Túl vagyunk az öt legjobb horror és sci-fi filmek listáján, melyeket az AI generált számunkra. Összességében eddig egész jól teljesít a mesterséges intelligencia. Habár a listái nem vitathatatlanok, azért azt el kell ismernünk, hogy a felsorolt filmek valóban komoly építőelemei a műfajuk várának. Cikksorozatunk harmadik részében az öt legjobb western művet soroltattuk fel az MI-vel. Lássuk, milyen eredmények születtek!

A lista most is méltó arra hogy egy kicsit alaposabban kivesézzük. A western műfaja az európai mozinéző számára voltaképp inkább a spagetti alműfaj által ismerős. A spagetti western filmek rendelkeznek egyfajta izgalmas atmoszférával és történettel, történelmileg kevésbé vehetőek hitelesnek. Az amerikai és spagetti westernek között ez is egy alapvető különbség. Az 50-es és 60-as években a műfaj fénykorát élte. Nézzük, mis is a TOP 5 vadnyugati film az MI szerint!

5. Az üldözők – Kondi

Nem is lenne méltó a bemutatásra egy westernfilmes toplista, ha nem lenne közötte legalább egy olyan alkotás, melyben John Wayne a főszereplő. A vadnyugati filmek veteránja Az üldözők 1956-os bemutatójára már csaknem világhírű színésszé vált. Munkássága alapkőnek minősül a műfaj fejlődésében, és Az üldözők méltán az egyik legjobban sikerült filmjei közé tartozik.

A történet szerint egy amerikai polgárháborús veterán, Ethan Edwards (John Wayne) visszatér bátyja farmjára a családjához, hogy végre békességet találjon. Ám egy nap egy komancs indián törzs megtámadja a birtokot, a családot lemészárolják, Debbiet (Natalie Wood), Ethan unokahugát pedig elrabolják. A háborús veterán a gyűlölettől fűtve társával, Martin Pawleyval (Jeffrey Hunter) 5 éven keresztül üldözik a törzset, hogy kiszabadítsák a lányt, ha ugyan az még életben van.

Az 1956-os western mű 67 év elteltével összesen 6 díjra kapott jelölést, melyekből 3-at meg is nyert. Habár nem mondható mindegyik filmművészetileg különlegesnek, mindenképp hatalmas elismerés, hogy az 1958-as Golden Globe díjátadón Patrick Wayne egy aprócska mellékszerep miatt ugyan, de megkapta a filmért az Arany Glóbuszt. Legyen az bármilyen jelölés vagy díj (leszámítva az Aranymálnát természetesen), az mindig kitüntetést jelent magának a filmnek is. És Az üldözők meg is érdemli ezt a fajta figyelmet.

A film története 3 évvel a polgárháború után játszódik, és rendkívül jól bemutatja az akkori vadnyugati viszonyokat, egy fiktív történetet köré kerítve. Az indián törzsek és az amerikai telepesek közötti feszültség sok filmet megihletett a műfajban. Az üldözők egy eseményekkel teli, akciódúsabb westernfilm. Nemcsak a látványos díszlet és az elragadó zene, hanem a pörgős jelenetek és a szép operatőri munka is rásegít a teljes vadnyugati élményre. A helyszíneket Arizona és Colorado mesés tájai szolgáltatták.

John Wayne, bár sosem szeretett hosszan beszélni a szerepeiről, Ethan karaktere mély nyomott hagyott benne. Saját bevallása szerint ez a film a legkedvesebb mind közül, amelyekben életében játszott. A színészt olyannyira fontosnak tartotta a szerepet, hogy igyekezett azt a lehető legkomolyabban eljátszani, még a majdnem 50 fokos meleg ellenére is. A karakter iránti szeretete sarkallta arra, hogy legkisebb fiát Ethan Wayne-nek nevezze el. Ezt nevezzük mi igazi elhivatottságnak. Az üldözők méltán toplistás bármelyik vadnyugati filmeket felsorakoztató ranglistán. A közel 2 órás történet pörgős és akciókkal teli, de a kellő időben képes lelassítani és teret adni a drámának és az érzelmeknek. Egyetértek az MI helyezésével, még tán fentebb is helyezném a ranglétrán. Kötelező darab minden western rajongó számára.

4. Délidő (1952) – johnnykiwi42

Fred Zinnemann filmje Magyarországon talán kevésbé ismert Leone klasszikus spagettiwestern alapműveihez képest. A feszültséget mesteri módon adagoló történetben a problémák forrása a déli vonattal érkező bosszúszomjas bandita. Will Kane seriff (Gary Cooper) hiába próbál szövetségeseket találni a közelgő leszámoláshoz. Mindenki menekülésre bíztatja, Kane a törvény végletekig tisztességes őre mégis marad.

Zinnemann rendező számára a Délidő nem is western. Formailag persze minden kritériumnak megfelel, ráadásul nem is akármilyen minőségben. De a lényeg nem a műfaji sajátosságokból származó formalitásokban van, hanem a történet mondanivalójában. Egy ember sarokba van szorítva. Minden amellett szól, hogy meneküljön amilyen gyorsan csak tud. Ő mégis marad, mert ez számára becsületbeli ügy. Ha vállalta, hogy kiáll valamiért, hát kiáll érte. Akkor is, ha talán az általa védelmezett emberek már meg sem érdemlik ezt. Akkor is, ha mások számára a seriff fontosnak tartott elvei és értékei már nem is jelentenek semmit. Valójában egy nagyon ősi, sokféle köntösben előkerülő történet ez a küzdelmek felvállalásáról, akár egy végső kiállásban, akár minden józan megfontolás ellenére is. Ettől zseniális Zinnemann filmje, nem pedig a western külsőségektől.

3. Shane – Kondi

George Stevens a pályafutása alatt számos műfajban kipróbálta magát, mint rendező. A háborús filmektől kezdve a romantikus musical zsánerén át a westernig minden fellelhető az ő palettáján. A Shane 1953-as bemutatása az 1954-es Oscar átadón csaknem tarolt a maga 6 nevezésével, melyből egyet meg is nyert. A legjobb operatőri munka díját tudhatja magáénak a színes filmek kategóriájában, amely Loyal Griggs munkásságának köszönhető.

A történet szerint a rejtélyes idegen, Shane (Alan Ladd) egy napon belovagol Joe Starrett (Van Heflin) birtokára, ahol megmenti a gazdát pár kellemetlenkedő marhakereskedőtől. Ettől a naptól Shane Joe-nak dolgozik, szállást és ételt kap. De békés napok felfordulnak, mert a Ryker banda nem nyugszik, amíg Starettet és családját el nem űzik a birtokról. Elkezdődik a harc a telepesek és a marhakereskedők bandája közt, melybe Shane is nyakig belekeveredik. Az ő feladata, hogy kitakarítsa a szemetet barátja birtokáról.

A Shane valóban a legjobb western filmek közül való. A mű stílusa és történetének bemutatása a maga idejében rendkívül egyedinek hatott. A  megszokott akciódús western forma helyett itt inkább a visszafogottság a jellemző. Nem bővelkedik a film izgalmas pisztolypárbajokkal és ropogó puskacsövekkel. Ezeket a jeleneteket nagyon jól a helyén kezeli a film és csak akkor veszi elő, ha az valóban indokolt.  A Shane értéke leginkább a letisztultságában és hangulatában rejlik.

A film nagyon jól bemutatja a telepes élet minden elemét, a nehéz időktől kezdve a víg órákig. Egyike azoknak a műveknek, amelyek nagyon hitelesen elevenítik fel a korabeli viszonyokat. A kézzel készített környezet, a díszletek és a látvány valóban kivívta magának a legjobb operatőri elismerést. Wyoming vadregényes tájai valóban megelevenednek a filmben. Ezeket az elemeket még egy szintre emeli a szép és letisztult zene. Leszögezhetjük, hogy a Shane nem az izgalmas jelenetek tömkelegével fogja az embert a képernyőhöz kötni. Ezek csak részben jelennek meg az egész történet során, ott és akkor, amikor arra szükség van. Azonban a film letisztultsága és egyszerűsége, ám végtelenül hiteles vadnyugati hangulata egy csapásra képes minket elámítani.

A Shane 1954-ben még a legjobb film kinevezésért is ringbe szállt az Oscar átadón, ám ezt az elismerés abban az évben Fred Zinnemann klasszikusa, a Most és mindörökké nyerte. Érdekesség, hogy a film forgatásait már 1951-ben befejezték, de a vágási folyamat olyan hosszadalmas volt, hogy a bemutatót 1953-ban tudták csak megtartani. Ez nagymértékben felvetette a költségeket. Howard Hughes producer látva a nyers vágást azonnal megvette a filmet, és a Paramounttal együtt új stratégiát dolgoztak ki. Az eredetileg egyszerű „B” filmként hirdetett Shanet a stúdió zászlóshajójának tették meg, ami jó ötletnek bizonyult, mert a film hatalmas siker lett. George Stevens rendezésének minden western toplistán szerepelnie kell.

2. Volt egyszer egy Vadnyugat  – Filmespracli

Ott volt Hollywood (2019), Mexikó (2003), Amerika (1984), de minden a Vadnyugattal kezdődött, azon belül Sergio Leone-val, Ennio Morricone-val, Charles Bronson-nal, Henry Fonda-val, Claudia Cardinale-val, de leginkább azzal a bizonyos szájharmonikával.

A klasszikus Dollár-trilógiája (Egy maréknyi dollárért (1964); Pár dollárral többért (1965); A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)) után Leone szíve szerint New York-ba utazott volna, hogy Harry Grey regényét felhasználva regéljen a 1900-as évek első felében ténykedő keményzsidókról (a fogalmat Rich Cohen honosította meg az azonos című regénye által). Terve – mint a karrierje során sok más egyéb projektje – nem talált lelkes fülekre, a korszak western műfajához tanúsított populáris hozzáállása és a stúdiók (leginkább a Paramount) pénzéhsége következtében a rendező még egy ideig megmaradt a kegyetlen vadnyugaton, hogy annak a haláláról meséljen.

A Volt egyszer egy Vadnyugat során majdnem három órán keresztül egy haldoklást láthatunk. Leone filmjei esetén alapvetően mindenki a halál, az elmúlás misztériuma köré szerveződik, de itt nem pusztán karakterek adják át magukat az enyészetnek és az ismeretlennek, hanem bealkonyul a meghódítatlan, vad földnek is a mítosza. Közben a film csodálattal párosuló tisztelettel adózik többek között John Ford életműve előtt, vagyis úgy tartja tiszteletben a zsánerre jellemző összes toposzt, hogy lerántja őket a rideg valóság talajára, miközben – és ebben rejlik Leone egyik zsenije – a realista igényt (ami a karakterek jellemeit, motivációit,  valamint a történet folyását jelenti elsősorban) zenével, közelikkel, totálokkal büszkén vállalva túlesztétizálja. Mintha egy olyan temetésen vennénk részt, ahol az elhunyttól a legnagyobb koncerttel megspékelt díszkísérettel búcsúznának, utána pedig – a sírba tétel alatt –  egy lapról felolvasnák a megboldogult világgal kapcsolatos, egyébként káros és naiv meglátásait, majd ebben a tehetetlen formában, utólag szembesítenénk a való világgal. Meglehetősen ellentmondásos kísérlet, rengeteg buktatóval, de a Volt egyszer egy Vadnyugat minden felmerülő problémát rendkívüli eleganciával és stílussal kikerül.

Már a szereplők esetén felsorakozik az összes archetípus, amiket megszokhattunk a western filmtörténetének az évtizedei alatt. Van itt magányos, a törvényen kívül álló, bosszúálló, mégis a jó szerepét betöltő protagonista (Harmonika), velejéig romlott, erőszaktevő, kegyetlen gyilkos (Frank), de megjelenik még a komolyság és komolytalanság határain előszeretettel mozgó, hatalmas szórakoztatási faktorral bíró kalandor (Cheyenne) is. Az ő hármasuk egészül ki Jill McBain karakterével, a Nővel, aki amellett, hogy a történéseket összefogja és benne központosul az egész film konfliktushálózata, szikár, nyers stílusban kiváló látleletet ad a kor nőképéről és a szebbik nem férfiak általi megítélésről. Leone és Sergio Donati (a rendező egyik állandó munkatársa) mellett az a Dario Argento és Bernardo Bertolucci volt felelős volt a forgatókönyvért, akiknek sosem esett nehezére feláldozni a női nemet a patriarchátus oltárán. A elmúlás kapcsán ki kell térni, hogy mindegyik szereplő tisztában van az esendőségével, az elmúlás elkerülhetetlenségével, mégis kézzel-lábbal próbálnak megkapaszkodni és fennmaradni a kiszáradt, elsivatagosodott földön, de a történelem előre zakatoló vonata nem hagy nekik maradást az Újvilágban.

A (nagyrészt) tipikus szereplőkhöz tradicionális helyszínek és konfliktusok járnak, és a film tökéletesen felmondja ezeket a leckéket is. A sivár, napszítta hegyeket, az elhagyatott, kutak melletti városokat, a világvégi vasútállomásokat, koszos emberi arcokat, ezüstös revolvereket, lepukkadt kocsmákat a széles látókörű kamerák, a szekond plánok, illetve az extra közelik szentháromságában vannak megmutatva és olyan örök érvényű topikokról mesélnek, mint a kapzsiság, a bosszú, a vágyak és az elmúlás, de leginkább az utolsón van a hangsúly. Bár ezek már számtalanszor elmondott témák, Leone mégis képes arra, hogy tűpontos rendezéssel, mesteri feszültségteremtéssel, plánváltásokkal és zenével olyan köntösbe öltöztesse őket, aminek az eredményeképp az összhatás magáért beszél. Lehetetlen hibát találni a filmben, arról nem is beszélve, hogy a csaknem három órás játékidő három pillanat alatt el is száll. A vizualitásban és tematikában gazdag élmény egyszerűen garantált.

A Volt egyszer egy Vadnyugat a gyász mellett egy memento is. Egy memento annak a kornak, amikor az ember előbb lőtt és csak aztán kérdezett. Vége a veszélyekkel, portyázásokkal, kíméletlenséggel teli, nyílt párbajok általi konfliktuskezelő időknek és elérkezett egy új világ, amit a kegyetlen kapitalista erők és megmozdíthatatlan, vaskos vasúti sínek alakítottak ki, szintén a lehető legbrutálisabb módon. Más lehetőséged nincs, alkalmazkodsz, vagy meghalsz. Ennél díszesebb és szebb megemlékezést és egyben búcsúztatást még nem csinált senki. Ezért az egyik, ha nem a legfontosabb westernfilm.

Beveri az utolsó szöget a western koporsójába, majd ráhelyezi az összeomló feszületre a poros, hófehér és fekete kabátot. Ezt a két ruhadarabot a későbbiekben csak nagyon kevesen tudták jól és emlékezetesen felvenni, talán csak Clint Eastwood-nak (Nincs bocsánat; 1992), Kevin Costner-nek (Fegyvertársak; 2003) és Andrew Dominik-nak (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford; 2007) sikerült igazán. Talán.

1. A Jó, a Rossz és a Csúf  – johnnykiwi42

Ki ne ismerné Leone mester időtlen klasszikusát? Természetesen a három címszereplő, Clint Eastwood, Lee van Cleef és Eli Wallach összecsapásáról van szó. Az ikonikus figurák a polgárháború idejében kezdenek az elrejtett arany keresésébe. Ezt a kincset már megtalálni sem egyszerű, különösen hogy mindhárman keresik egyszerre, és ha alkalmuk van rá akadályozzák is egymást. Osztozni ugyanis még a Jó sem szeret.

A spagettiwesternek rajongói imádják a rejtélyes figurákat. Nem tudjuk, honnan jönnek vagy hová tartanak. Egy dolog biztos: emberfeletti képességeik, ha lőni kell. Romantizált, már-már mitikus alakok ők, akik csak egy-egy mindent eldöntő párbaj megvívása vagy néhány ikonikus mondat elmondása kedvéért ereszkednek le az emberek közé. Ebben a filmben pedig rögtön három ilyen szereplőt is kapunk, akik annak rendje és módja szerint minden filmrajongó szemében legendává nemesedtek.

Viszont pont az ő rejtélyes mivoltuk a film egyik legnagyobb ereje. Mitől jó a Jó? Mi teszi a Rosszat rosszá? És hol helyezkedik el a Csúf ezen a morális skálán? A nézőben ilyen kérdések fogalmazódnak meg, miközben sorra nézi az Ennio Morricone csodálatos zenéjével aláfestett zseniális jeleneteket. A Jó, a Rossz és a Csúf minden szempontból kimagasló filmes teljesítmény. Legnagyobb erejét mégis a kulcsfigurák titokzatossága adja. Emiatt érezzük azt, hogy valójában sokkal többről van szó, mint néhány ember harcáról a vadnyugaton. Talán a film nagyságát pont az adja, hogy a Jó és Rossz felosztást magát forgatja ki a spagettiwestern eszközeivel. Így lesz a Jó a Rossz és a Csúf egyszerre parádés kalandfilm, háborús film a vérontást kritizáló felhangokkal, és mindezeken felül a Jó és a Rossz örök küzdelmének kissé görbe tükröt tartó eposz. Igazi nagybetűs Western.

Összegzés

A western műfajában készült alkotások igencsak megritkultak az utóbbi időben. A zsáner zászlóshajói mindenképp az 50-es és 60-as évek között készült alkotások közül kerülnek ki. Az MI ezúttal valóban örökzöld klasszikusokat gyűjtött össze nekünk és összességében azt mondhatjuk, hogy egyet is értünk vele. Természetesen egy TOP 5-ös listába nem sok minden fér bele, tekintve hogy abban az időszakban Hollywood ontotta magából a vadnyugati témájú filmeket. Sok más remek mű is felkerülhetett volna még erre a listára, azonban tény, hogy a mesterséges intelligencia felsorolta azokat a filmeket, amelyek valóban ékes alapkövei a műfajnak. Elégedetten zárjuk le ezt a cikket és izgatottan várjuk a következő listát.