nem hagyja könnyen hogy csak egyszerűen eltegyék láb alól, ezzel magával rántva Nacho-t is, aki pedig csak kitörni akarna reménytelen helyzetéből.

Úriemberek: a legkönnyebb film amit megemlítek, ám ezt egyáltalán nem negatív értelemben mondom: az úriemberek első pillanattól magával ragadja a nézőt az angliai marihuána-gengszterek kaotikus világába. A látszólag profi szakemberek munkájában valami mindig félremegy, véletlenek sorozata követi egymást és folyamatosan túljárnak a másik eszén, ám a film az elmondottak ellenére sosem süllyed egy egyszerű paródia vagy banális vígjáték szintjére. A film rendkívül humoros és ha le is ül egy pillanatra, akkor sem érezzük hogy vesztegetnénk az időt, ugyanis egyre közelebb jutunk a végtelenségig bonyolult rejtély megoldásához. A színészek sztárgárdája jogos és egyúttal zseniális is: Guy Ritchie ezúttal egy újabb remek krimit hozott el nekünk, ami végtelenségig szórakoztató ugyan de nem engedi hogy a néző csak úgy nyugodtan hátradőljön.

Még egy kört mindenkinek (Druk): a legtöbb nem amerikai film, ha nem figyel, elrepül az ember feje felett. Pedig a dán filmgyártás újra és újra bebizonyítja mennyire több figyelmet érdemel mint a folyamatosan önmagát ismétlő Hollywood. A Druk egy csapat tanár (többek között Mads Mikkelsen karakterének) életének drasztikus változását követi végig, amikor felfedezik hogy az alkohol képes őket kimozdítani a beporosodott és szürke életükből. Míg ennek kezdeti sikerei mindenki életét felemelik, mindennek megvan a következménye, és az alkohol életünknek megsegítő hatása hamar megkérdőjelezhetővé válik. A film szerencsére nem foglal morális állást amellett hogy mi is a helyes út, jóval inkább megpróbálja pár remekül lefestett szereplővel körüljárni a téma komplex problémáját.