Bizonyos tudás vagy ismeret megszerzése az emberiség számára egyszerre minősül áldásnak és átoknak. A görög mitológiában Prométheusz titán, a modern kori történelemben pedig Robert Oppenheimer, az atombomba atyja testesíti meg mindezt. De miként dolgozta fel mindezt korunk egyik legismertebb rendezője, Christopher Nolan? Az Oppenheimer nem egyszerűen egy tudós története, de a tudományé is, amely újra és újra kiszolgálja az emberiség igényeinek sötétebb oldalát.

A görög mitológiában Prométheusz titán elhozta a tüzet az embereknek, amiért az istenek megbüntették, és a Kaukázus szikláihoz láncolták, ahol egy sas lakmározott Prométheusz májából, mely újra és újra begyógyult. Az elismert amerikai fizikus J. Robert Oppenheimer a nukleáris tűz ismeretét hozta el hazájának, ám a sors kegyetlenül megbüntette őt a világ legpusztítóbb fegyverének megalkotásáért. Ennek történetét beszélte el Kai Bird és Martin J. Sherwin American Prometheus című Pulitzer-díjas könyvükben. A bestseller tényirodalmat Christopher Nolan dolgozta fel, akit régóta foglalkoztatott az atombomba atyjának kétes munkássága. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a rendező előző munkájában, a Tenetben is fontos dialógust folytatnak hőseink a tudós örökségéről.

Egy efféle projekt erős, kiforrott rendezői koncepciót, a téma pontos ismeretét és elsőrangú filmes technikát kíván. Hollywood már korábban is próbálkozott az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan-terv filmes feldolgozásával. 1989-ben a Fatman és Little Boy című alkotás 2014-ben pedig a Manhattan sorozat igyekezett bemutatni a világtörténelem talán legjelentősebb tudományos vállalkozását. Azonban egyik produkció sem tudott olyan elemi, megrázó hatást kiváltani, mint amilyet például Craig Mazin a Csernobil szériával ért el.

Christopher Nolan viszont valahányszor filmet forgat, hatalmas elvárásokat támaszt a nézők körében, melyeket a legtöbb esetben képes megugrani. Az Oppenheimerre pedig a direktorgéniusz Hollywood aranykorába illő sztárparádét gyűjtött össze, főszerepben a címszereplőt alakító Cillian Murphyvel. A reklámkampány fontos részét képezte, hogy a forgatás során nem használtak számítógépes grafikát a nukleáris tesztrobbantás újraalkotásához. Nolan rendezésének premierje komikus módon Greta Gerwig Barbie-jával esett egybe, mely köré kialakult a furcsa „Barbenheimer” kampány, a két merőben eltérő mozi egyidejű megnézésére, népszerűsítésére.

Az első kritikai reakciók rendkívül pozitívak voltak, beleértve a könyv szerzőjét, Kai Birdöt is, aki mélyen megrázó darabnak találta az Oppenheimert.

Az Oppenheimer a világhírű tudós szinte teljes életét bemutatja egyetemista évein, a Manhattan-terven és az első atomfegyver megalkotásán át az ’50-es évekbeli kémvádakig. Mindezt azonban nem egy lineáris életrajzi dráma keretein belül, hanem ízig-vérig Nolan stílusban, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A film elképesztő aprólékossággal és történelmi pontossággal készült. Aki jobban utána olvasott, vagy nézett dokumentumfilmeket a témáról sokszor élheti át, miként elevenednek meg a tudományos ismeretek és a száraz tények a vásznon. A film keretét az a per adja, melyben a kor hidegháborús hangulatának jegyében minden olyan állampolgár lojalitását megkérdőjeleztek, akiről baloldali kötődést, vagy kommunista kapcsolatokat feltételeztek. Bár Oppenheimer sosem volt a kommunista párt tagja, balos nézeteit a korszakban gyanakvással kezelték, sőt azzal is megvádolták, hogy ő maga szolgáltatta ki a Szovjetuniónak az atombomba gyártásának titkait.

Az alkotók a per alatti dialógusok megalkotásában az eredeti jegyzőkönyvekből dolgoztak és a film más részleteiben is az aprólékos és gondos kutatómunka látszik. Rendkívül kevés történelmi jellegű, vagy igaz történeten alapuló mozi büszkélkedhet ekkora hitelességgel, de jelen ismereteim birtokában azt merném mondani, hogy az Oppenheimerben látottak kilencven százalékban fedik a valóságot. Bármilyen hihetetlen, a Manhattan-terv során még a bolygó teljes megsemmisülése is felmerült, mivel a kezdeti számítások szerint a bombában lejátszódó láncreakció begyújthatta volna a Föld légkörét. Az ilyen adalékok igazi különlegességgé teszik a filmet a történelemrajongó nézők számára.

Nem elég azonban egy igaz történetet egyazegyben adaptálni a nagyvászonra. Miként maga Oppenheimer koordinálta a Manhattan-terv munkálatait, úgy tartja egyben Christopher Nolan látnoki víziója a filmet. Nolan feszült, sokszor nyomasztó, nemegyszer thriller, de olykor horror elemekkel tarkított alkotást tett le az asztalra, mely magán viseli a különc mester kézjegyeit. A realisztikus, CGI-t mellőző látvány megragadó, mely gyakran álomszerű, látomásos képekben teljesedik ki. Ebben a tekintetben az Oppenheimer némileg hasonlít Ron Howard rendezésére, az Egy csodálatos elmére, melyben szintén nagy szerepe volt a valóságtól elrugaszkodott vízióknak. Ám míg Howard ezeket a valóság és a képzelet közti határ elmosására használta, Nolan inkább egy olyan prófétaként ábrázolja általuk Oppenheimert, aki a bibliai tiltott gyümölcsöt adta az emberiség kezébe. És természetesen adott a kérdés, miként ábrázolta a mester az első atomfegyver tesztrobbantását?

Bár a felvételek megragadóak és a robbantás fizikája realisztikus, az igazi drámai hatás elmarad. Ennek egyik oka, hogy mivel a film ugrál az időben, a teszt sikere nem kérdéses. A másik ok, hogy a detonáció felvételei inkább olyanok, mintha az eredeti, dokumentarista felvételeket látnánk, csak IMAX-kamerával, színesben rögzítve. Mivel nincs igazi viszonyítási pontunk, így a bomba pusztításának méretéről sem kapunk túl jó képet, csak annyit látunk, hogy valami felrobbant. Nem látjuk azt a hatalmas teret, amin a gombafelhő szétterül, vagy amin a lökéshullám szétárad. Azonban mindezért kárpótol egy másik, meglepő jelenetsor, mely sokkal-sokkal félelmetesebb, mint maga a próbarobbantás és itt érződik igazán a nukleáris holokauszt iszonyata.

A látvány sajnos egy másik ponton szintén csorbát szenved, mégpedig a tudósok telephelye, a Los Alamos-i központ ábrázolásában.  Ahogyan a Dunkirk-ben sem sikerült megjeleníteni a francia partokon várakozó több százezres brit tömeget, úgy hogy az Oppenheimer sem adja át, mekkora komplexum is volt valójában Los Alamos. Nolan viszont ezúttal nem csupán az idővel játszik, hanem a szemszögekkel is. Míg Oppenheimer személyes élményeit színesben rögzítette, addig a tőle független, mások által megélt és tapasztalt pillanatok fekete-fehérek. Ez azért is újító, mert ezzel az Oppenheimer lett az első film, amiben monokróm IMAX-felvételek is láthatóak. A felvételek szemlélet béli különbsége egyben arra is rávilágít, mennyire más és más részleteibe láthat bele az ember egy történelmi folyamatnak, hisz a pillanatot és a téridőt mindig egyetlen adott fizikai pontban érzékeljük.

Egészen elképesztő viszont, mennyire nem képes Nolan emberek közötti viszonyrendszert és főleg intim kapcsolatokat ábrázolni filmjeiben.

Most már tényszerűen kijelenthető, hogy a nyakatekert történetek és agyas csavarok mestere egyszerűen semmit nem tud arról, miként kellene romantikus viszonyt és hiteles női figurákat filmre vinni. Ez még bocsánatos lenne Oppenheimer és felesége, Kitty (Emily Blunt) kapcsolatában, hisz a fizikusfeleség komoly alkoholgondokkal küszködött, ami házasságukra is rányomta bélyegét. Sokkal rosszabb viszont a helyzet Oppenheimer szeretője és sokak szerint élete szerelme, Jean Tatlock (Florence Pugh) esetében. A fiatal kommunista nő súlyos depresszióval küzdött, és sokszor amolyan „héja-nász az avaron” módon kötődött párjához, mégis egy nagyon intim és érzéki kapcsolata volt a tudóssal. Mindebből Nolan semmit sem ad át nézőjének, a meztelenség és egy igen bizarra sikeredett szexjelenet ellenére sem. Bár a színészeken látszik, hogy mindent megtesznek, valószínűleg semmilyen instrukciót nem kaptak arra, miként legyenek valóban együtt, egy párként.

A film másik meglehetősen nolani sajátossága, hogy elképesztően hangos. És itt nem az atomrobbantás miatti lökéshullámra kell gondolni, hanem elsősorban a film zenéjére. Ludwig Göransson muzsikája és audió effektjei valóban drámaivá tesznek több jelenetet, ám néha már túllő a célon. A film sokszor már fülsértően, bömbölve ordít és talán több helyen hallgatnánk a drámai csendet. Valószínűleg Nolan maga is érezte, hogy több jelenetben hiányozna a drámaiság egy hatásvadász zene nélkül, ám az a bizonyos hatás olykor nevetségessé válik. Ugyancsak a film kárára válik a háromórás játékidő, és az, hogy többször olyan részletekben vész el, melyek a főszereplő és az átlagnéző szempontjából teljesen közömbösek. Oppenheimer perének minden egyes, történelmileg autentikus mondata helyett fontosabb lett volna a per társadalmi hatásait ábrázolni és azt, miként osztotta meg mindez a közéletet és a tudományos világot.

Az Oppenheimer viszont hatalmas sztárparádé. Utoljára hasonlót Terrence Malick Az őrület határán című filmjében láthattunk, melyben például George Clooney vagy John Travolta tűntek fel, pár perces szerepekre. Itt még szinte a legjelentéktelenebb WC-pucolót is valamilyen A-listás színész alakítja, mint többek között Rami Malek, Kenneth Brannagh, Gary Oldman, Alden Ehrenreich és persze kis hazánk fia, Haumann Máté.

A film nemcsak a magyar színész szereplése miatt lehet fontos idehaza, hanem azért is, mert külföldre szakadt honfitársaink bizony alaposan kivették részüket az atombomba megalkotásában (őket gyakran marslakóknak is nevezték). Ezek közül az Oppenheimer Teller Edét (Benny Safdie) – aki Edward Tellerre angolosította nevét – és Szilárd Leót (Haumann Máté) mutatja be. Sajnálatos, hogy pont a moziban nagyobb szerepet játszó Teller Edét nem magyar ember játsza, akcentusa sokszor művinek hat és nem hasonlít a magyar fizikus jellegzetes hunglish kiejtésére. Ugyanakkor a film hitelesen ábrázolja azt a kétes szerepet, amit Teller Ede Oppenheimer perében és a sima atombombáénál jóval nagyobb, korlátlan erejű hidrogénbomba megalkotásában vállalt. Ez alapján kérdéses, hogy mennyire lehetünk büszkék egy olyan nemzettestvérünkre, aki tömegpusztító fegyver megalkotásában vállal oszlopos szerepet.

Az Oppenheimer rengeteg kérdést feszeget és kiváló vitaindító darab lesz majd filmklubbokban, oktatási intézményekben és ami talán a legfontosabb, nemzetbiztonsági és politikai fórumokon is.

Sajnos egy olyan világban, melyben a nukleáris fenyegetés a közelmúltban újra napirendre került a nagyhatalmak vezetői által, az ilyen jellegű alkotásoknak kiemelt fontossága van. Az Oppenheimer szembemegy azzal az elterjedt ám álszent nézettel, miszerint a tudósoknak nem volt felelőssége Hirosimában, Nagaszakiban vagy az azt követő hidegháborús atomfegyverkezésben. A tudós bizony igenis felelős minden szaváért és minden felfedezésért vagy találmányáért, melyet az emberiség rendelkezésére bocsát.

Az atomfegyverek birtoklásával pedig hatalmas felelősség jár. Ezek az eszközök ugyanis pusztító erejük miatt már puszta létezésükkel hatalmas elrettentő erővel bírnak és ez idáig úgy tűnik – és maradjon is így – megelőzték a nagyhatalmak közvetlen konfliktusait egymással. Mi történik azonban, ha egy nukleáris fegyverek felett döntő parancsnok – aki a hiedelemmel ellentétben nem csak az USA, vagy Oroszország elnöke lehet – nem józan belátás szerint dönt? Mi történik egy hamis riasztás esetén? Vagy, miként azt Nolan is vázolta, az egyre terjedő mesterséges intelligencia megszerzi az irányítást az atomrakéták felett. Ezeket a lehetőségeket vizsgálva a világ már korántsem tűnik olyan biztonságos helynek, mint amilyennek Oppenheimer remélte 1945-ben, közvetlen a Japánra dobott két bomba után. Ugyanakkor az emberiség nem csak atomfegyverekkel képes magát elpusztítani, hanem közvetett módon a környezetszennyezés okozta klímaváltozással, vagy a már említett mesterséges intelligenciával is.

Az Oppenheimer annak példázata, hogy az atomháborúhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Tágabb értelemben szól az emberiség és a tudomány kapcsolatáról, és azokról az innovatív eredményekről, melyeket a haladás és a fejlődés érdekében állítunk fajunk szolgálatába. A filmet minden olyan embernek ajánlom, akit érdekelnek a tudományos felfedezések. Aki esetleg kevésbé járatos a témában, annak érdemes picit utána olvasnia a megtekintés előtt, mert az ok-okozati összefüggések ezáltal jobban követhetőek. Leginkább azonban a világ hatalmasságainak és az istent játszó feltalálók figyelmébe szeretném ajánlani az Oppenheimert. Miként Az utolsó esély című moziban elhangzik:

„Ebben a nukleáris világban az igazi ellenség maga a háború.”

Oppenheimer végső soron nem csupán egy amerikai Prométheusz, de a modern kor új titánja, aki az emberiséget felruházta önmaga elpusztításának képességével. Az atomfegyver nem pusztán egy fegyver, hanem egy szinte isteni erő egy szerkezetbe zárva. A hidrogénbomba esetében ugyanaz az a magfúziós erő, mely a Napot és a csillagokat is táplálja. Ám amíg a Nap sugarai az életet jelentik számunkra, az atomfegyver nyomában pusztítás és halál jár. Ahogy Oppenheimer idézte a Bhagavad Gitából:

„Most halállá változom, világok pusztítójává.”