Amikor körülbelül másfél évvel ezelőtt megjelent a hazai könyvpiacon Tade Thompson neve, nem sokan ismerték még. Mára viszont már nem lehet elmenni a neve mellett. Igaz, jelenlegi története csak egy három részes kisregény, de annál több izgalmat rejt magában. Molly Southbourne ezer halála, majd a Molly Southbourne feltámadása után megérkezett a lezáró kötet is. A trilógia a végéhez ért, de bízunk benne, más regényei is meg fognak jelenni hamarosan nálunk.

Két köteten túl már úgy érezné az ember, ismerjük a stílust, tudjuk, mire számíthatunk a folytatásban. Kérdezhetnénk, hova lehet ezt még fokozni. Akármilyen meglepő, lehet. Sőt, még túl is lépi az elvárásokat. Igaz, mint ahogy az előzőekben is, nem nagyon lettek kifejteni a karaktereket a könyv hosszúsága – vagy éppen a rövidsége miatt -, ezért nem mindent érzek lezártnak. Még sincs bennem űr vagy hiány a sorsok iránt. Sikerült Thompsonnak úgy megírnia a történetet, hogy ne érezzem a végén azt, mennyire olvastam volna még tovább a karakterekről. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy amíg elmerültem a világában, ne élveztem volna.

Egyre szélesedik a történet

Már a második kötetben is megjelentek új karakterek. Ezek nem csak egy szerepet kaptak, hanem konkrétan a fő feladatok egy részét vették át, és vitték a történetet a maguk útján. Mint egy fa: a törzse Molly, és belőle egyre több ág jön ki – kapcsolódnak hozzá, de mégis saját meséjük van, hogy mi történt körülöttük. Már ismerjük a mollykat, a tamarakat és Vitali Ignatijt. Ez a bokrosodás most is folytatódik, már rögtön az elején fejezetenként más szerelővel, eddig ismeretlennel találkozunk.

Ahogyan az oldalak egyre fogynak, úgy erősödik fel újra a cselekmény. Érezhető, ahogy a tetőpontra halad, és egyre katartikusabb állapotba kerül, hogy aztán a végére adjon egy elfogadható lezárást, egy keretet a befejező résznek. Emellett pedig hatalmas csavarokat tartogat még a történet. A szemfülesek már az elején le tudják buktatni Thompsont, de ha ez nem sikerül, akkor tényleg leesett állal olvashatunk egy-egy fejezetet. Azonban ez már nem annyira véres, nem annyira idegborzoló, mint az első rész, vagy akár a folytatás. Tényleg egyre csillapodik a tempó, míg a végére teljesen megnyugszanak a kedélyek.

Múltidézés

Hogy tovább csigázzam az olvasás előtt várókat – spoiler nélkül – elmondhatom, hogy a múlttal is találkozunk még bőven. Azzal a múlttal, ami Molly születése előtt volt, és amire csak homályosan utalgattak mindig. De nem ám csak egy egymondatos válasszal, hanem egy egész komoly, hosszú fejezettel elégíti ki az olvasók kíváncsiságát. Sok dolog derül ki Mikaela Szovjetunióban töltött idejéről, illetve arról, amire még Molly nem emlékezhetett csecsemőként.

A genetikát érintő dolgokra még több helyen kitér, több nézőpontból láthatjuk már a komplett képet. Ezekben a részekben mutatkozik meg erőteljesen, hogy Thompson eredeti szakmáját tekintve pszichiáter. Sok esetben Molly is orvoshoz fordul, egyszer rehabilitációs intézetbe kerül, a mostaniban pedig egy pszichológus is foglalkozik vele. Ilyenkor úgy érzem, nem is íróként, hanem orvosként alkotta meg a történetet. Vagy éppen ezekkel a jelenetekkel írta bele magát is.

Számomra a második rész egyfajta felmelegítése volt a történetnek. Viszont a befejező rész első oldalai olvasása közben már egyértelműen érzem, hogy ez inkább előkészítette a lezáró kötetet. Ha valaki hasonló érzésekkel viaskodik, azt csak biztatni tudom, hogy hajrá, lesz ez még jobb is. A válaszokat máshonnan úgysem lehet megkapni, és nem lesz minden fekete vagy fehér a végére.

A könyvet az Agave Kiadó ajándékaként olvashattam.