A Mission: Impossible széria idén, 2023-ban hivatalosan is bekerült a 27-esek klubjába, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy míg a hírhedten híres csoport többi tagja ebbe a korba lépve valamilyen külső és/vagy belső folyamat következményeként jobb létre szenderült, a Tom Cruise vezényletével lezajló akciófilm-sorozat nemhogy nem hunyt el, hanem köszöni szépen, él, virul és jobb formában van, mint korábban.

Ethan Huntot és csapatát sosem kárhoztatták a nyugodt, hétköznapi életre a háttérhatalmak játszmájában. A küldetés, amelyet elvállaltak egy bizonyos kulcshoz, egy rejtélyesen elsüllyedt tengeralattjáróhoz, a Mesterséges Intelligenciához és a jól ismert világuralomhoz köthető. Hunt (Cruise) most sem késlekedik, motort, autót, vonatot ragad és társaival: Benjivel (Simon Pegg), Lutherrel (Ving Rhames) és Ilsaval (Rebecca Fergusson) karöltve nekivág következő kalandjának, kiegészülve a zsebtolvaj Graceszel (Hayley Atwell), aki a véletlennek köszönhetően kerül bele az események sűrűjébe. A szuperügynök számára a tét ezúttal sem kisebb, mint a világ, illetve a csapattagjai/szerettei megmentése.

Egy népszerű televíziós sorozatból filmadaptációt készíteni az egyik leghálátlanabb vállalkozás a filmszakmában. Amellett, hogy sűríteni kell a széria esszenciáját, át kell ültetni a történetek hangulatát, struktúráját, a főbb karaktereket, természetesen a közöttük lévő interakciókat. A legfontosabb kritérium mégis a sorozat színvonalának az elérése, olyan formában, hogy a rajongók is elégedettek legyenek a látottakkal, de a laikusok se fejvakarással reagáljanak a szemük előtt lepergő történésekre. Ennek fényében számtalan olyan filmet találunk, amelyek az épkézláb koncepció hiányában eltértek az eredeti alapanyagtól, rossz és szükségtelen változtatásoknak voltak alárendelve, esetleg tele lettek tűzdelve az alkotók üres, semmitmondó ötleteivel, vagy az egyébként jól működő elemekhez való inkompetencia végett csúsztak félre (Az utolsó léghajlító, DragonBall: Evolúció). Az esetek túlnyomó részében valamilyen módon méltatlanok és felháborítóan félresikerültek lettek ezek a feldolgozások. Szerencsére néha előfordul, hogy sikeresen teljesülnek a másik médiumra való átköltözés szabályai (Addams Family), és ennél a megállapításnál még jobb, hogy az M: I-filmek inkább utóbbiak táborát erősítik.

Brian De Palma, John Woo, J.J. Abrams, Brad Bird és Christopher McQuarrie. Öt név, öt különböző stílus, hét megvalósítható, de mégiscsak lehetetlennek bélyegzett misszió. A fenti nevek közül jobbára mindegyik úriember megpróbálta a maga képére formálni az első látásra konvencionális alapanyagot – ki kevesebb, ki több sikerrel –, felépítve ezzel egy tematikailag és filmezés tekintetében is rendkívül változatos franchiset (Az első rész után a produceri munkát is ellátó Cruise-nak pontosan ez volt az elképzelése a filmek jövőjét illetően). A hosszabb lélegzetvételű, modern kori blockbusterek közül látvány szempontjából talán a Harry Potter-filmek rendelkeznek még ehhez hasonló változékonysággal, ez szintén a rendszeres rendezőváltogatásnak köszönhető. De Palma (Halál a hídon, A sebhelyesarcú) egy rá jellemző, összeesküvésekkel gazdagon átszőtt paranoiathrillert szállított le, Woo (Szebb holnap, A bérgyilkos) a heroic bloodshed, vagyis hősi vérontás alzsáner egyik markáns jegyét, az érzelmi telítettséget aggatta rá a második részre, hallatlanul túltolt, mégis stílusos akciójelenetekkel.

Abrams (Felicity, Alias) az első játékfilmjénél még nem veszett el teljesen a lens flare-hatás bűvöletében, ráadásul megkapta szegény Philip Seymour Hoffmant is, akinek a zseniális alakításával tűnt ki a leginkább a film a középszerűség tengeréből. Brad Bird (A hihetetlen család, L’ecsó) a korábbi animációs munkáira jellemző túltolt esztétikával járult hozzá a Mission: Impossible feltámadásához, ráadásul az első volt azon filmkészítők között, akik azt a bizonyos komor, megingathatatlan, Tom Cruise-nak hívott márványszobrot először önirónikus módon ábrázolni tudta, habár ledöntenie neki sem sikerült. McQuarrie (Hullahegyek, fenegyerek) a sztárral a Jack Reacher forgatásán örök szerelembe estek, nem volt kétséges, hogy kinek a keze fogja legközelebb a rendezői pálcát suhintásra bírni. A Titkos nemzet alcímre keresztelt ötödik rész fogta a Fantom protokoll által behozott öniróniát és állandóvá tette, a realitás talajától elrugaszkodott akciójeleneteket pedig egy fokkal csupán, de nyersebb, realistább színezettel ruházta fel. Ezt a receptet vitte tovább 2018-ban az Utóhatás, és hasonló eszközökhöz folyamodott a ,,történetének” az elmeséléséhez a Leszámolás első fele is.

Az idézőjel abszolút indokolt ebben az esetben, egy feleslegesen túlírt, nagyon sokszor elhúzott sztorival van dolgunk. Ez leginkább a két részre szedésnek tudható be, az elmúlt évek egyik divathullámát meglovagolva McQuarriék is két felvonásra osztották az epikus zárásukat és ez a megoldás nem bizonyult annyira kifizetődőnek. Sosem a kikezdhetetlen logikájáról volt híres a széria, plot hole-ok korábban is előfordultak, a történetek sem merészkedtek a túlbonyolított narratíva összezavaró mezsgyéjére, a Leszámolás első részében is egy tipikus világmegmentős történetről van szó, annak a bejáratott sablonjaival, csak itt már pár egyéb zavaró tényező is közrejátszik.

Olykor túl sokat időznek egy-egy karakter bemutatásán, párbeszédek néha fárasztóan erőltetettek (beszéljenek a képek!), a karakterinterakciók nagy része jól működik, egyedül a kialakuló románc érződik erőltetettnek, az ősnemezis megjelenésével együtt járó végzetdramaturgia is inkább légből kapott, semmint átgondolt, de ezeket a problémákat mind meg lehet bocsátani. Egyfelől olyan témákat sorakoztat fel egymás után, mint az elmúló világ és a változással járó új idők örök ellentéte, az A. I. megjelenésével összeköthető korlátlan hatalommal való rendelkezés és társadalmi visszaélések. Közben a film többé-kevésbé sikeresen tud mesélni a múlttól való szabadulásról, az újrakezdésről, a felelősségről és a veszteségekről. Másrészt ott vannak az akciók, amikre most sem lehet panaszunk.

A film gerinceként szolgáló akciójelenetek ezúttal is az elrugaszkodott realizmus jegyében fogantak. McQuarrie kamerája az akciók sűrűjébe vezeti el a nézőt, de nem engedi meg magának, hogy gyanútlanul elengedjük a kezét: nem vág feleslegesen, közeli harcai, üldözései, tűzpárbajai tökéletesen követhetők, jól megkoreografáltak. Egyszerűen székbe szögezőek, nem lehet nem gyönyörrel a szájon legeltetni rajtuk a szemünket, miközben az adagolásuk kifogástalan, a változatos jelzőt is nyugodtan használhatjuk az esetükben (tűzön ugyan nem, de járunk vízen és levegőben, hegyekről, repterekről, nagyvárosokról nem is beszélve). Az egész filmnek a textúráját a földhözragadtság szelleme járja át. Az akciókba belecsempészett humor – alapját sokszor a szekvenciák középpolgári létbe való elhelyezése biztosítja – szintén remekül van időzítve, szerepe nem erőltetett, nem teszi kínossá a jeleneteket, esetleg öli meg a feszültséget, inkább egyfajta ráébredést biztosít az akciófilmek hamisságát illetően. Lerántja a földre a tesztoszterontól dúsított mítoszt, ugyanakkor nem a filmen nevet ilyenkor, sokkal inkább vele.

A minimális CGI használat által sokkal inkább kézzelfoghatónak tűnnek a harcok, bármennyire is lépkedjenek sokszor az irrealitás határán. Ehhez a számítógépes trükkökkel pofátlanul szembeszegülő konzervatív, akciófilmes fordulathoz persze kellett egy magát mindennek alávetni hajlandó őrült és egy mindenre kész stáb is. A kettejük közötti gyümölcsöző kapcsolatra pedig rendkívül szükségünk van manapság, amikor digitális fiatalítástól, A. I. generálta főcímektől hangos az egész filmipar. Üdítőleg hat, hogy ha valami felrobban, az a valóságban tényleg felrobban, ha ütköznek ott tényleg egymásnak esnek az emberek, ha helyszíneket kell mutatni, akkor valóban elutaznak az adott helyszínre és nem vetítenek semmit a színészek háta mögé. Az ilyen döntéseknek (mert ehhez egy stúdió is szükséges) a hatására érezzük igazán a filmbe fektetett kemény munkát. Egyszerűen kellenek az ilyen elmebetegek, jobban is, mint gondolnánk.

Cruise átmenetekkel teli karrierje tökéletesen leképeződik az M:I-filmekben. Hunt karaktere esetén a korai részekben még a magabiztos akcióhős maszkját vette fel, amely ráadásul bőven táplálkozott a korábbi blockbuster szerepeiből (Top Gun). Évtizedek leforgása alatt azonban a szuperembertől eljutottunk egy olyan főhőshöz, aki már mer önmagán, a helyzetein nevetni. Úgy rángatja le a földre a karakterét, forgatja ki a komolyan vehető hős ethoszából, hogy közben az akciók által folyamatosan emeli a tétet és egyre hajmeresztőbb kalandokra kárhoztatja, esendővé téve ezzel a figurát. Mintha úgy akarna a halandóságával szembesülni, hogy egy olyan helyen van, ahol nem tud meghalni. Cruise most is pont annyira fogta vissza az egoját, hogy az még bőségesen elviselhető, de azért csak nem tudja megállni, hogy egy-egy félresikerült romantikába forduló történetszálba ne csempéssze be az ellenállhatatlan jellemét és küllemét. Az ego és az alázat egyszerre dolgozik benne és ez a biztonsági játék még 60 évesen is rendkívül jól áll neki. Hölgyeim és uraim, a nagybetűs mozisztár, Tom Cruise!

Pegg és Rhames továbbra is hűségesen kielégítik a vicces mellékszereplő-hasznos társ funkciót, az egymással és Hunttal való eszmefuttatásaik gyorsak, szellemesek, stílusosak. Rebecca Ferguson rövid, de hatásos mondatokkal öl, küzd, menekül, vigasztal(!), Vanessa Kirby kettős szerepe által mindenkit levesz a lábáról, az ősnemezis Gabrielt játszó Esai Morales tökéletesen lehozza a megállíthatatlan, érzéketlen, de mégis intelligens over-the-top gonoszt. A gárda legizgalmasabb karaktere minden bizonnyal az újoncnak számító Grace, Hayley Atwell alakításában. Az átlagember (a tolvajmúltjától eltekintve) részese lesz a káosznak. Csodálatos lekövetni azt a hullákkal és üldözésekkel teli átváltozás folyamatot, aminek a következtében egy riadt, de rátermett tolvaj szerepkörből eljut egészen addig a bizonyos, fontos döntéssel járó, egész életére kiható jelenetre. Szépen megmunkált ív egy első látásra érdektelennek tűnő karakternek. Rá is, és a többi szereplőre is igaz az állítás, miszerint pont annyira izgalmasak amennyit ez a fajta történet megkövetel. Nem adnak se többet, se kevesebbet, de pont így tökéletes.

A Mission: Impossible – Leszámolás 1. rész valójában egy bűvésztrükk. Egy rendkívül jól kimunkált, hibátlanul kivitelezett bűvésztrükk, pontosan tudja, hogy mitől döglik a légy (ebben az esetben a néző). Ismeri a közönségét, szórakoztatni akarja, egyszerűen, néha hibásan, de igényesen. Évek óta ez a Mission: Impossible és reméljük az utolsó felvonás is ebben a szellemiségben fog megszületni.